Kis irodalmi karakterológia - Vasárnapi levelek 107.

Remélve, hogy összeállítok ezzel egy olyan, meglehetősen ál-tudományos listát, amibe ki-ki kedvére elhelyezheti íróját, költőjét, s ezzel egyszer és mindenkorra megelőzött csalódást, bánatot, s kielégítette a bulvár iránti vágyát. Hiszen vannak olyanok, akik költők, írók, saját családjuk, barátaik, ex-nőik, ex-pasijaik szexuális élete felől, betegségeik és gyarlóságaik felől közelítik meg az irodalmat, ezzel is mintegy lerántva a nem létező Parnasszusról, jelezve saját morális intaktságának jogos létét, s hamis beavatottság látszatát  keltve. Ezen írók is besorolhatók az alábbi öt fő kategóriába. Természetesen vannak írók, akikben a különböző fő jellemzőkből több is megtalálható, ezek nagyságukat, s jellemük mélységét és magasságát is egyaránt mutatják.

Az önimádó: Az örök-Nárcisz, ő a leggyakoribb típus, s szinte minden íróra és költőre el lehet mondani, hogy kissé szereti magát. Szereti leírva látni nevét könyvek címlapján, neves vagy névtelen folyóiratokban, első dolga, hogy elolvassa a róla szóló pár sort. Nagyon szomorú, ha nem jelenik meg a neve egy hónapban valahol – lényegében mindegy, hogy hol. Különösen akkor dagad a melle, ha sikerült összehoznia egy új könyvet, és turnézhat vele, s ha őszinte akarna lenni, akkor bevallaná, hogy kicsit jobban is szereti a bemutatókat, a közönségtalálkozókat, mint magát az írást. A közönség csak addig érdekli, amíg őt dicsőíti, ellenben utálja őket, ha nem kell nekik, ezt persze sosem mondaná ki, sőt, gyakran mondja, hogy ő mindent másokért tesz. Az önimádó egyébként még a legártalmatlanabb típus, s a karakter kifejlődésével, az ego felboncolásával, olyan magasságokba juthat el, mint Oscar Wilde De Profundis könyvében, vagy Lord Byron némely levelében. Ugyanakkor szörnyű poklok is kinyílhatnak előtte, ahol sosem is tud kilépni önszeretetéből, ahol már csak saját magát szajkózza, s ahol vesztébe rohan, mert képtelen meghallani barátai figyelmeztetését, s önimádata végül betölti egész világát, elhomályosítva minden mást, ami szép és jó az életben.

A hisztérika: ereje és gyengesége a hisztériából fakad, mely a kegyetlen tengelyvesztettség állapota. Valaki egyszer csak nem tudja megmondani, hogy – képletesen szólva – mi a középpontja, mik a legfontosabb dolgok számára, elveszti a fejét, nem veszi észre magát, s össze-vissza beszél. Legtöbbször kiabál, karjaival ide-oda hadonászik, kicsit később artikulálatlan hangok hagyják el a fejét, a földhöz csapkodja magát, s meg van győződve róla, hogy ő tudja az igazságot, a „tutifrankót”, teljesen tisztába van mindennel, előtte felnyílt a függöny, lepergett a film. Környezete meglepetten nézi, mintha pár perce még nem ilyen lett volna, s vannak, akik undorodva fordulnak el, megérezve a lélek poklának valamely hátsó bugyrából felszabadult kénes bűzét. Ugyanezért mások, akik szeretik, feléje fordulnak, és segíteni próbálnak neki, meg akarják szólítani, kezet akarnak nyújtani neki, de ő mintha vitus-táncban vergődne, úgy csapkodja magát ide-oda, összetörve maga körül szíveket és nemes érzéséket. Hiába, segíteni csak annak lehet, aki kéri. Ő a napszúrásos albatrosz, a néma operaénekes, s művei is erről az „én mindent tudok, csak nem tudom elmondani” őrületről szólnak. A posztmodern irodalom és irodalomtudomány a hisztéria-poklában ég, ezért viseli oly nehezen, ha az ember máshonnan közelít, s semmit nem utál jobban, mint a megértő együttérzést. Szerencsére ez a kor lezárult, de a karakter, mint valami öreg rokon, bizony velünk maradt.

