Az Arany János-átverés?

Valóban megtalálták Arany János eddig ismeretlen szerelmes verseit, vagy csak egy posztmodern játékról van szó? Jegyzetünkben körbejárjuk a kérdést.

Árpás Károly, Szegeden élő középiskolai tanár, író és irodalomtörténész 2012 nyarán beszélt először a szélesebb nyilvánosság előtt arról, hogy birtokában vannak Arany János eddig nem ismert szerelmes versei. Az életmű lappangó darabjai kalandos, néhol krimibe illő módon jutottak el a közreadóhoz az eddig megsemmisültnek hitt hagyatékból. Arany János halála után ugyanis Arany Lászlóhoz kerültek édesapja kéziratai, akinek felesége, Szalay Gizella örökölte az anyagot. Az ő második házasságával az új férj, Voinovich Géza őrködött a hagyaték felett, aki a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként annyira féltette az örökséget, hogy senkit sem engedett hozzáférni. Végül az iratok 1945-ben Budapest bombázásakor megsemmisültek – eddig az irodalomtörténészek úgy hitték, kivétel nélkül. Az elveszettnek hitt, lappangó költemények azonban A Voinovich-füzet (Kráter Kiadó) című kiadványban olvashatók (a címmel utalva a hagyaték gondozójára), részletei pedig a kiadó honlapján is elérhetők.

A SzegediLap interjújában Árpás Károly hosszasan mesél arról, milyen körülmények között jutott a szerencsés véletleneknek köszönhetően fennmaradt füzethez:

„1945 januárjában egy légitámadás során megsemmisült Budán, a Ménesi úton a Voinovich-villa; a bombázáskor az MTA-titkár felesége, Szalay Gizella életét vesztette. A szomszédok összeszedhettek egyet-mást a romok közül. Az 1970-es évek elején az egyik leszármazott felújíthatta a házát, s Budapesten élő anyai nagybátyám, aki villanyszerelőként dolgozott a felújításon, a kidobott anyagok közül hazavitt a leányának füzeteket, hogy legyen mibe rajzolnia. 1978 nyarán a Műegyetem építőtáborában dolgoztam észt egyetemistákkal; szabadidőmben meglátogattam rokonaimat. Egy kidobásra szánt, teleírt füzetet elkértem, de tüzetesen megolvasni csak 2011 nyarán adódott lehetőségem. Ekkor jöttem rá, hogy Voinovich Géza felesége, korábban Arany László özvegye sajátos naplójáról, azaz egyfajta emlékkönyvéről van szó.”

Az Arany-hagyaték története itt még korántsem ér véget, ugyanis az emlékkönyv szerencsétlen véletlenek következtében később mégiscsak megsemmisült. Erről a közreadó így nyilatkozik: „A füzet Tamás öcsémnek köszönhetően édesapám halála után került elő. Jánoshalmán nem tudtam lefényképezni, mert az öcsém fényképezőgépe elromlott, a család fényképésze, Tusor Éva nem volt otthon. A nyári szünet miatt az iskolámban nem tudtam fénymásolni vagy szkennelni a füzetet; családi okok miatt pedig nem akartam pénzt költeni rá. Miután begépeltük a szöveget, egy, a lakásunkba besurranó tolvaj – a nyomok eltüntetése érdekében – más papírokkal együtt meggyújtotta (bár biztosan nem tudatosan tette a többi közé).”

Ha azonban átolvassuk a kötet lektorának, Varga Magdolnának a megjegyzéseit (l. a linkelt pdf 39-től 42. oldalig terjedő részét), láthatjuk, hogy ő nem zárja ki a posztmodern játék lehetőségét, de a „filológiailag szerencsés találat”-ét sem. Ennek eldöntését a filológusokra bízza, akiknek kézirat híján kevés fogódzójuk van a vizsgálathoz. Dönteniük kell: ügyes fogásnak tartják Árpás lépését a szenzáció miatt, vagy pedig komolyan veszik, és kollégájuk irodalomtörténészi kvalitásaiban vakon bízva elfogadják: bővült az eddigi Arany János-életmű.

Ha posztmodern játéknak minősítjük Árpás „felfedezését”, akkor az egésznek az a kuriózuma, hogy irodalomtörténeti átverésről van szó. Tehát nem az a helyzet, mint Sárbogárdi Jolán (Parti Nagy Lajos), Csokonai Lili (Esterházy Péter) vagy Spiegelmann Laura (ismeretlen szerző) esetében, amikor egy fiktív világgal dolgozó szépirodalmi mű születik. Árpás Károly azt szeretné, ha kiadványa irodalomtörténeti munkaként része lenne a tudományos párbeszédnek, és hiteles forrásként fogadnák el. Talán Barna Dávid Egy magyar regény című kötetére hasonlít némileg a helyzet, ám ott a Móricz életének részleteit a naplók alapján továbbgondoló írás nem tört tudományos babérokra. Mint ahogy Győrei Zsolt Velemi Névtelenként közölt reneszánsz versei is lelepleződtek a szerző közreműködésével. Árpás Károly célja a figyelemfelkeltés, a hype lehet, amely a nagy Arany-átveréssel ráirányítja a figyelmet eddigi és folyamatban lévő munkáira. Az is megkockáztatható, hogy az évek során mániájává vált a kötet, és szisztematikusan meggyőzte magát állítása igazáról.

Ha viszont elfogadjuk hitelesnek a fenti kalandos történetet, és átolvassuk az Arany-verseket, látható, hogy a költő miért zárkózhatott el a kiadástól. Varga Magdolna is említi lektori véleményében, hogy Arany János „másolt szerelmes versekkel” dolgozott. Egy számítógépes plágiumazonosító program ezt bizonyítva megtalálta néhány Arany-szöveg forrását XVII. és XVIII. századi költők (pl. Gyöngyösi István, Esterházy Pál) műveiben. Emellett a füzetben szép számmal találhatók szonettek, ez a forma viszont egy kivételtől eltekintve (Az ihlet perce) nem jellemző Arany életművére. A kölcsönvett szerelmes gondolatok mellett azonban a költő saját verseiben szereplő sorokat is azonosított a program, így a helyzet tovább bonyolódik: Arany János önmagától is vett volna kölcsön sorokat?

A fenti rövid kalauz is mutatja, hogy irodalomtörténeti és szépirodalmi viták sorát indíthatja el Árpás Károly A Voinovich-füzet címen publikált műve. A közölt versek vagy átverték az eddigi irodalomtörténészeket, és lappangásuk után az Arany-líra egy új oldalát mutatják meg, vagy pedig a „közreadó” játszik olyan játékot az irodalomtudománnyal és az olvasóval, ahol egyelőre mi vagyunk a hunyók.

Önnek mi a véleménye a rejtélyes Arany-hagyatékról a fentiek alapján? Szavazzon! Az alábbi linken szavazhat, és itt tekintheti meg az eredményt is.