Leütés 3. - Felütés - Mányoki Endre tárcája
(első felütés: a sör)
Filoszként a művészek között - durva. Majdnem mint régen. A nagybútoros csak szívatta az elemest (végtére is zongorát lehozni a négyről drámaibb, mint lapraszerelt szekrényt föl a tízre), de mind elhallgattak, ha a tanár úr (én) leült az asztalukhoz. "Bazmeg, a fradi, bazmeg, hát, apám, mikor volt már..." "A Fa a kóser, abba' van citromos is a hónaljsprédből" - még a sörüket se tudták végiginni. Akadozott a nyelvük, nem találták a szavakat. Mert a svarcról, meg hogy melyik vamzer hol állít csapdát holnap, ugyebár, egy firkász előtt, kész bőgés... Évembe telt, míg befogadtak. "Anyád!" - mondta finoman Sztoján, a törpe bulgárkersztész, amikor fölsegítettem egy komódot a kupac tetejére. Aztán ő volt, aki kivakart a lemezszekrény alól; a hátamon még elvolt, de nekimentem vele a lengőajtónak. Zuhanyozás után karon fogott és azon meztelenül odahúzott a hirdetőtáblához. "Hétfőn temettük", mondta, "neki egy páncél volt a púpján, mikor szembejött a córesz." Fázni se tudtam, annyira kihűltem. "Kapkodd a gúnyád, faszikám!" - ez Józsi volt, a krakéler focista. "Iszunk egy sört?" - kérdezte Dömdödöm; neki ez volt a dömdödöm.
"Just a beer?" - kérdezi a művész a filosztól, és tolja oda a harghitát. Sok ez így egyszerre. Egy, hogy nem iszom, sört se, itt, "Székelyföld lüktető szívében", bizony túl van az értelem határán. Hozzá még, hogy egy katalán matador faszobrász nyomul, aki olyan colos, hogy (látom másnap) fél óráig nyúl le a láncfűrűszért. "You don't speak english", nem is kérdezi, pedig még csak nyelem a csutkát.
(második felütés: a kritikus
"Bemutatom nektek Faa Balázs festőművészt Egerből, az Esterházy Károly egyetemről, Bibiana Crespo médiaművésznőt a barcelonai egyetemről, Szepessy Béla grafikusmművész urat Nyíregyházáról, aki már visszatérő vendégünk itt a szárhegyi művészeti kollokviumon, harmadjára hozza el a tanítványait, és Mányoki Endre tanár urat a budapesti Képzőművészeti Egyetemről, aki..." (Lelassul az idő és besűrűsödik, ólajtót tolok magam előtt a tenger fenekén. Tompán puffogva hallom a szavakat, mint anno a tanácstitkárt Egerszalókon: "Nagy tisztelettel mutatom be vendégeinket, X.Y. Kossuth-díjas író elvtársat, Z.A. József Attila-díjas költőt és N.N." - tanácstalanul fürkészi a kölcsönpapirost, forgatja, körbenéz - "és N.N. budapesti lakost.") "... aki irodalmár."
"Egy kritikus!" Látom, ahogy odabent nézik: a gazda szemével fürkészem a művet, közel hajolok hozzá, az orrom benne, aztán két lépés hátra, még hátrább, cümmögök. Gondterhelten ingadozom, tenyerem keresőt formáz, azon át vizslatom a műegész viszonyát a részletekhez. A hátuk mögé lopózom, intim közelben alkotó és befogadó, s a kezem önkéntelen mozdul, hogy segítsen festeni, faragni. "Az archetipikus látásmód par excellence nem konzisztens a modernitással" - mondom súlyosan, "noha az enigma nyilván összefűzi Hamvast és Beuysot, hehe, bajszot, jó mi?" Nem nevetnek. "Gyere, bikkmakk, megeszlek" - nem tudom, melyikük fejéből hallani.
