Weiner Sennyey Tibor

A világ legjobb biliárdjátékosa - Vasárnapi levelek 131.

2010. január. 03. - 14:05

Biztos szintén csak a „véletlen” hozta úgy, s a baráti szeretet, hogy újévi mulatságra hívtak meg minket Vas megyébe, Uraiújfaluba, s az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttünk, hogy a hosszú vonatozást választjuk, s a messzi meleg hajlékot, hasonlóan kedves pesti és budai barátaink meghívásai helyett. Ha az ember Vas megye felé utazik a fővárosból, romantikus tájba ér, hol a tejfehér köd szerteomlik a Rába töltés lábainál, s a Somló és a Ság oly szent misztériummal áll a tájban, mint Ausztrália közepén az Urulu. Itt hirtelen elképzelhetővé válik, hogy ismét vidékre vonul, kisebb családi gazdaságot vezet, beszélget a helyiekkel, vasárnap templomba jár, nyárvégén csillaghullásra vadászik a határban. Itt az élet ismét megmutatja, hogy „csak akkor ér valamit, ha művészi”.

Mikor megérkeztünk Uraiújfaluba, szinte semmi sem árulta el, hogy másnap már 2010-et ír a kíméletlen kalendárium, a falu téli álmát aludta, s tán csak a kocsmák kerítésének volt a központban egy-két kerékpárral több döntve, mint általában. Vendéglátóink a Berzsenyi utca 7. alatt, a Szarkafészekben vártak. E gyönyörű, kétszázötven esztendőnél is idősebb klasszikus kúria szépen felújítva mostanra már teli volt a családdal, testvérekkel, s unokákkal. A jó idő az udvarra csalt valamennyiünket, s onnan nézve a házat, kezdtük történetét a helyi legendákból, és bizonyítható történetekből visszafejteni. Egy „véletlen” hosszú hétvége végül elég volt, hogy kiderítsem, a kúriában olyan sporttörténeti eseménynek lehettek egykori emberek tanúi, amely igazán figyelemreméltó az irodalmat szeretők, s a ma emberei számára is.

1839-ben Petőfi Sándor a szomszédos faluban, Ostffyasszonyfán Salkovics Péternél vendégeskedett öt hónapot, talán túlfeszített életének legnyugodtabb, legszebb nyarát. Egy napon átruccantak a Kohn-kúriába, merthogy akkor így hívták a Szarkafészket. Kohnék jómódú, szorgalmas, csak nagyon ritkán pazarló emberek voltak. A ritka pazarlás nem más volt, mint az alagsorban álló biliárdasztal, amelyet Bécsből hozatott a családfő, mivel szenvedélyes játékos volt, s egész filozófiát, világmagyarázatot dolgozott ki a golyók, a lyukak, és dákók relációjából. Az öreg Kohn természetesen igen ritkán talált a faluban megfelelő játékosra, ezért az évek során a háza körül dolgozó gyerekek közül kiválasztotta a legügyesebbet, s a legfigyelmesebbet, s néki tanította a játékot, filozófiát, mindent. Nagyon ritka volt az ilyesmi, hogy éppen a falu legeslegszegényebb, félárva lurkója érezte leginkább a golyóbisokat, s tudott a legjobban figyelni az öreg Kohnra. A csak „Janigyereknek” hívott kis cigánykölyök tán érezte, vagy csak angyalai sugalmazták, hogy igen-igen figyeljen a Kohn-bácsira, s tanuljon. Annyira ment a dolog, hogy huszonéves korára szinte a családhoz tartozott, nyelveket tanult Kohnnétől, s szenvedélyesen biliárdozott az öreg Kohnnal. Igen ám, de a Janigyerek úgy tanult meg biliárdozni, hogy még ha le is gurította az összest, akkor várjon, s még véletlenül se verje meg ellenfelét, az öreg Kohnt, aki nagyon büszke volt szerencséjére és játékára. A Janigyerekben volt valami ösztönszerű tapintat, amely annyira beivódott Kohn sokféle filozófiájával és Kohnné különös németjével és még különösebb franciájával agyába, hogy része lett. Petőfinek vendéglátója mesélte a nagy különcséget, hogy Kohn bácsi mily bolond is, hiszen magához vett egy faluvégi romagyereket, felnevelte, kikupálta, csak azért, hogy tökéletes biliárdjátékost neveljen belőle. Azt is mondják, aki látta pohár vaskeresztesi vagy aszódi vörösbor mellett játszani őket esténként felejthetetlen társalgásnak volt tanúja. Most Kohnnét rábeszélték, hogy hadd menjenek át nem csak Salkovicsék, hanem két vendégük Orlai Petrich Soma, és a Sándor is. Mondják, hogy Petőfit nem érdekelte eleinte a dolog, de midőn megtudta, hogy akkori szerelme, a szépséges Csáfordi Tóth Rozi is ott lesz, mindjárt másként beszélt.

