Nem hiszem, hogy jó lenne, ha én kezdeném magam jellemezni, vagy arról beszélni, mit gondolok a saját költészetemről, már csak azért sem, mert ezt nagyban befolyásolná a napszak, amikor ezt teszem. Biztos vagyok benne, hogy reggel nyolckor egészen mást mondanék, mint mondjuk este hétkor. – Beszélgetés Muszka Sándorral

Az irodalom nem való mindenkinek

 
– Beszélgetés Muszka Sándorral
 

Első versesköteteddel, az Ennyi, ha történt cíművel nagyot dobbantottál, úgymond beírtad magad az irodalmi köztudatba, Méhes György Debüt-díjat kaptál érte. Több kritika jelent meg róla. A Látó folyóiratban Vári Csabától azt olvashatjuk, verset írni és olvasni alázattal kell, és te alázattal kezeled ezt a mesterséget. Egyetértesz ezzel, úgy érzed, rátapintott a lényegre?

Alázat nélkül még az asztalosmesterséget sem lehet elsajátítani. Itt valószínűleg az értelmezésben lehetnek különbségek, hogy ki mit tart annak. Egyesek szerint az is ide tartozik, hogy el kell olvasni, sőt szinte kívülről kell fújni egy-egy úgymond az irodalmi kánon által igen nagyra tartott író, költő műveit még akkor is, ha az dögunalom. Ez a fajta alázat nekem soha nem volt az erősségem. Ugyanakkor az építő jellegű kritikát, észrevételt, hozzászólást mindig szívesen fogadtam. Másfelől kell egy kis anarchizmus ahhoz, hogy az ember fia tollat fogjon, másként megmaradna a nagy elődök tiszteleténél, rosszabb esetben azokat próbálná újraírni.

Hogyan kezdtél el írni? Ady után ki következett, melyik költő győzött meg arról, érdemes az irodalommal foglalkozni?

Jó rég volt már, a Bóbita gyereklap hirdetett egy pályázatot, ahova történeteket, meséket és mit tudom már, miket kellett küldeni. Én Mózes Attila egyik novelláját írtam át és küldtem be. Mivel válaszoltak is, és azt írták, hogy tehetséges vagyok, nekiálltam átírni a Grand kapitány gyermekeit; azért pont azt, mert az ment akkoriban sorozatként a tévében. Persze a sorozat hamarabb véget ért, mint ahogy én átírtam volna, és különben se nagyon érdekelt sem a kapitány, sem a gyermekei, a legjobban az egészből nekem az indián tetszett, aki ült a hegyen, és fordítva szívta a szivarját. Volt egy magnetofonunk és hozzá többek közt egy olyan szalag, melyen Latinovits Ady-verseket szavalt, attól kezdve, hogy meghallgattam, azokat akartam átírni. Ady után mindenki más, de megfertőzni talán ő fertőzött meg. Ez, azt hiszem, olyasmi, mint az LSD. Olvastam valahol, hogy van olyan, aki csak egyszer próbálja ki, de máris rászokik. Hogy érdemes-e irodalommal foglalkozni? Nem tudom. Mivel érdemes?

Visszatérve az első könyvedhez, ezekre a versekre a kihagyásos versbeszédmód, a központozás hiánya, a tömör kijelentések jellemzőek, egyben ezek teszik egyedivé őket, ehhez pedig egy kis villonos beszédmód társul. „Nemvolt pénzem is szajhákra ment el / S bár ennem nem volt mit bánta a frász // Jobban a könyvnél a munkát utáltam / S hiába kérlelt óvott anyám / Egy napon végül lopni is kezdtem / S többé már sorsom nem volt talány // Nem segít rajtad se Lázár se más szent / Mondta a prépost se ima se böjt” – mondod. A szerelem, a kocsma, a nyomor – mennyire személyes tapasztalat, mennyiben fikció mindez?

Nem azért nem írtam a riviérai nyaralásaimról, mert nem tartottam volna elég érdekesnek, hanem mert nemhogy a Riviérán, de még csak soha nyaralni sem voltam. Mindig is szerettem volna például egy könyvtárszobában élni, ahol az embernek egyetlen dolga a régi nagy mesterek műveinek tanulmányozása, valamint ezen tanulmányainak hosszú, unalmas meg olvashatatlan esszékbe és mit tudom én, mibe foglalása, valamint többoldalas filozofikus versek írása a nagy büdös semmiről, de, sajnos, ez nekem mindmáig nem adatott meg. Aki pénz és munka nélkül csavarog körbe a nagyvilágban, minden különösebb ok vagy cél nélkül, azzal sok minden megeshet, előbb-utóbb hozzá hasonló emberekkel találkozik, és eltanul tőlük ezt-azt, és elkerülhetetlenül belekeveredik ebbe-abba.

