Néhány könyvből egy-két mondat
Még egyszer visszanéztem a klatinici dombról, ott barnállott az erdő messzeségben csak akkorának látszott a sehol véget nem érő sík mezőn, mint egy folt, mint egy kefe.
– Hej, erdő, erdő!
Sóhajtottam egyet, s elgondoltam magamban, hány madár ugrál ott az ágakon, hány mókus szaladgál, hány gyík csúszik a füvek között, s hogy a gesztenyesátorban miképp cseveg Piroska a hadnaggyal, és mindebből nem látszik innen egyéb, csak egy kefe.
Mikszáth Kálmán: Prakovszky, a siket kovács (Móra Ferenc könyvkiadó, Budapest, 1964)
Szinte hihetetlen, de Léda már akkor felismerte benne a vetélytársnőt, amikor Bertuka még csak Svájcból levelezett Adyval. Szüts Dezsőnek (…) írta 1912 elején: „…én már tudom, ki az, aki utánam jön. Jól van, vegye át Adyt (…) A neve Bertuka, dr. Boncza miniszteri tanácsos lánya. Érdeklődtem utána, vékony kis leány, sovány, mint egy esernyőnyél, elől-hátul sexuális duzzanatokkal (…) Mondja, ez lesz az utódom, ennek őriztem én meg Adyt?” (…)
Ady maga mutatta meg az egyik svájci levelet neki Halász Lajos újságíró jelenlétében. Léda „nagy érdeklődéssel és figyelemmel olvasta végig a rajongó kislány intézeti levelét (…) azután letette maga elé az asztalra és sokáig nézte. Végre megszólalt, s a leveleket messzire tolta Adytól, mint aki nem akarja visszaadni: Nagy bestia lakik ebben a nevelőintézeti kislányban. Tulajdonképpen miért is levelezik vele?”
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa. Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese (Noran Kiadó 2004 Kft., Budapest, 2009)
s akkor mi van? csak fekszel kitakarva
a falóban lapul a végső ajándék:
szerelmeid nagy kék dobozba varrva
Akténak teste hosszú, mély titok
halak siklása néma, nagy vizekben
Farkas Wellmann Endre: Lucius Domitius lázbeszéde (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2009)
Márffyék nem politizáltak, a vörösterror, fehérterror nem hagyott jó emléket bennük. Baráti társaságuk nagyrészt zsidó értelmiségiekből, művészekből állt, de Magyarországon ekkor semmi jel nem utalt még rá, hogy baj érhetné őket. Később, 1938-ban Márffy maga is aláírta a keresztény művészek állásfoglalását az első zsidótörvénnyel szemben, de 1934-ben Hitlert még nem vették egészen komolyan. Csinszka karikatúrát is rajzolt róla egyik barátnőjének a hatalomátvétel idején. „Szép itten az élet, még H.[itler] sem tudja elrontani. A jelvényt nem néztem meg még jól, de valami ilyesmi” firkantotta a horogkereszttel díszített portré mellé. Bárczynak is élcelődött olyanformán, mintha az olasz és német diktátort akarná szeretőjének. „Én Hitlerről és Mussoliniról se tudok semmi jót mondani ebben a pillanatban (…) mondhatnám: el vagyok hanyagolva. Minek tagadjam – kicsit durcás is vagyok” – írta 1933 nyarán, majd később: „Benitó és Adolf még mindég dob. Mit tegyek?”
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa.
amíg a sok kacat között pakoltam,
ahol úgy véltem, semmi kincsem nincsen,
egyszer csak ott hevert előttem Isten,
hevert megfakulva és megrepedve –
még belenézhettem, mielőtt széthullt cserepekre
Kiss Judit Ágnes: lomtalanítás. (Az Irgalmasvérnő c. kötetből. Alexandra Kiadó, Pécs, 2006.)
A fenti kötetből még szívesen idéztem volna további strófákat, de a könyv 4. oldalán olvasott mondat rettegéssel töltött el, s már így is rossz a lelkiismeretem, ugyanis az a mondat így szól:
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül [stb. Kiemelés tőlem, Sz. G. Nem merem tovább idézni, hiszen ez a mondat is a kiadvány része.]
Ott a híd, de hiába építetted,
senki nincs, aki járni tudna rajta
Már úgy érzed, a lábad közt forgalmas aluljáró, hol
pénteki csúcs van,
és a szemét meg a szétszórt csikkek, a szenny kiszorítja,
mi szent volt, vagy szent lehetett volna.