A sűrű nyári levegő ellenére az alagsori teremben kellemes hűs fogadta a vendégeket, s ahogy Petőfi a pohár mellől figyelte Kohnt és a Janigyereket, igen elcsodálkozott. Sziporkázó humorral gurították a golyókat, újabb és újabb elgondolkoztató megjegyzéseket téve, melyben a siker, a dicsőség, a hősiesség, s legfőképpen az egó porig lett rombolva. Szentimentalizmus és irónia találkozott ebben a filozófiában, amely oly erős volt, hogy egy pillanatra még a csinos, ám nem túl okos Roziról is elterelte Sándor figyelmét. Felbátorodván a bortól, s nem kicsit peckesen, Petőfi játékra hívta Kohn bácsit, aki udvariasan utasította vissza, s talán nem véletlenül Janit ajánlotta. Janigyerek meghajolt, megtiszteltetésnek vette, hogy az ifjúval játszhat, s megkezdődött Petőfi életének egyetlen, de valószínűleg legkomolyabb biliárdjátéka. A játék első felében jóformán porig lett alázva az egész társaság, és főleg Rozi szemében, ahogy a kis faluvégi lurkóból lett játékos, kellő humorral és idézetek sokaságával sorra verte őt. Petőfi már remegett az idegtől, vörös volt, mint a répa, ezt látván a Janigyerek megérintette vállát, s azt súgta neki: „Spes confisa deo nungam confusa recedit”- s ekkor fordult a játék. A költő hatalmas diadalt aratott első – s vélhetőleg utolsó - biliárdjátékában, felkeltve egy, de tényleg csak egyetlen pillanatra Csáfordi Tóth Rozi figyelmét is. A játék után mondják, hogy a még ma is álló gesztenyefa alatt verset költött, két példányban lemásolta, s az egyiket Rozinak, a másikat Janinak adta. Petőfinek Rozival nem volt szerencséje. Elég sok verset írt hozzá, s alig maradt meg valami, mint mondják a Csáfordi-leányka hajsütővasait csavarta e mára már kétségtelenül kincsetérő korai zsengékbe. Ellenben a Janigyereket, többé nem hívták Janigyereknek, hanem mint a költő a parti végén: Jánosnak, s ezért oly hálás volt, hogy megtartotta, s mindig magánál hordta az uraiújfalui gesztenyefa alatt írt verset. Petőfiről még csak annyit, hogy Csöngén, midőn egy misén utoljára látta a szép Rozit, a karzatba belevéste a Jánostól hallott mondatot.

Engedjék meg, hogy kicsit visszatérjek Jánosra, hiszen Petőfiről elég sok mindent tudunk, ellenben az első nagy magyar biliárdjátékosról szinte semmit. Az öreg Kohn halálával elhagyta a kúriát, a falut, de még a tájat is, s Bécsbe került, ahol előbb kisebb urakkal kezdett biliárdozni, s igen hamar híre ment, hogy miféle filozofikus játékos, s hogy sosem nyert még. Az úri társaság hamar legendákkal ölelte körbe, a közben már nevet is változtatott a fiatalember. Úgy hívták ekkor, hogy Jean-Luc la Fontaine – mivel nagyon szerette a nagy francia írót, hála Kohn néninek. Egy napon különös ember érkezett Bécsbe. Már magasságával is kitűnt, hosszú fekete hajával, harangszerű fekete ruhájával. Délről jött, a balkáni hegyekről, az Adria partjairól, Montenegróból. Meglepődött a történeten, hogy az úri társaság folyton nevet egy – ahogy Bécsben mondták – „félművelt cigányfiún, aki franciának adja magát, s mindig, minden egyes alkalommal, bármilyen jól is játszik hagyja magát megverni biliárdban”. Különös filozófiáját pedig „nagyon szórakoztatónak” mondták. A montenegrói úr nem nevetett, hanem órákat vett biliárdból, s felkészülve állt Jean-Luc la Fontaine elé, midőn kihívta egy biliárd játékra. Nagy híre ment, hogy Petar Petrovics Njegoš, a montenegrói költő-pap, Bécsben játszik a világ legkülönösebb biliárdjátékosával. Az egyik bécsi üvegházban rendezték meg a partit, nagyon nagyszámú úri közönség előtt. Njegoš meglehetősen feszült volt, s nagyon szeretett volna veszíteni, viszont kínosan ügyelt, hogy játékából ez ne derüljön ki. János, azaz Jean-Luc szórakoztatóbb volt, mint valaha, s úgy tűnt semmit sem vesz észre. Sorra lökte le a golyókat, jobban állt játéka, mint bármikor korábban. Különösen szürreálisan hatott a bécsi üvegház tropikus erdejében, egzotikus madarak csivitelése közepette, válogatott úri társaság koszorúja által körbefogva, a zöld tölgyfaasztalkával középütt, s két oldalán a magas, fekete montenegrói költő és az Uraiújfalu végéből jött kicsinyke cigányfiú, akinek e pillanatban egy csapásra világossá lett, hogy nem akárkivel van dolga, s most először veszteni akarnak ellene. Midőn Petar Petrovics készült ismét gurítani akart, Jean-Luc vállára tette kezét, s azt mondta: „Spes confisa deo nungam confusa recedit”. A nagy montenegrói ember megrezzent, talán megérzett valamit a jövendőből, vagy csak hirtelen minden megvilágosodott, s egyszerre tehetsége és szerencséje is visszatért, s megnyerte a játékot. Nagyon jó kedvvel, mint két barát fejezték be a partit, de Njegoš megígértette ellenfelével, hogy fognak visszavágót játszani. Becsületszavát adta Jean-Luc.