Második könyved, a Mi nem lóg, ha áll című folytatja ezt a hangot, legalábbis ami a versrészeket illeti, azonban itt más izgalmas dolgokkal is találkozhatunk. A Muscariculum sajátos önéletrajz, amelyből kiderül az is, hogy punkzenésznek is készültél. Miért maradt abba a zenészi pálya?

Nemcsak készültem, akkor az is voltam, még egy albumot is rögzítettünk. Nemrég hallgattam újra, és még mindig jó, na nem a hangminőség, ugyanis olyan gitárokkal vettük fel, hogy ma már vágódeszkának sem lehetne eladni, de minden megvan benne, ami egy tökös punk ’n’ roll albumhoz kell. A vicces az egészben, hogy még így is jobban szól, mint a legtöbb mai banda. Igaz, én elfogult vagyok. Abbamaradt, nem maradt abba, én sem tudom igazán megmondani. Minden évben elindulok egyszer gitárt venni, de aztán mindig eszembe jut, hogy csupán pár akkordra, ha még emlékszem, s hogy én végül is énekes voltam a csapatban. De azért hiányzik.

A költészeted metrikai oldala is egyedi, nem érződik, hogy erőltetve kezelnéd a ritmust, a rímek gördülékenyek és találóak, valósággal odasimulnak a mondanivalóhoz, meg is lehetne őket zenésíteni. Köze van ennek a zenészmúltadhoz?

Talán a ritmus, a dallam szeretete, de számomra mindig a mondanivaló volt a fontos, még akkor is, ha az néhol a forma rovására ment. Ne értsd félre, nem a kötött forma ellen beszélek, szabad verset talán még egyet sem írtam. A rím kényelmes segítség, olyan, mintha írás közben valaki fogná a kezed, de amikor úgy érzed, hogy ez a biztonság a mondanivaló rovására megy, venni kell a bátorságot, és el kell engedni azt. Vagy szól valamiről egy vers, vagy nem. A rím kedvéért írni a „profin csináljuk a semmit” kategória, és mindig az onanizálás jut róla eszembe.

A prózát is jól kezeled, ám a harmadik könyved, a Múzsák trágyás szekérrel verseket tömörít magába. Mi történik a prózával, fogod-e folytatni, várhatunk-e tőled esetleg egy regényt, novelláskötetet?

Két éve nekifogtam egy kisregénynek, el is készült belőle szinte egy oldal. Komolyra fordítva a szót, minden tiszteletem a prózaíróké, nem tudom, van-e még egy ilyen időigényes műfaj, de én a jelenlegi munkám mellett nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni, persze ez bármikor változhat.

„Magam vagyok a vásártér sarkán. Mutatványom nem új s alig más. A népek inkább a bohócra lesnek. Erőművészek bukását kedvelik” – mondod Aznap ki elnyeri versedben, úgy érzem, ebben amolyan költői hitvallás is tömörül. Magányos költő, aki szereti a szerelmet a maga valóságában, a nőt nem egy eszményi, megfoghatatlan lénynek véli, a verseiről azt mondja, nem új és alig más – ez volnál te, mint költő?

Az általad említett verset nem ars poeticának szántam. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha én kezdeném magam jellemezni, vagy arról beszélni, mit gondolok a saját költészetemről, már csak azért sem, mert ezt nagyban befolyásolná a napszak, amikor ezt teszem. Biztos vagyok benne, hogy reggel nyolckor egészen mást mondanék, mint mondjuk este hétkor. Hogy mennyire vagyok eredeti? Legyen ez az olvasók, kritikusok, mások privilégiuma, az ő véleményük legalább mérvadó.

Társszerzője vagy az Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című antológiának. Hogyan született meg ez a könyv, mennyire találod meg magad benne?

A könyv születéséről Orbán János Dénes tudna mesélni, ugyanis az ő ötlete volt. Ha olvastad a könyvet, bizonyára feltűnt, hogy mennyire elütnek az írásaim a többiekétől. Ennek legfőbb oka, hogy ezek nem annyira humoros irodalmi szövegek, inkább stand up comedy előadások. De tudtommal ez az első ilyen antológia, melynek tematikája a székely humor. Jó érzés benne lenni, ilyen még nem volt. A büszkeségre talán az adja a legnagyobb okot, hogy ezzel az antológiával sikerült bebizonyítani, hogy a székely humor más nemzetek humorához képest akadémiai színvonalú. Ha nálunk valaki grimaszkodik, fintorog vagy az alfelét mutogatja, azért legfeljebb pofont kaphat, de az emberek nem fognak nevetni rajta, mint például az amerikai vígjátékok közönsége.

