Vers/Történés - JÓNÁS TAMÁS: Égetett föld
Összemosódnak emlékeimben a házak, mint mosógépben a színes és a fehér ruhák, s lassan már csak egyetlen házra emlékszem, egy nem létezőre, de amiben a szoba olyan, amilyen a csernelyiben volt, a konyha szombathelyi, a fürdő is, pince nincs, soha nincs, minden pince rettenetes, minden angyal pince, mélytúrás a lélekben.
JÓNÁS TAMÁS
ÉGETETT FÖLD
versek, próza
Bánat
Ma csőtörés lesz. Sejtem, és
nagy tűzvész lesz, forró nagyon.
Ma gyilkos minden rejtezés.
Félek. Ma nem gondolkozom.
Ma fára mászom. Guggolok.
Eres levéllé változom.
Ha van jó ember, kuntorog.
Fény pusztít lelki tájakon.
Ma nem merek. Ma gyávaság.
Ma szétesik. Minden romból.
Anyu. Mari. A drága mák
kipereg a kalácsomból.
Égetett föld
Lehet-e, szabad-e 34 éven át türelmesnek lenni? Minden nyár és ragyogás ellenére árnyékban, nyirkosságban ülni, és várni. Eleinte nem tudható, mire, aztán kikényszeríti magából az ember a vágyakat. A vágyak emberekhez kapcsolódnak, felfedezi az ember, hogy olyan vágya nincs, ami csak neki jó. A vágyak közösek. És a megfogalmazott vágyak közül nem teljesedik be semmi, bölcsen elfogadod, hogy mások beteljesült vágyai is épp akkora ünnepek, mintha a sajátodéi kaptak volna szárnyra, de egyre súlyosab és némább leszel, évek telnek el, évtizedek és ülsz vágytalanul a saját emlékeid patakpartján, s akkor akit a legjobban szeretsz és kívánsz, a hátadra teszi a tenyerét, meleg tenyét, aprókat mozdul, simogat: kiürültél, fáj, hogy ennyire vágytalan vagy. A szemébe nézel, mosolyogsz. Mondanál valami kedveset, de valahogy úgy sikerül, hogy elködösödik a szemed.
Beteljesülünk. Érdemes hát más vágyának lenni. De meddig lehet türelmes az ember a saját vágyait illetően? A vágyakkal, amelyek változnak, rafináltabbak lesznek, és lassan függetlenednek tőled, hosszú idő múlva ugyan, de látod, hogy mások vágyaivá is lettek a tieid. És értetlen mosollyal figyeled, hogy az övék milyen hamar teljesül. Vizslatod a magadét. Abban benne van a fiaid anyja, kamaszként, szülőnőként, néma feleségként, nevető-csábos asszonyként. Benne van szerveidet leállító szerelmed falánksága, félénksége, csalódása. Benne vannak az ismeretlenek, benne vannak, akik érted lángoltak, s te nem tudtál értük. Benne van, akiknek szerelmet hazudtál, mert azt gondoltad, igazság-szentenciákra törekvő tiszta lélekkel, hogy egy félzsemle is többet ér, mint a semmi-zsemle. Ma már másképpen gondolod. Tiszteled a szerelmeseket. Tiszteled a magányosakat. Tiszteled a csendeseket és a zaklatottakat. Csak magadat nem tiszteled. Olyan óriásai adósságokat halmoztál fel magaddal szemben, hogy megszűnt minden esélyed, hogy kikerülj önmagad adósságcsapdájából.