Itt most elengedném mindkettejük kalandos életének további folyásának leírását, s egyből a nagy visszavágóra ugornék, ugyanis ez a történetünkben harmadik, de talán a sporttörténet legmegrázóbb biliárdpartija az, amely alighanem lelki értelemben Jánosunk legnagyobb mérkőzése volt, s az egyetlen egész különös élete során, ami máshogy alakult.

Petar Petrovics Njegoš Montenegró első embere lett, költő és hazafi, aki megteremtette a modern Montenegrót, Cetinje székhellyel. Sok tette közül csak egyetlen-egyet emelnék ki, mégpedig azt, hogy Bécsből – a legjobb mestertől – biliárdasztalt rendelt. Ezt hajóval szállították Fiuméből Kotorba. A varázslatos kotori öbölbe szépséges hajnalon érkezett a háromárbocos hajó fedélzetén a szépen megmunkált biliárdasztal. A kikötőben felszerelték a hegyi útra még Bécsben kidolgozott kis görgőket az asztal lábacskáira, s úgy húzták-tolták fel a közel ezer méterrel a tengerszint felett álló szikláktól csipkés hegyi utakon, egészen Cetinjéig, Petar Petrovics Njegoš palotájáig. Ott külön biliárdtermet alakítottak ki. Ekkor Njegoš levelet küldött Bécsbe, hogy nagy tisztelettel meghívja palotájába a megígért visszavágóra Jean-Luc la Fontainet, a biliárd játék koronázatlan királyát. Évek teltek el, mire végre megtaláltak a levél címzettjét, aki közben a fél világot bejárta. Azonnal Dél felé indult, és akárcsak a biliárdasztal Fiuméből Kotorba hajózott, onnan szamárháton, hegyi utakon megérkezett Cetinjébe. Petar Petrovics Njegoš, a Hegyek koszorúja című gyönyörű eposz költője, ekkor már nagyon beteg volt, lábra állni alig volt ereje, tüdővész gyötörte. A világ megváltozott pár év alatt, s 1851-ben Európa már nem emlékeztetett az egykori üvegházra, ahol első partijukat játszották. Amikor Njegoš megtudta, hogy ki érkezett hozzá, összeszedte minden maradék erejét, felvette legszebb ruháját, szigorúan kijelentette aggódó orvosainak, családjának, hogy délután játszani fog a világ legjobb biliárdosával. És ismét ott álltak a zöld asztal két oldalán, köröttük hegyek koszorúja. Leírhatatlan finomsággal és lassúsággal játszottak, mintha tudnák, hogy mi jön a játék befejezése után. Már csak a fekete és a fehér golyóbis maradt az asztalon, amikor Njegoš készült lökésre. Végig köhögési rohamai voltak, de ekkor nagyon erős tört rá, s vére, mély és szomorú vörösen kifolyt a zöld asztalra. Jean-Luc la Fontaine megrázkódott, s odalépett barátjához: „Uram, engedje meg, hogy felajánljam a döntetlent.” – A költő elmosolyodott, s úgy idézte Jánost: „Az Istenbe vetett reménység nem szégyenít meg” – s életében először, talán utoljára a világhírű játékos, Jean-Luc la Fontaine, avagy az uraiújfalui „Janigyerek” megnyert egy biliárdpartit. Még aznap felszerelték a biliárdasztal kerekeit Njegoš foteljének lábaira, s a kétméteres fekete embert, költőt, hazafit Cetinjéből Kotorba tolták ugyanazon a hegyi úton, amin a biliárdasztalát tolták fel, remélve, hogy a tengeri levegő még segíthet. A menetben ott volt Jean-Luc la Fontaine, aki két Petroviccsal is játszott, s aki csak egyiküktől kapott ki, de talán sosem bánta meg. A tengerhez érve nyoma veszett.

Képek: