Neonomád napló - Vasárnapi levelek 120.

Vajon mikor adta föl Európa a demokráciát? A királyságokat tudjuk, hiszen aminek van középpontja, az nem tud anélkül létezni. Ha a középpont lángja kihuny: vége. A demokráciának két középpontja kéne hogy legyen: egyén és közösség. Felfújt és majom egyének vannak, közösségek pedig jóformán alig. Azért akadnak. S e közösségek az egykori királyságok valódi, nekünk itt maradt romjai.

Valódi utazóvá kell lenni, akiről lepattan a látszatvilág. Valódi egyénné, és az egyének egységének valódi királysággá. Hogy miért? Még kérded? Hogy valódi emberként élhessünk.

VELENCE

Hogy szeretem ezt a csalfa várost! Mint csalfa nőket szeretnek bús férfiak. Rögtön elhessegette a komor felhőket homlokom felől, s rábeszélt egy palack könnyű délolasz borra. Így időztem: borral és dohánnyal kezemben, de túl soká nem maradhatok, hisz túl sokan vannak itt, s máris – mint bolygó zsidó, vagy mint csavargó költő – borommal, mint a füst: illanok tova!

Ez a pattanásos, csúnya, kicsinyke olasz lány velem szemben a vonaton olyan szomorú, néha azt gondolom, hogy meg kéne ölelni, meg kéne vigasztalni. De ő csak nyomkodja a telefonját. YALE egyetemes pólója is lefoszlik majd róla is, mint az élet.
Mért felejtették el, hogy a költészet vigasztalás? Az utazás a reklámok miatt fárasztó csak, minden más benne: felüdülés. Az a helyzet, hogy mindegy hogy hol vagyok; mindig és mindenhol látnom kell.

(…)

Articsókás pizza, s hosszú tűnődés a helyi horgászokkal reggelire. A fejem egy tűkkel teliszurkált vattadarab Slobodan rakijájától és az ördögi görögök vörösborától, de talán ez a csésze finom, forró kávé segít. Remélem.

REMBRANDT

Lassan véget is ér a konferencia, de azért ez elég megterhelő volt. Ki kellett jönnöm. Az az igazság, hogy nehezen bírom az egész napos egyhelyben üldögélést. Jobban el lehet benne fáradni, mint a folyamatos mocorgásban. Egy magyar sofőrrel osztom meg a szobámat, a főtéren a karneválban szombathelyi kocsmárosokkal futottam össze, s a hallgatók között több debreceni fiatal is van. Trieszt tele van magyarokkal most.

(…) Lásd: Rembrandt és Joyce Triesztben

FÓRUM

(…) Lásd: A trieszti fórum

Vajon mi dolgom van nekem ezekkel az olaszokkal? Újra és újra ide futok ki, mint gödörbe vagy hegymagasra. Kedvelem a presszók egyszerű olaszait, ahogy ha másodszorra térek vissza egy helyre már szinte törzsvendég vagyok, de megmondom őszintén, hogy megmosolygom a ficsúrokat, a divatmajmokat. Valami nagy gond lehet azokkal, akik ennyire akarnak tetszeni és megfelelni, de vajon nincs-e minden emberben ez benne kissé?! Mindannyian szeretnénk tetszeni és megfelelni – különösen a lázadók -, mert talán azt hisszük: ettől szerethetővé válhatunk. Miért is szeretünk?

Olyan öreg vagyok, mint egy angyal, aki eladta szárnyait két kancsó borért/csókért/lélegzetért. A megfelelő aláhúzandó.

SAN MARCO KÁVÉHÁZ

Briliáns este a San Marco kávéházban – igen, az volt! Lendületes felolvasások követték egymást, legalább hatféle nyelven. A közvetítő az olasz és az angol volt, de mindhárom verset például, amit felolvastam, előadtam magyarul is. S meglepő lelkesedés fogadta ezeket is, s talán nem csak azért mert egy csoport debreceni diák is volt a közönség soraiban. Úgy éreztem, hogy miközben Jay-jay a zongorán kísért, Maja Klaric angolul olvasta a verseim, majd én pedig magyarul sikerült megragadni a pillanatot. S ugyanezt éreztem, amikor Slobodan vagy Anastasia felolvasott, vagy Claire és Roberto zongorázott. Aztán kitaláltuk, hogy kéne csinálni egy találkozót – mondjuk Zsennyén, a kastélyban – ahol mindenki írna és felolvasna egy novellát vagy verset. Egyetlen megkötés lenne csupán: a tematika. Horror sztorit (vámpírokkal és teliholddal) kellene írni, esetleg annak paródiáját.

