Ugrás a tartalomra

Kocsmarajzok – SÖRÖK KÖLTÉSZETE

HOLT KÖLTŐK TÁRSASÁGA


Életforma a sörözés, hát a környezete nem lehet rideg, nem kopár csarnok, sem talponálló, ahol a lelki szomj nem múlik el. Kell, hogy a régi cégér, időtől pácolódott bútorok, az ódon fal íve, az edények és mindenféle más relikviák évszázados folyamatosság végére sorolják a törzsvendégeket. (Ágh István)

 

 

KOCSMARAJZOK

SÖRÖK KÖLTÉSZETE

 

 

 

 

 

ROBERT BURNS
ELÉGEDETTSÉG

Mit nékem a kincs - nem baj, ha van! -
Ha rámgyül a gond, megrázom magam,
s ha útnak indul, majd segít hamar
egy pint a skót sörből s egy szép régi dal.

A gond-vessző néha fejemre vág,
de harc az élet, és mi: katonák.
Fogyatlan aranypénz a jókedv nekem,
s király sem parancsol szabad szivemen.

Egy évnyi bánat, mi rám tekint?
Egy évnyi vígság eloszlatja mind.
S ha utamnak célján ott az öröm,
a megtett úton főm már nem töröm.

A vak sors, mit bánom, ha farra ül is,
én megleszek ily ringyó nélkül is.
Jöjjön jó sor, rossz sor, kövér vagy sovány,
én már csak így: "Isten hozott, komám!"

Hajnal Anna fordítása

 

 

 

 

 

 

 

ÁGH ISTVÁN
A PRÁGAI SÖRÖZŐK KÖLTÉSZETE

A látogató idegen vagylagosan tölti az idejét, fárasztó otthontalanságát szeretné feledtetni az újdonság mámorával, nem tudja, visszajön-e még, hát lohol a látványosság után; csattogtatja masináját, fotózik, filmez, hogy majd otthon is, mintha külföldön volna, nézi az otthagyott várost, ahova beleörökíttetett a családja s önmaga.

Az utas megjárta Szibériától az Atlanti-óceánig Irkutszkot, Moszkvát, Leningrádot, Tbiliszit, Bukarestet, Szófiát, Varsót, Belgrádot, Szkopjét, Ohridot, Fiumét, Abbáziát, Ljubljanát, Bécset, Bázelt, Párizst, Normandiát, Berlint, Drezdát, Pozsonyt s megállapítja, Prága a legszebb, legemberibb e városok között.

Első fényképe szállása tízemeletes magasából, külvárosi, de nem kormos, gyárkéményes, ütött-kopott raktárakkal és üzemcsarnokokkal, itt violás égbolt zárja a láthatárt az erdős dombok mögött, lapos tetők legközelebb, legalul kicsi tótükör. Mégsem ez Prága. Hamar indul a belvárosba, szűk utcában emeli fejét a barokk templomkapu fölé a püspöksüveges őrködő szoborra, feleségével áll az Orloj világórája alatt jelen és múlt időben, a színes fénykép violássá deríti a feketét, fél tizenegy lesz öt perc múlva, majd a kerek időben köszöntik az Apostolok, törpe oszmán a torony oldalán alattuk, aki sohasem járt itt, s a második világháborúban is valami szent akarat védelmezte a várost. Megmaradhatott ez a bámulni való egymásmellettiség, román kori templom előterében áll a férj, a feleség háttal, s mintha tartozékai lennének a barokk szökőkútnak a palotaudvaron. Az Arany utcában egyikük lemarad a képről, szélre sodorják a másikat, s az előtt a kék játékházacska előtt azonos színű nadrágjában majdnem az ereszcsatornáig ér a lófarkas, barna vállú lány. Aranykunyhó és gótikusan sudár torony, közbül a látogató már-már odavalósinak hiszi magát, összevegyül a múzeumi tárgyakkal, a fotón farmerban átlényegül Szent Vitussá, Szent Katerina kezében szatyor kivont kard helyett, embertekintetű a koronás oroszlán, zordabb nála Károly király, a hidak atyja, s úgy néznek ki a réseken a várból, mint Orloj apostolai, muzsikát hallanak a boltívekből. Valami eseményre várnak, de semmi esemény, ha csak számára nem az találkozása a Kolozsvári testvérek sárkányölő Szent György-szobrával. Vele még beszélgetni is lehetne a bábeli nyelvek között. Megállapítható, ez a város ófekete toronyvilág, ahol az arany aranyabb, zöldebb a zöld, pirosabb a cserép. Mégis az élet érdekelné inkább, ahová ő az oltár alján látható csont-langusztavázú szent, és a zsidótemető irányít, ez az oldalról réteges, márványsziklás kis hegytető, fölülről csontkazal, földközépig a halottak. Világgá terjed ez a szűkös sírkert, fölül a sörözők.

