Vad vidék - Császár István emlékének
Tizenegy éve, 1998 március 26-án halt meg Császár István. A Vad vidék története egy kazincbarcikai kirándulás története a több közül, egy múltból a több múlt közül, egy Irodalmi Színpadi Napokról – a többi közül.
Sokáig nem emlékeztem rá, illetve nem volt miért emlékezni a pörgő napi események között. Aztán egyszer csak újra láttam a filmet, amelynek akkor is, ott is - valójában - nézője voltam.
A kisdolgozattal emlékszem egy korszak számomra legkedvesebb, legigazmondóbb írójára, Császár Istvánra, tehetségére, és kérdezem derűsen, ugyanakkor boldogtalanul nézve a jövőbe, hogy a csudába törölte, nullázta le a mögöttünk lévő tizenöt év…
Ad notam: emlékre vevő vagyunk
A hetvenes évek amatőr színpadi gyakorlata szerint januárban, az akkoriban még két-, háromnapos Szilvesztert ki se heverve: Kazincbarcika. Nincs messze Balassagyarmattól. Mondani volna jó, Magyarországon a komenizmus megszüntette a távolságokat, nyilván ennek köszönhető, most pedig (miután nem építjük tovább), a kilométerek osztódással szaporodnak, az „egy km” indulás előtt kettő, az indulás percében három, lélekben tíz, végül el se indulunk, mert az látszik megfelelő megoldásnak. Miután a kedv kopóban, amit kellett, megnéztük, amit nem láttunk, nem létezik, a lélek bonyolult kontraszimmetriájába már nem fér ismeretlen helyszín, helyzet, város, ágy, nő. Meg ilyenfélék.
Tél. Vonat. Átszállás Hatvanban. Azután Miskolcon. Hideg. Hideg vodka és cseresznye. Üdítő még sehol. Ha nem emlékszem rosszul: citrombambi, narancsbambi, málnaszörp.
1973 bizony 1973, nem 1974 és nem 1975.
Császár (Csaszi, Császár István író, forgatókönyvíró, alkoholbeteg) Balassagyarmaton hirdeti az igét Firinccel (Jánossy Ferenc festő, ápolt) és egy később öngyilkos szociológus ápolttal (akinek nem jut eszembe a neve, de majd utánakeresek). Balassagyarmaton dolgozik, rendel az ország legrangosabb alkohológusa, aki ütközni is hajlandó a betegeiért. Ütközhet persze, mert bár akadnak problémamentes civil alkoholistái-narkománjai, emlékezetes esetei írók, színészek és egyéb agyi defekcióval született deviáns mintapéldányok.
Hogy akkor (ha már ennyi szépet és jót beszéltünk Kazincbarcika korábbi januárjairól) jönnek ők is. De vonattal semmiképpen.
Az időszak Császár, Firinc és a filmrendezők szövetsége. Császár nyakára járnak a rendezők, ő nemigen dolgozik, hiányzik az alkotáshoz a harmónia. Nem értettük pontosan, hogyan és miképpen, de a rendezők másik forintsávba tartoztak, miután egyik-másik sürgető (mint közismert, telefon alig) látogatása után Császár a korábbiaknál is gyakrabban pattan fel a masszív kocsmaasztalokra igehirdető próféciáival. Az egyébiránt türelmetlen kocsmajáró palócok szent áhítattal hallgatják. Nem pofozzák le. Ha néha mégis, gyengédebben. Firinc nem szónokol. Firinc többnyire szundikál. Mint mindenki, akiből ötvenhat traumáit, a trauma okozta bizonytalanságokat a korszak lórúgásszerű gyógyszereivel pofozzák kifelé, amelyektől – alkohollal – a lajosmizsei bivalycsorda is elbódulna legelés közben, mondván, egyetek meg legyek. De szundikálás közben is vigyáz a poharára, a ritmusra, le ne, ki ne maradjon valamiképpen.
Császár is, Firinc is alacsony, halk. Amúgy. Nehéz leválasztani a halk, másnapos, csendes, alacsonyka órák közül a pillanatot, amikor óriásokként emelkedtek ki a proletariátus alkohollal – a nép ópiuma – elbódított tömegei fölé néhány arasszal. De szépen koreografált esemény. Mondhatni.