A paranoiás: ő a digitális korszak embere. Az összeesküvés elméletek egy pillanat alatt nőnek ki párkányán, közvetlenül a muskátlik mellől. Valójában közeli rokona a hisztérikának, de egy borsószemnyit mélyebbre jutott a pokolban. Jellemző, hogy magáról azt állítja, mennyire ért a technikához, a dolgokhoz, valamihez, vagy még inkább bármihez, s közben hibát-hibára halmoz. Az igazság az, hogy semmit sem ért az egészből, mivel folyton csak részleteket lát. Műveiben rendszerint valami nyomasztó összeesküvés jelenik meg, de nagyon szereti a világot aberrációk, frusztrációk felől magyarázni, s ezekkel szemben mindig rendkívül megértő, leírásai plasztikusak, mintha jól ismerné ezeket. Ugyanakkor a normálisokkal szemben örökké szkeptikus, érvei legtöbb esetben legalább is kuszák és sértőek, minden valós alapot nélkülözőek, világa mindig valamilyen zavaros szélsőség felé tolódik, majd pedig katasztrófába, amely természetesen nem az ő hibája, hanem valamely ellene felesküdött másoké. Kísérletező kedve remekműveket is szülhet, mint amilyen mondjuk a Kazár szótár, de a legtöbb esetben idővel elfordul az irodalomtól, s otthonos területre téved, ahol már tárt karokkal várják, mint amilyen a politika, a maffia, vagy a foci.

A megváltás-tudatos: Az irodalmat elsősorban a középiskolai tankönyvekből ismeri. Példaképei Tolsztoj vagy Kafka és Bruce Willis, korábban Petőfi, de ezt még ő is soknak érzi, úgyhogy inkább nem vallja be egy ideig, amíg megfelelő érzelmű közegre nem talál, ahol aztán elég csak kimondani egy-egy klasszikus nevét, s az már is a fensőbbség érzetével tölti el a jelenlévők hő kebelét. Egy idő után rájön, hogy ő a kiválasztott, s a világ szörnyű, de neki meg kell mentenie, mindenki mást, a gonoszokkal szemben, akik nem ebbe a mindenki másba tartoznak, hanem mondjuk ufók, vagy valaki mások, mindegy ebbe most ne menjünk bele, mondja, hogy kik azok, a lényeg, hogy ő tudja, ő a kiválasztott, és hát „csak egy maradhat”. Az irodalmat – bármit írjon – megváltásként éli meg, s amikor elhalad egy koldus mellett, vagy barátja segítséget kér tőle, inkább felolvas valamit, hiszen tudja, hogy ezzel többet tett, mint bárki-bármivel. Nagyon szeretné egész népét nem középiskolás fokon, de valahogy legalábbis okítani, különösen azért, mert se a nyelvészetet, se anyját, se saját magát nem bírta igazából soha megszeretni, megérteni, és végképp nem tudta elfogadni. Mi az, hogy van olyan, hogy mondat? He? Meg, hogy anyám? Ha? És magammal meg mit kezdjek? He? – ezek az önmagának gyakran feltett kérdések jól mutatják kissé hektikus lelkivilágát. Mert nem túl jó dolog örök másodiknak lenni, hiszen a világot már megváltotta egy ács fia.

A csendes őrült: ő a legsúlyosabb. Szinte leírhatatlan világa, hacsak nem akarunk közhelyeket írni, amelybe egyébként más karakterológiák is belecsúsznak. A csendes őrült minden írótípus közül a legzordabb és a leginkább együttérzésre késztető. Nagyon sokáig, évekig nem derül ki, hogy mi is ennek a nagy csendnek az oka. Általában hihetetlen fenséges magasságokban jár, s csak igen ritkán ereszkedik le a pórnép közé. A valósággal való viszonyát az irodalomnak elveti. Úgy véli, magasztosabb célok kellenek, hogy járjanak az író kicsike kobakjába, de a „megváltás tudatos” is túl kevés neki. Ennél itt sokkal többről van szó! Hogy miről? Nem tudjuk. A csendes őrült hallgat. Nem árulja el, akkor sem, ha sokat kérdezgeted. Miért nem árulja el? Mert ő a csendes, a halk szavú, ha mond is valamit, azt össze kell illesztened a többivel. Legtöbbször persze - akárcsak a többi pokol - ez is valami lelki defektus, vagy valami kimondatlan, megoldatlan dolog, esetleg valami, amit nagyon szeretne megélni, de nem meri. A csendes őrült, mint minden más karakter a kezdeti stádiumban nagyon szerethető, jó, már-már misztikus társaság. Később bezárkózik, elveszti kapcsolatát a külvilággal, mindenekelőtt barátait hagyja hátra, s fogait összeszorítja, annyira utál lassan mindent és mindenkit, de ennek hangot nem ad, hanem végtelen precíz csiszológéppel egy hófehér, száz méter magas elefántcsont-tornyot csiszol magának. Ezen a tornyon nincs ablak, s csak egyetlen ajtó, amit egyszer, egyetlen-egyszer lehet csak kinyitni. Mikor kinyitja, még egyszer végignéz a világon és az embereken, különösen pedig az írókon és költőkön. Aztán meghajol, és felemelt fejjel belép a toronyba és bazárja belülről ajtaját. Odabent pedig ugyanazt találja, ami idekint volt.