Nyár van, árnyékban is meleg, fűtik az élmények őt is, akár a turisták megszálló seregét. Visszafordul a Szent Tamás söröző ajtajából, minden szék foglalt, pedig a középkori múltú ivóban királyi szellemekkel társaloghatna. Szűkös hellyel kínálja a majdnem oly régi U Fleků, leül a szélen, kapja és issza a házban főzött barna sört, öreg fák alatt a hosszú asztalnál németek a társai. Nem érzi itt Bohumil Hrabal prágai sörpoézisét. A Pinkásban vagy az Arany Tigrisben szerette volna látni, hivatalos vendéglátói szerint vidékre utazott, majd itthon megtudhatja, letagadták előle, netán rendőri felügyelet miatt, 1986-ban.

Hrabal lehetett volna az egyedüli ismeretlen ismerős, távolról kémlelné, eltűnődne nyugdíjas bakter-arcán, amint alsó ajka behorpadt, fölső szájszéle rádomborul a söröskriglire még akkor is, ha nem iszik, csak úgy, csak megszokásból, orrcimpája mindig tágul valamiért, átható kerek-élesen figyel, minden érdekli, mert „minden ember figyelemre méltó”. A magyartól talán nem zavartatná magát, nem kirekesztő a söröző társaság, ő pedig látta vízipólózni a Fradit csodálatosan, s ott volt valamelyik futballcsapatunk prágai meccsén, s Pepin nagybácsi a soproni sörgyárról regélte, milyen tiszta és gyönyörű, ráadásul otthoniasan népszerű a magyar olvasók között.

Életforma a sörözés, hát a környezete nem lehet rideg, nem kopár csarnok, sem talponálló, ahol a lelki szomj nem múlik el. Kell, hogy a régi cégér, időtől pácolódott bútorok, az ódon fal íve, az edények és mindenféle más relikviák évszázados folyamatosság végére sorolják a törzsvendégeket, akik összebeszélés nélkül mindig megtalálhatók a megszokott időben. Svejk a Kehelyben várja pajtását, ha vége lesz a háborúnak. A rituáléhoz hozzátartozik a gyártás-ismeret, hogy az a sör honnan való, mért különbözik egyik fajta a másikától, Plzeňský Prazdroj, 12 szeszfokú világos, Budvar, Krušo-vický ležák, Staropramen, Gambrinus, Volkopopovický kozel, Bakalář – világos, U Fleků – barna 13 fokos; minőség szerint választhatnak maguknak. Hrabal két törzshelye pilsenivel kínál, mely olyan igazi a környék lágy vízétől. Ő, aki a sörgyárban nevelkedett a cégvezető fiaként, naponta látta, hogyan fickándoznak a lángocskák az árpaszemek alatt, érzékeny képzelete a tavaszi árpa nyárra szőkülő tábláitól a nyerszöld loncos komlóföldekig repül, onnan terül számtalan élménnyel, históriával vissza az új vagy eleget hallott történetek közé.

„Ültem az Arany Tigrisben, elnéztem a vendégek arcát, és igen, semmi halandzsa, semmi kocsmai duma, ez a kiabálástól hangos kocsma valóságos kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket mesélnek el, melyek sebet ütnek a lelkeken, és a fejek fölött, cigarettafüst formájában az emberi élet abszurditásának és csodálatraméltóságának kérdőjele lebeg.”

Még a filozófia-idő is söröskorsókkal méretik. Az első korsó az ital élvezetéé, ahogy a pezsgő hab alól szétáramlik a szájban a hűvös, kesernyés arany, s mint finom repkény átcsipkézi a testet. Ekkor még magányos, zavarhatatlan egyesülés: „elég érezhetően kimutatom, hogy nem akaródzik semmi kérdésre válaszolnom, annyira örülök annak az első sörnek”. Meditáció, játszadozás az alátéttel, „két fekete tigris forog az ujjaim közt, mint mindig, most is szamárfület csinálok a számlára”. A második korsó már társalgást kívántat, hangosan helyét keresi a hang a többiek között, lesben várakozik. „A szomszéd társaság a gombákról beszélt… és én vártam, hogy majd csak elmondják a lényeget, de nem mondták el, így hát engedelmet kértem, és beszélni kezdtem… Uraim, szóval a rizike, az egy misztikus gomba, szép, rőt és koncentrikus, zöldes körök foglalják magukban a gomba misztikus küldetését.” Ebből a filozofikus régióból könnyeden leszállít a harmadik, negyedik korsó a közfigyelem hatásosabb terepére: „De uraim, önök úgy szeretnek jókat enni, adok hát önöknek receptet, hogy miként készítik el a spanyol favágók a rizikét az erdőben.” Nem ám a cseh favágók, hanem a spanyolok! A távoli specialitás felhajtóereje megindítja az ínyencek képzeletét. „És üvöltve hirdettem e két üzenetet, mert egyrészt csak így hallatszott a hangom, másrészt úgy éreztem, hogy kiabálnom kell, hogy ne csak Prágában halljanak, hanem az egész megyében, az egész országban, az egész Európában, ezért üvöltöztem olyan balgán, valahányszor úgy gondoltam, hogy ami bennem van, az mindenkit illet.”