Így, na így. Döntöttek: kell kaland. Nem ülhetnek örökkön a gyarmati dágványban.
Kalandozzunk el Barcikára, hangzik el még decemberben Firinc szájából, aki egyébiránt is kalandvágyó. Lásd ötvenhat, lásd, kalandvágyból hét év után hazatelepül. Lásd még egyebek az életrajzból: nézem, gyűjteményes kiállítás Balassagyarmaton, húsz évvel halála után. De akad egy másik történetem is, ami nem funkcionál e helyt, de elmondom: takarékosságból furnérlemezekre festett, látom nyolcvanötben a tizenhatos kőnél tanyázva, egy zseniális kőműves lányával szűrve össze a levet, hogy a kisház, ahol lakunk, rozzant, falnak tolt háromajtós szekrénye hiányzó hátlapját ötvenszer ötvenes festett furnérlemezekkel pótolták. Azt szögezték rá. Jánossy Ferenc festményeivel, vadul színes bohócokkal, expresszionista bolondokházával – Firinc szerette a bolondokháza karaktereit. Kérdem, ez meg miszar? Csoda. Szentendrei tartózkodása alatt a kisházban lakott, dolgozott, és amit nem bírt elszállítani, ott hagyta, hogy majd jön. De néhány év után megfeledkezett róla. A zseniális kőműves pedig hasznosította a festményekből, amit lehetett. A lapokat. Nem szóltam egy szót se, hallgattam, hátha lenyúlhatom a kollekciót. Ma már egyetlen Jánossy-képet se lehet megvásárolni háromszázezer forint alatt.
Firinc döntött Barcika dolgában. Ez a következőket jelenti: nem iszol, nem csavarogsz, beülsz a kisszobába, megírod a forgatókönyvet. Én szerezek tüzelőt, írógépet. Harmadikára lehívjuk a rendeződet, vele megyünk. Azaz Császár nem csavarog, dolgozik.
A tűzifa és az írógép a két legaggályosabb tétel. Firinc a kórháztól kapott kiszolgáló-házacskában él évek óta. Minthogy Éva asszony ekkoriban még nem létezik, ha igen, rejtegeti, könnyű fantáziaképet alkotni a lakás, a két szoba, a konyha, a műterem – persze műterem az egész a maga jellemzően bonyolult és áttekinthetetlen rendszerével – állagáról.
Nem ragadunk le a takarításnál. Tehát gépet szerez, valahonnan fát, bezavarja Császárt a belső szobába, beadja neki az italt, hogy ne izgassa a közeli Kórház büfé, vagy hogy is hívják, ő pedig magára ölti a testőr szerepét. Innen kezdve nem kísérjük figyelemmel az alkotás folyamatát. Annyi biztos, hogy harmadikán, amikor rákérdezek, vonat, vagy micsoda, a két öreg mágus bólint, elkészült egy bemutatható változat, lesz egy Skoda, lesz egy rendező úr, lesz egy közös utunk Barcikára.
Így történik.
A Skoda raktere nem kimondottan négyszemélyes, de abban az időben az ember kézpoggyásszal utazott, két plusz gatya, plusz két pár zokni, egy cserepóló, esetleg ing, mert mintha pólók akkoriban még nem léteztek volna, kivéve a tornaórák atlétáját.
A rendező Skodája – akkor még ifjú, mára világhíres – annak rendje, módja szerint megérkezik délelőtt. Ekkor éri a meglepetés, mely szerint Firinc véletlenül elcserélte a egyetlen példányban készült kéziratot. Az író abban az időben egy példányt gépelt, nyersanyagot, vázlatot, piszkozatot mindenképpen, lehetőleg régi rontott/javított, eladhatatlan kézirat hátlapját választva felszínül, amiből később bosszantó gubancok keletkeztek, különösen alkoholos alkotók esetében, akik túlfogyasztott állapotban nem bántak megfelelő tisztelettel saját kézirataikkal, és nem jöttek rá utólag, minthogy nem emlékeztek másnap, hol kezdődik az új, hol végződik a régi. És egyáltalán – ha az emlékezet nem csal, így születik a posztmodern. Átvállalva Császártól a káromkodást, hisztériát, cirkuszt, szentségelést. A rendezők hisztériahozama éves szinten megegyezik a kielégítetlen költőnőkével.