(harmadik felütés: a güdüci utcabál)
"Megeszlek reggelire" - morog Imre, Bogi meg nyomja: "Mondtam, hogy ne menjünk Güdücre, túl messze van, és az erdő sem biztonságos", okos tantónéni, érvekkel feddi a lurkót, "azért az egy sörért négy órát bolyongani!..." Csoportterápia: pszichodráma. Hogy négy volt-e a negyedfél, messzi-e a távol, ki hagyott el kit, hol, miért; de inkább pszicho, mint dráma - megegyeznek: a szakácsnő a hibás. Ő mondta este, hogy utcabál van a szomszéd faluban, túl a Kerek-hegyen, „fiataloknak meg se kottyan”. Most meg elpakolta a reggelit, csak mert késtek másfél órácskát.
Falunap, utcabál, hogyne. Meg sár. Meg egy lenyitott falú kamion, platóján az echte székely sráccal, aki szintetizátoron tolja a Neoton-nótákat. S hogy kilegyen a Família, a csaja virnyákol hozzá. Sör akad az egyke kocsmában, de az éppenséggel itthon is volt. „Itthon.” Ezen elmélázik a túracsapat. „Sose hittem, hogy hazaérünk.” „Még jó, hogy van mobil.” „Ja, csak előbb Pestet hívod, aztán a Zsuzsit melletted valahol. Ezezrér', pesze.” Már a szakács néni sem ellenség - röhögnek fuldokolva. „Csak az gáz, hogy…” - Pati kicsit túlspilázza a töprenkedést -, „hogy seperc alatt szarrá ment bennem az Erdély-mítosz.”
(negyedik felütés: a pocsolya)
„Mondom neki, ha lovat akarsz, kapsz. Nem a pénz a lényeg. Megveszem, nem ügy, az abrak se több napi tíz lejnél, de akkor el kell látnod, nekem erre nincs időm, a te jószágod, fölkelsz négykor, megcsinálod, ami kell, aztán mehetsz a suliba.” „Vegyél neki kecskét. Minek egy kicsilánynak ló?” „Bele van habarodva. Hogy a székelynek kell legyen lova. Azt hajtogatja. Tököm tele ezekkel a mítoszokkal.” Állnak a lépcsőn, s nevetve néznek - maguk elé, a földre.
Pont ahol Lilláék festik a pocsolyát. Guggolnak, csepegtetnek. Fölállnak, nézik a foltot. Vissza, féltérdre. Újabb csöpp a másik tetejébe: kavarognak a színek. Tetszik is, meg nem is. Előszedik a rizspapír-tekercset, tépnek belőle. Ketten kétfelől lehelletfinoman ráterítik a papirost a vízre: inná fel a fodrozódó felszínt, válna víz-festmény a víztükörből. Nézi őket a borongó székely. "Mindenre van ember" - mondja, és rendben van a világ.
De lehet, hogy csak én látom s hallom így; az én gépem vetíti az én agyam burkára ekként, utólag, ezt is. Lehet, hogy meg se történt. S ha megtörtént, nem így. Csak ilyesformán. „Hozott is, nem is, adott is, nem is” - egy biztos: valami történt.
(ötödik felütés: a kemence)
Eltört a cserép. Apró darabokra. Pedig a kemence jó volt. Jocó, az Ábel-képű faszobrász építette Timinek, márpedig ő ért hozzá. Mégis darabokban kaparták ki a lukból a szobrocskát, nézni is siralom volt. Timi, ha sírt is, nem mutatta. Ült a kupac tetején és szedegette a kohó gyomrából a mind apróbb darabkákat. Ötven kilónyi angyal - ekkorka testbe ekkora lelket gyömöszölni, arra csak a Jóistennek futja tehetségből. De még ő se megy tutira: először tájfutóval kísérletezett, aztán a jéghokival, ám valahogy nem találta a svadronban a posztot - a csajszi csak cikázott össze-vissza. Végül művészt formázott belőle. Akkor készen is lett.