S a méh, ami életet adhat, hallgat, hallgat, akár a halottak.
(Az első két sor Kiss Judit Ágnes Függőhíd c. verséből való, a továbbiakat abban a versben olvastam, amelynek címe XX . Mindkettő a nincs új üzenet címet viselő kötetben jelent meg, mely a Noran kiadó kiadványa, habár az impresszum és a copyright szerint a kiadó a Noran-Kiadó 2004 Kft. – Budapest, 2007.)
[Passuth László írja:]
„Csinszkának barátnői is voltak – író-, művész-feleségek, akkori szépasszonyok. (…) A komódon úgy 30 centiméteres magasságban pasztell nőportrék álltak, rajzpapírból kivágva, Csinszka grafikusművészetének különös remekművei, barátnői nagy nyári toalettekben, kalappal, nyári pompában. Csinszka engedte megszemlélni, majd egy mosollyal felemelte a rajz felső rétegét, s az alsóbban ott álltak ugyanazok a hölgyek – a legkegyetlenebb aktban, amit valaha láttam. Ha ők maguk, az érdekelt jó barátnők is megszemlélhették volna, talán – megölik.”
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa.
Ismered-e a kiüres teret?
A kiüres tér ismer tégedet.
Szereti látni tégedet a benne,
Beléjed lakomáz minden reggelente.
A kiüres térnek van neki két csápja,
Azokat ereget szegény te agyába.
Ettől te agyad lesz tisztára kiüres,
Újra tele lenni nem vagy elég ügyes.
Kiss Judit Ágnes: Vándordalok (bevándorlók dala) A nincs új üzenet c. kötetből
Nekem Budapesten a dolgok igazibbak voltak, a Lánchíd pontosan olyan, amilyennek egy hídnak lennie kell. (…) Kívántam a nyelvi érintkezés akadálytalanságát, ne kérdezzék, honnan jövök, mihelyt kinyitom a számat (…) ne kelljen válaszolnom arra a kérdésre, hogy mióta vagyok itt és meddig maradok.
Otthon persze az nyomasztott, ami otthon van. A kispatrióta szorongás, amely ellenségeket lát minden bokorban maga körül, a félelem attól, hogy jönnek az idegenek, közénk keverednek, belénk hatolnak. A bizonytalan identitás gyanakvásai. Egy nemzet éppúgy nem tarthatja magát nagynak, mint egy ember, ha van némi jó ízlése. Egy nemzet akkor nő, hogyha tanul. Betegség, autizmus, ha a kollektív-nemzeti öntudat egészen megszállja az agyunkat, és más dolgokra már nem jut figyelem. A vesztesek kitolják maguk közül az ólból azt, aki nem eléggé vesztes. (…) Rémült férfiak attól tartanak, hogy a keveredésben el fognak tűnni. A férfias tekintélyuralom félti magát a városi, tengeri, női elemtől, amely befogadni és megtermékenyülni nem utál. Hogy egy város mennyire civilizált, az abból derül ki, hogy milyen helyet töltenek be életében a nők, akik nélkül nincs nagyvonalúság és bölcsesség. Ez a városi-női szellem maga után hív, jobban érdekli a beolvasztás, mint a határok védelme.
A kisnemzeti stratégia szakít, szorong, ellenségeskedik. A nagynemzeti stratégia senkit sem akar kiközösíteni, ellenkezőleg, mindenkit szívesen lát a közös munka és közös vacsora asztalánál. Ez lehetne a magyar vállalkozás, a Duna-völgyi befogadás. A régi példa folytatása. Nem a vagy-vagy, hanem az is-is. Minden betérni kívánót szívesen látni egy lelkiismereti nemzetfogalom körében. Azt is, aki csak egy darabig itt időzött és megszerette az életet itt nálunk. Aki magát magyarnak állítja, az magyar. Mindenki az, aminek állítja magát. Mindenkit annak kell tartani, aminek mondja magát.
Az első idézet Konrád György Így beszél a metropolitán tücsök c. esszéjéből való, a továbbiak a Hazakészülőben címűből. Mindkettő 1988-ban született. Kötetben: Az újjászületés melankóliája (Pátria könyvek, Budapest, 1991.)
„Talán lengyel is vagyok – mondta Ady – s én olyasmit feleltem, hogy ha valaki lengyelnek érzi magát, akkor az is – s én egy szép lengyel nevet fogok keresni a lengyel érzésekhez. – Csacsinszky – mondtam boldogan. (…) Így lett a Csacsinszkyból Csinszky s a Csacsinszkából Csinszka.” (…)
Már-már mélylélektani kérdéseket vet fel, ha megpróbáljuk értelmezni, miként is juthatott Boncza Berta eszébe épp a Csacsinszky, mint lengyeles név. (…) nehéz függetleníteni attól a ténytől, hogy a kettős családi életet élő Boncza Miklós évtizedeken át kitartott szeretőjének, s tőle született leánygyermekének – tehát Csinszka féltestvérének – neve Gurgacsinszky volt.
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa.
„Én egyáltalán nem teszek különbséget magyar és magyar közt. Legfennebb ilyen különbségeket: értékes vagy értéktelen, tehetséges vagy tehetségtelen, dolgos vagy dologtalan, becsületes vagy csirkefogó stb. De ezek kikerülhetetlen általános emberi értékelések.” Világos, bölcs szavak, mindmáig igaz, megszívlelendő vélemény. (…) erkölcsi tisztaságát kevesen kívánják vitatni (…) éppen ezért tekinthetjük általánosan elfogadható társadalmi kívánalomnak, a nemzeti közmegegyezés első pillérének. Alapkőnek, melyre építve megvalósulhat a nemzet közös reménye: a gazdasági és kulturális megújulás.
Az idézett sorokat századunk egyik legnagyobb magyar írója, Szabó Dezső vetette papírra Toborzó című, 1936-ban megjelent írásában.
(…) Történelmi múltunk, a népi mozgalom eltörölhetetlen része lett tehát Szabó Dezső – indulatos, olykor tévutakon járó, de mindenkor őszintén a jobbat kereső – írásművészete.
Hajdú Demeter Dénes: Szabó Dezső sírjánál. Honismeret, 1987. (Én Istenem, hová leszünk?... – Húsz éves az Erdély Művészetéért Alapítvány. Vármegye Galéria. Budapest, é. n.)
[Móricz Virág írja Ady Lajosról és feleségéről:]
„Mind a ketten, egész környezetükkel együtt rettenetesen gyűlölték Csinszkát. Magam hallottam ádáz örömüket, apámmal voltam náluk Debrecenben, ahogy felolvasták Szabó Dezső Segítség című regényéből a Csinszka-gyilkoló részleteket.” – E korrajznak számító vaskos regény 1925 karácsonyára jelent meg, és Szabó Dezső az akkori magyar közélet számos szereplőjét – köztük Klebelsberg Kunót, Prohászka Ottokárt, Kodály Zoltánt, Herczeg Ferencet, Krúdy Gyulát, Ady Endrét, Molnár Ferencet és másokat – karikírozta többé-kevésbé dekódolható neveken. A könyv egy részletében Csinszka alakjának kíméletlen torzképét Visky Sárában, a „kétférjű nőben” lehet felismerni, ez váltotta ki Lajosékban a kárörömet.”
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa.
A halálnak nincsen szeme,
Nem látja, hogy kicsi vagy,
De ha jól elbújsz előle,
még egy kicsit élni hagy.
Kiss Judit Ágnes: Gyerekdalok. 2. A nincs új üzenet c. kötetből
[Léda barátnője meséli:]
„Csinszka és Léda egyazon évben haltak meg. Léda januárban, Csinszka novemberben. Márffyné tehát még virágot küldött Diósyné ravatalára. Néhány szál finom orchideát, keskeny lila szalaggal, azon ezüstbetűs felirat: Ady Endre emlékében Lédának – Csinszka. Diósy Ödönnek, a gyászoló férjnek azonban nem volt rokonszenves a volt Adyné virága. (…) Kezébe akadt Csinszka kis orchideacsokra, amelyet a temetkezővállalat emberei az előtérben helyeztek el. Megfogta két ujjal, meglóbálta és hátradobta a koporsó mögé; a földre esett le, ott is maradt.”
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa.
„Mélyen sóhajtott, a kovács fújtatója se nagyobbat, lábai görcsösen csuklottak meg térdben, s felső testében is megborzongott.
– Oly csúnya a halál, János…, oly csúnya, és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.”
Mikszáth Kálmán: Prakovszky, a siket kovács