Röviden: a forgatókönyvet a balassagyarmati Madách Imre Irodalmi Színpad rendezője önhibáján kívül elvitte, helyette pedig itt hagyta a neki szánt kéziratot. Ez a helyzet. Két lehetőség áll küzül válasszthat a rendező úr. Az egyik, hogy elfuvarozza a kompániát a zempléni lankák közé, a másik, hogy elfuvarozza őket a zempléni lankák közé, ahol visszaszerzik a lábakelt forgatókönyvet. És egyébként, a rendező úrnak kötelezően ott kellene lennie az eseményen, ahol fiatal, tehetséges színészek tucatjai emelkednek ki a szocialista színjátszás deszkákhoz szögelt lábú organizmusából. Erre ne is válaszoljon.
Egyébként is össze vagyunk pakolva. Induljunk.
Így.
Firinc nem bőbeszédű. Mert egy festő mit pofázzon annyit. Pofázzon az alanyi költő, a színész, a politikus. Ezzel a hosszú úteltérítő kalózszöveggel ki is merült az négy napra. Nem emlékszem, hogy megszólalt volna.
A Skoda négyszemélyes. Négyen vagyunk. Madár (Polányi Dezső narkomán zenész, költő, prózaíró, deviáns betegápoló a gyarmati ideg-elmén, aki rövid ideig viseli a földi lét terheit, szövevényes és legendateremtő módon áttelepült egy másik világba) némi rossz tapasztalattal felvértezve elindult az éjszakai vonattal, mondván, az a biztos. Ezek (Császár és Firinc) akkor se biztosak, ha kérdeznek.
És ekkor két – az egész utat meghatározó – esemény történik. Egyrészt elkezdődik a kalandos út Miskolcra. De előbb Császár előleget kér és kap. Tízezer forintot. Ami óriási összeg. Ez a másrészt. Császár minden forintot isteni ajándéknak tekintett. Soha nem volt neki. Talán ez az ok. Tényleg valóban: aki nem szokott pénzhez, nem tervez a pénzzel. Ajándéknak, tehernek, meghökkentő, ismeretlen problémának tekinti, ami mielőbb megoldandó.
A később rekonstrukcióból kiderül, merre haladtunk mentünkben a piros Skodával. Tarjánig, a pétervásári elágazásig egyértelmű: Őrhalom, Hugyag, ezek ismerős helyek, be kell mennünk legalább egy ismert kocsmába, köszönni, ellenőrizni, hogy a kocsmáros szilvapálinkája hogyan viszonyul minőségben a tavalyihoz. Szécsényen átszáguldunk a rossz emlékekre hivatkozva. Benczúrfalván keserves szécsényi emlékeim nőnemű résztvevője él, benézünk, mert ekkor már mindegy. Már itt mindegy minden. A résztvevő néz, csodálkozik, nem úgy jöttem el, hogy látom újra, de mert elmúlt dél, ebédet kapunk. Paradicsomos káposzta, fasírt. Mintha tudná, ez illik a Skodához, amikor Császár menetben kifelé hány a letekert alakon, s a szél felkeni, a mínuszok odatapasztják és mintha tudná, az egyetlen főzelékféle, ami nem megy le a torkomon.
Hó van. Havak. Január eleje. Téli gumi nincs. Az utakon jégbordák. Másutt átfúvások. Megint másutt szűz, érintetlen hó. Az utakon. A Skoda becsületére legyen mondva, jobban helytállt, mint a KPM. Néha kiszállunk Császárral: lapát, kapa, Skodaringatás. Ez úgy néz ki, meg kell ringatni a kocsit, hogy átcsusszanjon a jeges gödrön, ami ragaszkodik hozzánk. Császárhoz, a kor sztárírójához, a rendezőhöz, egy későbbi kor bajnokához, Firinchez, ötvenhat hőséhez és megtorlásainak elszenvedőjéhez, aki alszik, néha felriad: fázik a lábam, és hozzám is ragaszkodik, hozzám, aki viszont látványosan nem ragaszkodom a jeges gödörhöz!