Megbeszéltem másnap reggelre egy találkozót ezzel a vén gengszterrel, hét tenger kipusztíthatatlan jazz ördögével Jay-jayal, mert hoztam neki ajándékot. Na, vajon eljött? 

KRK-SZIGETE

Trieszt után át Szlovénián, tovább Fiumébe. Ott vizet, kenyeret és dohányt vettem, majd elcsíptem egy buszt, s azzal el a Krk városa előtti kereszteződésig. Onnan stoppoltam egy furgont. Egy nagyon kedves melós vezette, aki a hajók menetrendét adta ajándékba, s elmesélte, hogy van itt egy kis falu – nincs a térképen -, ahol Ferences-kolostor van. A kompot már jócskán lekéstem, csak későn érhettem volna át Cresre, és a sötétben képtelenség vadonatúj sátrat fölverni. Egy olajfaliget most az otthonom. Csönd, nyugalom, tücsökciripelés. Három mécses. Pihenni kell kicsit és áztatni a szívem a tenger friss levegőjén. Lassan teljesen besötétedik, s én a csillagokat várom, vezetőimet az éjben.

GLAVOTOK

Reggelre tengerszagom lett. Azaz emberszagom. Csak ilyen helyeken szabadna élni. A halakkal beszélgetek.

Kevés költő maradt a Földön.

Valbinskánál az orrom előtt ment el a komp. Meg kell várnom szépen a következőt.

CRES-SZIGETE

Megérkeztünk Lubenicébe. Újabb tanulmányok a térélmény filozófiájához.

Cres felett álldogálunk és várunk egy jó stoppra Thomassal. Ki az a Thomas? Még Krk partjainál késtem le a kompot, midőn hátradőlve ebédelni kezdtem, kis bort töltöttem magamnak, s néztem az elmenő hajót. Miközben így töltöttem időm egy szemüveges német fiú érkezett. Ő Thomas. Velem egyidős, sportos, határozott. Rögtön eldöntötte, hogy csatlakozik hozzám, s Rab-sziget helyett átjön velem Cresre, sőt feljön egészen Lubenicébe, ami Cres várostól úgy 15 km és 500 m szintkülönbség. Néhány stoppot sikerült elkapnunk – hála istennek – de a hegytetőre még fel kellett mászni. Fent Petrarcáról meséltem neki, ő pedig 7 esztendőig tartó szerelméről, mely nemrég véget ért. Mindezek után felmentünk a 4000 éve lakott városkába, ahol egy kancsó borral a kezünben, igyekeztünk viszonylag egyenes terepet találni sátrainknak. A helyről még bővebben érdemes írni. 7 templom van és összesen 9 helyi lakos. Mind nő. Mind bajszos. De most itt állunk Cres felett és várunk, hátha végre megáll valaki és felvesz, de alig jön autó, alig jön erre bárki. Rijeka a cél újra, csak hát addig még a tengeren is át kell kelnünk ismét. Uram, segíts meg minket, fáradt vándorokat, hogy épségben érjük el céljainkat, s végül épségben érjünk haza, és időben is.
S lőn! Néhány perccel később egy kis fekete autó állt meg, benne Raffael és Carlos Brazíliából, akik nem csak hogy átvittek minket Krkre, de nagyon jó beszélgetőpartnernek is bizonyultak. Raffael művészettörténész, Carlos pedig fotóművész. Ugyanabban a kikötőben, ahol egymásra találtunk Thomassal most búcsút intettünk egymásnak, s egy kopott kis táblácskára ráírtam: „RIJEKA”, s hipp-hopp – hála két WC szerelőnek – Fiumében is teremtem, míg Thomast elvitték a brazilok Rabra, tovább az ő saját útján. Pedig miután megtettünk sok-sok mérföldet stoppal, rengeteget gyalog, már elkezdtük együtt megírni „A stopposok filozófiája” című fundamentális, kihagyhatatlan, alapművet. És amikor eljutottunk a 4000 éves városkába, ahol a 9 nő lakik és a 77 macska, akkor bevallottam neki, hogy „Tamás, nem isten bizony, hogy a te sziklaszilárd, németes elhatározásod nélkül ezt az elképesztő túrát végigcsináltam volna.” De így most már újra Trieszt felé tartok koszosan, fájós lábakkal, kimerülten és csórón, remélve eljutok valahogyan Milánóba, s onnan holnap este a reptérre. Meglátjuk hogyan lesz, de kenyeret és vizet végre tudtam venni.

