MÉGIS ELVESZ – Vesztergom Andrea versei

KÖLTÉSZET

Körmömmel arcokat
karcolok bőrömre, testet és még két kezet,
hogy a pálcikaember életre kelhessen.
Mintha nem is az én bőröm lenne.

MÉGIS ELVESZ

VESZTERGOM ANDREA VERSEI

LÁNG VOLT
Pinczési Judit emlékére

… ugyan, miért, hogy ha láng volt az élet,
hogyan lehet, hogy mindig visszanézek
magam mögé? Mikor egy elfelejtett
és feléig elszívott csikkbe rejted

a pillanatot, elhajítva könnyed
mozdulattal, s vége. De visszagörnyed
gerinced ívére a kényszerekből
fogant szokás, pedig egy része megdől

az életigenlésnek is naponta,
mikor jóskártyából vetett lapomra
látok a szorosan zárt szemem mögül,
anélkül, hogy kinyitnám. Nekem megül

a felhozatalból minden ábra,
s régen nem gondolok a legalábbra
azért, mert mindig ugyanazt rakja le
a ráncos bőrű félelem. Adna, de

mégis elvesz, ezért csak félig égek
én, pont úgy, mint a cigarettavégek,
hisz állandó eredőm lett, fölöttem
áll egy pillanat, amelyre megkötöttem

alkumat. Az élet tényleg egy láng csak,
fellobban, érik, de szélesen rácsap
a kiszámíthatatlan. Kinek-kinek:
foszlányok, parázs. S a liget hideg.

EMLÉKHÁZ  III.
Nemes Nagy Ágnes emlékére

Csalán. Belőle nem maradt,
s a csend se csíp a part alatt.

Tanultam azt a téli fát,
amely ma nyárba érik át,

és benne új alakra lel:
a teste esti akvarell,

megáldom azt, mit kóbor áld:
az alkonyatnak óborát,

a kőmedence most kerek,
de mintha szürke rost-erek

repedve fojtanák meg itt
a szót...ma megtalált megint,

kerestem őt, ki meghatott
és felfedeztem Ekhnatont.

KITERÍTVE

Vakító csempe. Bezárva egész éjszaka
egy szobába, egyedül. Sírnom se kell. Kinek.
Jelzőfény, kontúrok, s a  magánynak mély szaga
fülembe fulladva vár. Fáradtan felliheg

a hajnal. Elképzelem, milyen lesz öntudat
nélkül. Pedig voltam már kiterítve egyszer,
míg valami végeláthatatlan kört mutat
egy fényes folyosó. Könnyek. Talán a vegyszer

szakszerű sebészkézzel összeöntött szaga
csíp, talán csak ennyi. Irritált kötőhártya
minden: kívül kémia, s belülről jött maga
a félelem: percek. Hisz most a jövőkártya

lerakott lapjaira bíztam már mindenem,
egyebet mit tegyek. Várok. Majd jönnek értem
reggel. Steril vérfoltot nézek az ingemen,
barátkozom az idegen szövettel. Térdem

liláskék, pont olyan, mint egy térképrajzolat,
vízrajz, hegyek, egy repülőről fényképezett
messzi látkép. Vagy ember. Körmömmel arcokat
karcolok bőrömre, testet és még két kezet,

hogy a pálcikaember életre kelhessen.
Mintha nem is az én bőröm lenne. Egy szike
vág rajta mértan-pontos sebszélet. Elhessen
az ábra a keringéssel. Vajon tetszik-e

nekem ez az élet, így? Nem tudom, ki voltam,
és minden szonett, vers és minden sestina lom,
amit valaha írtam? Nevetek. De holtan
nincs whisky se. Ennyi. Egy végső szesztilalom.

A verseket Paul Klee festményeivel illusztráltuk.