Nem a műtárgy. Előbb az agyagra kellett várnia, s hogy teljék, ami úgy is múlik, farönköt nagyolt vésővel; a baltákat a szobrászok óvatosan távolabb rugdosták tőle. Lett agyag, de Isten nem figyelt Luciferre, az meg jófajta göböcskéket kavart a masszába, a szitát meg eldugta valahova. Új nap, új anyag - hosszú. Elkészült a gömbhéj, rásimult, aminek ott volt a helye, de a teremtés hat napjából három már veszve volt. A villanykemence kicsi, az áram ingatag, értek is én hozzá!
(hatodik felütés: a rom)
Fát vágni, azt éppen hagytak. Csak Pati volt féltékeny rá, de ő a beosztottam, s amúgy is válság gyötörte; nem igen protestált. „Hagyjad, tanár úr, el tetszik vágni a lábad” - Arnoldnak kicsit nehézkesen ment a tegeződés, talán mert nemrég ásták ki a fűrészpor alól. Egész csapat aggódott körülöttem, csőre töltött telefonnal, végtére is csak Szentmiklóson van mentőállomás. Bibi, a katalán szépasszony új fotószériát tervez a cserépégetésről, a matador fél térdre ereszkedik, szakértő szemmel bámulja a lánghuzatot - mintha nem most látna először földkemencét.
Timi kicuccol éjszakára a fal tövébe, s hogy el ne ázzon a hirtelen esőkben, fatetőt ácsolnak föléje a fiúk. A kastély őre úgy dönt, absztinens lesz, mert tajtsikerben húzós óránként kaput nyitni. „Vitt valaki kaját?” „Meg fog fázni, megyek, fölváltom.” „Szerintem nincs söre.” „Pálinka kéne inkább.” Timi talán alszik kucorogva. Az agyag meg repedezik csöndben.
Hogy megragasztja, azon morfondírozik. Valahogy. Legalább a nagyobb darabokat. Valami kence csak van… „Készülnöm kell a megnyitóra” - elsomfordálok a balfenéken. Szégyellem, hogy sajnálom a kudarcért. Pedig. Pedig. A kudarc bennem hízik, a filosz fejemben, s hasogatja, hogy ki se látok tőle. Ha töredék, akkor már kudarc. Ha rom, nem lehet műtárgy. Hacsak nem koncept: utólag gyártott storyboard a determinált dekonstrukcióhoz! Ez még nekem is tetszene, a kritikusnak, cümmögni se lenne indíttatásom, s ókumlálni. Bajszot ragasztani koromra: micsoda játszma! Mekkora építmény! Minő konstrukció!
(hetedik felütés: a mítosz)
Ott állnak mind, és nézik a csodát. A falakon körben képek: festmények, grafikák, metszetek függenek, Balázs Triszmegisztosz-óraműve forog, az udvaron szobrokká szelídült rönkök ágaskodnak, ékek és lécek hevernek szerteszét. Itt meg, a tetőgaléria közepe táján, a kapubástya fölött, a meredek falépcső mellett egy kis asztalkán - a cserépszobor romjai. Ott állnak mind és nézik a közös kudarcban a közös műalkotást. Amit csak ők látnak: a téblábolást, amíg agyag kerül; a gödröt és a téglarakást fölötte; az esőtetőt; a jó, huzatos lángot; Timit, amint talán vacog egyedül éjszaka, éhezik és szomjas; Jocó arcát, ahogy fölnéz a lukból: „nem látom, szétdőlt”; a túrabandát, aki nem a Kerek-erdő drámáját szemléli, hanem ezt, itt, a mindenkiét. A romhalmazban az együtt megélt időt.
„Just like a myth!” - bök oldalba a teóriákra érzékeny izlandi nőművész. S mert azt hiszi, nem látom, a fülemhez ágaskodik. „It's archetypical, isn't it?” S mert azt hiszi, nem értem, mutatja: „arkhé!” Megölelem, hiszen nem tudja, mit mond, mégis érzi. Mítosz. „Székelyföld lüktető szívében” nem Erdély a mítosz. Mítosz nem 'van'. Mítosz születik. Ha nem utcabálból, sártenger falunapból, kislánynak lovacskából, akkor egy kupac törmelékből. Közös kudarcból. Közösségből.