HAZAFELÉ

Triesztnél búcsúzom a tengertől, s végre ettem és ittam is. Most csak ülök és bámulok. A jegyem már megvan Milánóig. Éjjel kettőre kell Bolognába érnem elvileg, s onnan hajnali négykor indulhatok tovább, hogy reggel hétre a számomra ismeretlen Milánóban legyek. Mivel a gépem csak este megy, elég délután kimenni. Hála istennek a pénzem, minden előre nem látható (de legközelebb sejthető) nehézség ellenére eddig kitartott. Azért megnyugtató, hogy Virágom tett a számlámra egy kicsit. Lehet pont azon a kicsin múlnak a nagy dolgok mindig? Mint például azon, hogy az embert várja-e valaki haza? Hogy – ó, tenger – van hova hazamenni? Ki tudja… Lehet.

Milánó egy parkjában hallgatom a vízcsobogást. A nagy fák óvó karokkal borulnak felém, s köröttünk egy hatalmas metropolisz lüktet. Még a parkban sétálók is sietnek valahová! Mit láttam eddig belőle? Egy pékség előtt könyörgő asszonyt, akit átléptek a vidám milánói öltönyösök. Egy sugárutat végtelen hosszúságban, amin a legemberibb még az a régi, talán kegyeletből vagy csak egyszerű sznobságból meghagyott sárga villamos volt, ami időnként át-átszaladt rajta. Végig az az érzés volt bennem, hogy tiszta Amerika, s az út végén lám, ott is volt, hatalmasan egy USA zászló. De volt még valami. Az egyik sarkon befordulva éppen beláttam egy portára, s ott egy tolószékes kisfiúval beszélgetett egy lányka. Láthatólag kedvesen. Aztán láttam – vélhetőleg – beteg, kopasz nőt, aki kacagott és tapsolt, mint egy gyerek, midőn a zebrán elment mellette egy kutya. Reggel van egy parkban, Milánóban. Fütyörésznek a madarak, mint ahogy máshol is szoktak.

Nemdivat

Egy kertben meditálok ma reggel valahol Itáliában,
S talán csak egy-két ősöreg fához van itt még közöm;
A többi pénz-pénz-pénz, mely hullik számolva-számolatlan,
Miként ilyenkor hullatják mosolyukat fák hangtalan.

Vajon mi történhetett velük? Itt? Mindenütt?
Ha most céget alapíthatnák az lenne neve: „nemdivat”;
S ha véletlenül valami az ötleteimből beüt,
Azonnal abbahagynám, mert a „nemdivat” lett divat.

Úgy hirdetném, hogy nemdivat
Csak úgy, őszintén szeretni!
Nem divat kevéssel beérni!

Nem divat élni, és élni hagyni!
Hűnek lenni! Barátnak lenni!
Itt az élet – nemdivat - ne hagyja ki!

Milánó, 2009.10.08.

Az igazság az, hogy nem bírtam tovább Milánóban. Most van 7 órám itt a reptéren, amit olvasással, kávézással kellene eltölteni, mert mi mást is lehet itt csinálni?