A rendező úr késődélutánig nem iszik, addig bírja, bár szentségel magában. Aztán már nem bírja és nem is szentségel.
Egyszer csak Pétervásárán vagyunk, szinte észrevétlen. Még nincs éjszaka. Aztán egy Arló nevű faluféle kisvárosban, ahol azt mondja Császár, ismerek itten egy munkásszállót. Maradjunk északára. Itt kezdte, hogy „ismer egy munkásszállót, aludjunk meg”. De nem alszunk meg. Császár az északi vidék valamennyi faluját, kisvárosát ismeri, valamennyi falu és kisváros összes rejtőző kocsmáját, kisvendéglőjét (vannak még), szálláshelyét a hivatalos moteltől a munkásszállóig. Az odaút két napja alatt többször kijózanodik tízpercekre (a forint és a kocsma viszonyára jellemző, hogy tízezer – 10 000 – forint négyünknek elég a harmadik nap reggeléig), és ezek a tízpercek azt jelentik, hogy előadja, hol található a közelben egy munkásszálló, ahol megalhatunk. Császár a korszak észak-magyarországi munkásszállás tudósa. Eleinte bosszantott, később megszokom, hogy munkásszállótól munkásszállóig tart a nagy író viszonyrendszere, ma meg hiányzik, hogy nem pihentünk meg, nem álltunk meg és nem aludtunk egyikben sem, miféle visszatekintőt írhatnék, ha megtörténik.
Azután Ózdon vagyunk. Egyszer csak. A közben eltelt idő, kocsmák, hidegek és havak kimaradnak. Állunk mindannyian a vakító napsütésben a Skoda mellett, a Skoda valami gyár bekötőútja mellett, a bekötőút egy akácerdő mellett: fekete, fehér és piros minden a káprázatos napfényben. Mint egy fénykép. Csodálkozunk valamin. Nem tudom, min. Emlékeim szerint Firinc itt, ezen a fotón van ébren. Egyébként hol jobbra, hol balra billen a feje, és horkol.
Azt nem mondom, hogy nem vagyok másnapos. Nem vagyok. Ki érti? Azt sem, hol alszunk. Mert vélhetőleg alszunk valahol két éjszaka. Hol szarunk. Hogyan. Mit eszünk az emlékezetes káposztán túl. Csak pogácsa? Meglehet. Fradikolbász? Meglehet. Ismerősöknél szállunk meg? Ismerősöknél végezzük el különféle biológiai kényszereinket? Fogalmam nincs. Aztán Putnokon vagyunk. Meg Kazincbarcikán. Keressük a gimnáziumot. A Skodával nem találok oda sehová, a Skodából másképpen néz ki a világ. Hosszabb is a város, rövidebb is, másképpen kanyarog az egyébként egyszerű főutca. De azért minden megvan, ha nem is azonnal.
Barcikán mindenki ismer mindenkit. A hatvanas évek közepétől az amatőr színpados menet úgy vándorol városról városra, mint a cigánykaraván. A szegediek Paál Istvánnal, a zalaegerszegi Reflex, a tatabányaiak, a gyarmatiak. Emlékszem rá, nem értem, hogyan kerülünk Barcikára.
Egyszer-egyszer azt hiszem, Gyarmaton vagyunk, mert Császár is ott, Firinc alszik a gimnáziumi osztályokba bepakolt sodronyos vaságyon, bárhová nézek, mindenütt Firinc alszik.
Közben mindenki pénze elfogy. Nem tudom, miért itt, és miért emlékszem rá ilyen világosan. Nem garantált, hogy mindenkié, a rendező pénze nem fogy el, ha igen, nem komoly rendező.
Ugorjunk be a Napjainkba, van ott valami honoráriumom, mondja Császár, látogassuk meg Gulyást. A főszerkesztőt. Jó embere, ezt mondja. Ha nincs is pénze, van pénze a Gulyásnál. Író vagy, gyerek, ígérj neki te is anyagot, kérj előleget, mondja, akkor az két előleg. Ekkoriban így megy: a jó főszerkesztő jó emberének jut előleg.