Az antológiához kapcsolódik a Madagaszkár-projekt is, mesélnél erről? Mennyire komoly az elképzelés, vagy csupán egy irodalmi játékról van szó?

Benyovszky Móric után, azt hiszem, jogosan tartunk igényt Madagaszkárra, ezért vissza fogjuk foglalni. Az árkosi E-MIL-írótáborban már a jövőbeli madagaszkári kormány is megalakult. Szerénységem a zeneügyi miniszteri széket kérte, és kapta meg. Terveimről nem szeretnék sokat elárulni, de talán annyit elmondhatok, hogy az őslakosok néhány Johnny Thunders-szoborra mindenképpen számíthatnak. Komolyra fordítva a szót: ha minden jól alakul, még az idén támadunk.

A Muszka-féle stand up comedyk is izgalmasak, nagy sikerük van. Hogyan kerültél közel ehhez a műfajhoz?

Bevallom, csaló vagyok, semmi mást nem teszek, mint elmesélem azokat a történeteket, amelyekhez foghatókat bármelyik székelyföldi kocsmában hallhat az ember. Meghallgatom azokat az embereket, akiket más már nem hallgat meg, és elmondom, amit hallottam. Az egész stand up comedys dologért talán az Irodalmi Jelen és legfőképp Böszörményi Zoltán a hibás, aki meghívott a Művészetek völgyébe, ahol az Irodalmi Jelen színpadán versek mellett humoros írásokat is fel kellett volna olvasnom. Mikor Kolozsváron a vonatra felültem, nekem ilyen írásom nem volt, aztán a két Magyarországra utazó székely vendégmunkásnak köszönhetően, akikkel együtt utaztam Budapestig, másnap délutánra már lett. Valahogy így kezdődött, aztán egyre több ilyen felkérést kaptam, és vállaltam.

Elkanyarodva kicsit a versektől, több mindennel foglalkoztál, Echinox-szerkesztő voltál, az Erdélyi Híradó munkatársa, olvasószerkesztő a Krónika napilapnál, pincér, most pedig Hargita Megye Tanácsának sajtóirodájában dolgozol. Milyen szakmával egyeztethető össze a költőség, mi mellett a legkönnyebb csinálni?

Verset legkönnyebben versírás mellett lehet írni. Komolyra fordítva a szót azt hiszem, minden író ember irodalmi lap, folyóirat szerkesztőségében szeretné azt tenni, amihez hivatást érez. Valószínűleg ezért mennek olyan jól a dolgok, bármerre nézel, mert az orvos autót szerel, az autószerelő vakbelet műt, a traktorista házat tervez, a cukrász sintér, a sintér meg óvodát működtet, és még sorolhatnánk.

Mit gondolsz, mi a legfontosabb a ma olvasója számára, milyennek kell lennie a kortárs irodalomnak ahhoz, hogy befogadókra találjon? Vagy egyáltalán a ma olvasója szempont-e egy költőnél?

Az irodalmat már féltették a rádiótól, a tévétől, az internettől és még ki tudja, mi mindentől, s temették is sokszor sokan. Irodalom addig lesz, míg el tudja látni azt a feladatot, amiért és ahogyan létrejött. Amíg lesz író, költő, akinek mondanivalója van, addig olyan ember is lesz, aki azt meghallgatja. Arról, hogy az emberek nem olvasnak, hát nem olvasnak, mikor olvastak? Ki vegyen könyvet, a kultúrát mindig is a középosztály fogyasztotta, és ezáltal támogatta, de jelenleg ez a társadalmi réteg a márciusi jégnél is vékonyabb. Az irodalom, de egyáltalán a művészetek élvezete és gyakorlása mindig is az úgynevezett idézőjeles arisztokrácia kiváltsága volt. Tudom, ezért most sokan felháborodnak, de az a véleményem, hogy egyébként nem is való mindenkinek. Meg kell próbálni olyan műveket írni, hogy amikor az olvasó szombat reggel lenyúl az ágya mellé, és felveszi a könyvünket, ne aludjon vissza, és nem lesz semmi baj, a többi már csak reklám és terjesztés és dolga.

Milyen kötetet olvashatunk tőled és mikor?

Újabb kötetről talán még korai lenne beszélnünk, versek már vannak, elválik, mi lesz a sorsuk.

Varga Melinda

Kapcsolódó: Tehetségekben nincs hiány – Az E-MIL irodalmi délutánja