OMAR KHAJJAM

Most hogy végre újra megnyugodtam, s megittam életem eddigi legdrágább kávéját (3,5 EURO) kezdek ismét önmagam lenni. Például eszembe jutott éjszakai találkozásom a vonaton Omar Khajjammal, aki elmondta (németül), hogy most teherautó biznisszel foglalkozik, s megkínált egy marék mogyoróval. Sosem hallott arról az Omar Khajjamról, akit én ismerek, de nagyon foglalkoztatta a kérdés, hogy hogyan lehet a „tollból megélni”? „Úgy érti, hogy tollkereskedő?” – „Nem.” – válaszoltam. „Ááá – már értem: tintakereskedő?!” – „Nem.” – és újra mondtam „poet”, de ez a szó láthatóan nem szerepel ezen életének szótárában. Különös hogy éppen neki kell magyaráznom. Aztán valahol a hajnali négyes bolognai kényszer megállónál, ahol érdekes metszetével volt szerencsénk találkozni az olasz alvilágnak, megkérdezte a jobb életeket is megélt Omar: „Vár a feleséged Magyarsztánban? Mert engem vár Jemenben, Allahnak legyen hála öt gyerek is, s mind imádkoznak értem. Érted ki imádkozik Magyarsztánban?” – kérdezte a kis köpcös, jemeni teherautódíler, aki annak ellenére, hogy nekem is el akart adni 3-4 jobbnál-jobb kamiont, amit felettébb viccesnek találtam, nagyon szimpatikus volt, s végig is kísért az éjszakai úton, ami egy adott ponton, midőn arab fiatalok gyanús bandája gyülekezett a közelünkben meglehetősen szerencsésnek bizonyult, ugyanis Omar két-három kemény mondatot dobott a banda felé és azok elpárologtak mellőlünk. Mondtam is neki, hogy na, ez egy vers volt, mágikus erővel bíró szavak gyöngysora, de nem értette sajnos, hogy mi az a „vers”. Amikor a Koránhoz hasonlítottam nagyon mérgesen nézett, úgyhogy inkább nem próbáltam folytatni a dolgot. De visszatérve, azt kérdezte tehát vár-e a feleségem, imádkozik-e értem a családom Magyarországon? Elgondolkodtam. Mit is válaszolhatnék, hogy meg is értsen? Végül azt mondtam: „Igen, Omar Khajjam, vár a feleségem, de gyerekeim nincsenek, csak barátaim. Ők imádkoznak értem, én pedig értük.” – „Kinder nein?” – értetlenkedett hamiskás mosollyal, rossz németséggel. „Nein.” – mondtam – „…de ha Allah úgy akarja, akkor maybe next year, dear Omar.” – nevettem el magam, és nem láttam többé. Neonomád, akárcsak én, s csak egy neonomád tanulja meg igazán vándorlásai során, hogy mit is jelent az a jurta, ahol érte imádkoznak. Allah kísérje szeretettel és szerencsével az én jemeni őrangyalom, és Mihály őrangyal vigyázzon az Adrián szigetről-szigetre stoppoló svájci-német Thomasomra, aki kitartásra és férfias fegyelemre tanított közös utunkon. Most tehát várakozok, s a várakozás ajándék, hogy figyelni tudjunk legbelsőbb önmagunkra, azaz önmagunkon túlra.

Milyen jó is lenne, ha volna itt a reptéren egy hatalmas kert, telis-tele nagy fákkal és virágokkal. Kicsiny teaházakban és borozókban lehetne múlatni az időt, s mindegyik kis vendéglőben ott lógnának a kijelzők, hogy az utazók el ne feledjenek elindulni. Ehelyett szemben valami irdatlan betonmonstrumot építenek. Az olaszok nagy részéről csak hiszik, hogy van stílusok. Méregdrága holmik megszerzésére pazarolják a sokkalta drágább és értékesebb életüket. Mit jelent, ha valakinek van egy jaguárja? Semmit. S ha van néhány tényleg igaz barátja? Mindent.

ÚJRA A LEVEGŐBEN

Az utazás alatt elolvastam a száz éve élt, legendás magyar író Bródy Sándor Rembrandt regényét és drámáját, és azonos című tanulmányát, továbbá az Ezüst kecske című regényét. Nagyon sokat tanultam műveiből és tökéletes útitársnak bizonyultak. Bárcsak olvashatnák Rembrandtját a hollandok, Ezüst kecskéjét az olaszok! Krúdy írja valahol, hogy némafilm is készült utóbbi könyvéből – meg kéne keresni… azt is… egy újabb kaland kilátásban.
Oly közel van most a Hold. Alkotói időszakot jelöl fogyása, és sok kiadást – utóbbi kétségtelenül megtörtént, hogy Virággal a Hajós utcába költöztünk, s én kószáltam kicsit megint. Előbbire, az alkotásra kell tehát koncentrálni, hogy bevétel is legyen végre. Na de mindegy, minden útnak megvan a maga értelme és konklúziója. Másénak is, az enyémnek is, s talán a miénknek is – itt a Földön élő embereknek együtt is. Budapestet úgy hirdetik itt fent, mint a szerelem városát, bár már közelről ellenőrizhetném e szlogen hitelességét.