Fogalmam nincs, melyik Napjaink-időszak ez. A durva hófehér papírra lap nyomott ideje, méretileg a Magyar Ifjúságra emlékeztet, vagy a nagy, hajtogatós, mint a Magyar Hírlap, amivel nem lehetett buszra szállni. Nekem mindegy. Ekkor már minden mindegy. Az se érdekel, hogy a Skoda gazdája alig képes beülni a kormányhoz. Inni se akarok, azt hiszem, semmit nem akarok, nem aggaszt semmi, nem is érdekel semmi, akad ilyen állapot, amikor minden mindegy, megyek.
Ahol a folyóirat székel, vagy ahol Gulyás főszerkesztő székel, lakótelep. El se indultunk, már ott vagyunk egy lakótelepen. Császár duruzsolva kérdezi a lakótelep rohanó lakóit, soha azóta nem láttam ennyi rohanó embert, Császárt meglátva elrohannak, mert nem tudja se a házszámot, sem a lépcsőház számát.
Ezek hülyék, mondja, nem ismerik a lakóhelyüket.
Keressük, mondja. A lépcsőház előtt sárga a korlát, így találtam meg két éve is.
Keressük. Előbb a Skodából, de a Skoda behatárolja a látókört, később gyalog. Keressük, de nem találunk sárga korlátot. Nem gondolom, hogy átfesthették két év alatt, azt se gondolom, hogy egyszerűbb volna venni egy Napjaink című irodalmi folyóiratot, benne a cím, a telefonszám, de ha mégsem, az utcai fülkék telefonkönyveiben ott a cím. Nem érdekel. Keressük.
Császár, a rendező, én. Keressük a sárga korlátot. Ahogy látom, a lépcsőházak előtt nem hogy sárgára festett, de semmilyen korlát nincs, nem számít. Az alkoholos debilitásnak nincsenek határai.
Hullámokban ömlik a köd a lakótelep házai közt. Azóta se láttam ilyen különös ködöt. Kinyitja, elnyeli a házakat. Szétválunk. Mert miért is ne. Logikus. Itt egy kis idő kiesik. Azt hallom, ropog a hó, a jég. Fázik a kezem, a lábam, a fülem. Hideg van, átcsomagol a miskolci köd.
Aztán egymást keressük a házak között. Mintha napokon keresztül keresnénk a sárga korlátot, azután egymást. Napokkal később, de lehet, hetekkel később, keresni kezdem a Skodát, ami legalább biztos pont ezen a vad vidéken.
Nem határolható be, mennyi idő telik el. Az sem, visszajutunk-e Barcikára. Nyilván, Firincet nem hagyjuk ott, megtaláljuk-e a sárga korlátot, Gulyás főszerkesztőt, a Napjaink fészkét, hogyan tovább, pénzt kapunk-e, hogy mi a forgatókönyv későbbi sorsa. Az marad meg, máig látom, bármerre megyek elárvulva, mindenütt házfal, ablakok, lépcsőházajtók, járdák. Fák nincsenek. Nem tűnik fel. Fagyott sár, az tűnik fel. És hogy milyen messze vagyok az otthoni cserépkályhától. Asztalomtól, székemtől, konyhámtól, nyugalmamtól. Az tűnik fel, milyen reménytelen minden.
CSÁSZÁR ISTVÁN
(Újpest, 1936. jún. 23.-Bp., 1998. márc. 26.): író.
JA-díj 1978; A Móra Kvk. Nívódíja 1981; Déry Tibor-jutalom 1997.
M.: Utazás Jakabbal, novella, 1967, filmváltozat 1972; Fejforgás, elb., 1971; Feljegyzések az utolsó padból, elb., 1973; ... és más történetek, elb., 1975; Én voltam az - Nem érsz a halálodig, elb. gyűjt., kisr., 1977 ; Gyilkosok, tévéjáték, Életünk, 1977; Istvánfalva. Játék három részben; Tiszta hazugság, kisr., 1981; Gyilokjáró, kisr., 1985; Fotográfiák, elb., 1987; Hiú badar beszéd, elb., 1992.