Töröd a fejed, anyud mit mesélt erről. Ő erről nagyon sokat tudott. Rettegtél 14 éves korodik, nehogy újra börtönbe kerüljön apád, anyád, mert akkor te is megint intézetbe, és a lelked, sérült terrakotta, már nem bírta volna ki szüleid fájdalmát újra megkínzattásaid miatt. Anyu mit mesélt? A konyha megvan: hideg, huzatos, folyton ég a gázpalackos tűzhely, szédültök, a nyekergő konyhaszekrényhez lépsz, apád félüveg sörében halott egér úszik, menj be a szobába, mondja anyád, krumplit és répát pucol, mert jön a magyarasszony, és hazudnom kell neki. Lángba borul az arcod. Tényleg hazudnia kell. Neked is. Ételt ételért, sorsot holnapért. Mit is tud ő az adósságról? Hogy nem becsületes dolog. Az adósság mindig annak a szégyene, akinek tartoznak. Tiltakozik minden sejted, a szobába mész, a takaró alá rejtezel, a cserépkályha hideg, Árpi, akinek feladata lett volna, hogy nehéz munkával tüzesre izzassza, éppen szökésben, apu munkában, Peti talán óvodában, te beteg vagy, senki nincs melletted úgy se, túl okos vagy, finnyás, ragyog a szemed, de érzelmet belőled nehéz kicsiholni.
Nem eszel addig gyorsan?
Nem eszem.
Hallgatom a szégyentelen hazugságot. A magyarasszony elmegy, kijövök, szó nélkül ki az udvarra, amíg bírom a hideget, majd vissza, végre valami hús illata is keveredik a gázéval. Anyu mosolyog, rám, elvégezte az aznapi hazugságfeladatát. Próbálok mosolyogni én is. Akkor értettem meg, hogy neki ez a munkája. Mint Matild férjének a teherfuvarozás. Matild kövér magas, az ura vékony, alacsonyabb, mégis ő húzza mindig a tefut. Tefu. Ló is húzhatná, de a nyolcvanas években, Szombathelyen, Jáki úton egyetlen ló sem jelent meg. Vagy ha igen, mi nem voltunk hajlandóak meglátni. Hivatalosan is szegények voltunk. A ló pedig vagyontárgy, szégyentelenebb, mint egy Mercedes.
Összemosódnak emlékeimben a házak, mint mosógépben a színes és a fehér ruhák, s lassan már csak egyetlen házra emlékszem, egy nem létezőre, de amiben a szoba olyan, amilyen a csernelyiben volt, a konyha szombathelyi, a fürdő is, de a padlása vegyes padlás, pince nincs, soha nincs, minden pince rettenetes, minden angyal pince, mélytúrás a lélekben.
Csak annyit akartam mondani, nézzétek el, hogy ilyen hosszan csűrtem-csavartam: elfogyott a türelmem. Már csak csodákat tudok vacsorázni, és katarzist kívánok reggelire gyerekölelésekből.
Üdvözlöm az uraitokat!
Ha-ha-zám
Az emberek. A színek. És a rettenet.
És kizárólag akkor, hogyha elmegyek.
Mint el-elejtett kő, mi mégis szállni fog.
Az éhes emberek: az éhes állatok.
Rozsdás bokrok és nyikorgó vonatok.
És korgó szellemek. Hajléktalan kezek.
És kizárólag: együtt, mindezek.
Szerelmeim, s a volt, s megmaradt feleség.
A kamaszkori hit. A könyvtár, meg a Hold.
Már nem ölelkeztem, beszéltem vele rég.
A pszichiátriák. Normális és beteg. Mind erről igazolt.
S a kipányvázott lelkem. Engedni hiba volt.
Már nem versenyezem. Csak el-ellenkezek.
És kizárólag: külön-külön, mindezek.
Sóhajtozó
Lángzik az álom, a hónapok áznak.
Nagy lovakat terel, ás az idő.
Szörnyliliom lép. Barna kabátnak
látszik az ég. És lát az eső.
Kis papucsokban a csend elidőzik.
Horpad a kedvük a zárt ajtóknak.
Borzad a nyár, még elszalad őszig.
Autót zaklat a szél, de hajót hagy.
Merre csücsülsz, szeretőm, hol a kedved?
Mért nem üzensz, fogy a vétkem.
Számban a csók, pillangó repked.
Sétát kérnek a mennyek, a rét nem.