A figyelő idegen, bár nem lehetett köztük, mint egy családi körben, máig is hallja az egész Európához intézett szózatot, azt a békét és kedélyt szeretné őrizni magában, még ha nem is találkozott, és nem is volt a Pinkásban és az Arany Tigrisben Hraballal, de tőle ismeri a prágai sörözők poézisét, erős igyekezettel próbálja átplántálni, van is reménye rá, mert éppen ő, a legilletékesebb dicsérte a budapestieket.

De azért mégis…

 

 

 

 

 

 

 

 

FALUDY GYÖRGY
A MAJOMHOZ CÉGÉREZETT KOCSMA

„Gazdája voltam a Majomhoz címzett
nagyhírű kocsmának az Arno partján.
Nekem meg – büszkén mondom – Cosimo és
Lorenzo de Medici volt a gazdám.
Cosimo azért jött, hogy valamelyik
haragosának pénzkölcsönt ajánljon;
Lorenzo húsz zenésszel állított be,
mielőtt szerenádra ment egy lányhoz.
Az idegenek beszédére mindig
vigyáztam s ha oly okosan csevegtek,
hogy nem értettem, jelentettem őket.
Lorenzo állást kínált fel ezeknek.

Mikor megszűnt a divat Firenzében,
Parentucelli hupikék csuhába
burkolva jött be. Felkaptam, kidobtam.
Belőle lett V. Miklós pápa.
Azt hittem, minden mulandó. Nem tudtam,
hogy kiszolgáltam huszonöt vendéget,
kiknek neve örökké él e földön.
De nélkülük is ragyogott az élet.
Ha nap sütött, ha esett, kinn a cégér
(a rézbe metszett majom) vígan táncolt.
Reggeltől éjfélig sosem ültem le.
»Végigálltad«, mondták, »a reneszánszot«.

Bár pompás bort tartottam, senkitől
nem tűrtem el, hogy pincémet meglássa.
A hordókat én cipeltem s a kulcsot
párnám alá rejtettem éjszakára.
Nejem korán hunyt el. Fiam, Lorenzo
maga volt a jóindulat s a szépség.
Leonardótól Polizianóig
mindenkivel hírbe hozták szegénykét.

Rossznyelvű város ez, mint Dante mondta.
Mikor meghaltam, fiam egy ügyvéddel
szemügyre vette pincémet. A taknyos
Michelangelo tartotta a mécset.
Ott álltak tátott szájjal és bámulták
derékmagasságban a ronggyal bélelt
nyílást a falon, meg kezem írását:

Ó LYUK, HÁNY SZÉP NŐT KÉPZELTEM FÖLÉBED!”

Firenze, 1965

 

 

 

 

 

 

 

KÁLNOKY LÁSZLÓ
EGY RÉGI SÖRTALP PALEOGRÁFIÁJA

Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban,
betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat
– ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat –,
vagy talán egy gebines-falatozó teraszára
– honnan származik ez a szó: „gebines”? Ezt még senki se tudta nekem megfejteni,
azaz etimologice megmagyarázni –,
ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre
egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon
egy se fiú, se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről
föl nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény.
Ilyet se láttam vagy harminc év óta,
ilyen sörtalpat, amilyet, nem fognak soha többé gyártani,
aminőt nem fognak soha látni unokáink,
legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban,
ha lesz valaha ilyen intézmény.
E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú,
arzéntartalmú légyirtó papírra,
amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok
vízben áztattak ki, majd a vizet
pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon
hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat
avagy nagytermészetű férjüket.
De hagyjuk őket, hiszen róluk különb riportot írt
Móricz Zsiga bátyánk annak idején
a Nyugat hasábjain, 1930 február elsején.
Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak,
a Dréher-féle baksör emblémája,
helyesebben, nem volt már látható,
legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta,
és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet
egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár,
de 1945 végén vagy 46 elején
az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette
a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével:
 
    Bánat ellen ősi szer
    Haggenmacher őszi ser.

A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői.
Nyilván idegenül csengett fülükbe
a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző:

    Bánat ellen ősi ször
    Haggenmacher őszi sör.

De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből,
s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj,
hiszen a szőrözők száma ezidőtájt
népesebb volt, mint a sörözőké,
mivelhogy a sör pénzbe került.
Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől
egyetlen, általam ismert költői művét,
mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra.
Mellesleg szólva, bárcsak sok ilyen
mulatságos verset olvashatnánk manapság!
De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra
valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma,
a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira
elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe,
mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé.
(A palimpszeszt olyan pergamentlap,
amelyről letörölték a régi szöveget,
hogy helyébe újat írhassanak;
eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is –.)
Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud,
noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé.
És szellem keringett föl a söröspalackból,
egy régi hentesmester szelleme,
akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett
– de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt még születésem előtt… –
szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest
tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetel,
s megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval,
melyet nyakába szíjazott,
járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját,
s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak
kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny Érsek utca,
a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül,
és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá,
és ropogós zsömlét, mivel akkoriban hallgattak még a fegyverek,
viszont a zsömlék még ropogtak.
De a sörtalp nem vallott róla sem.
Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete.
A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón.
Nem mondta el, mikor rontottam el az életem,
vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon.
Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá,
hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek.
Közben a nap gyorsan aláhanyatlott.
A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.