A szerelem szent és boldogító
146 éve hatvanévesen halt meg Nathaniel Hawthorne amerikai regényíró és novellista.
Ő az első író, akiről anyám elmeséli, merre hány méter. Lehet, korábban is történt hasonló, de erre emlékszem, ma már kétségtelen szándékkal világít rá a kurva és a kurvának kikiáltott nők közti meghatározó különbségre (A skarlát betű hősnője, Hester Prynne érdekében): később ne keverjem össze a szemforgató ájtatosok, a puritanista szentfazekak sommás véleményét a magaméval. És hogy elültesse az alapszempontot: „a szerelem szent és boldogító”. Azt is megtudom, hogy Hawthorne nem véletlenül írja, amit. Egyik salemi felmenője az elhíresült salemi boszorkányper bírája volt. Annyira nyomasztja az örökség, hogy nevet változtat.
Alföldi nagyapám könyvtárából sikerült éppen Hawthorne-t kiválasztani, régi, két világháború közti kiadás, Est Lapkiadó. A klasszikus regények külön polcot foglalnak el. Az Est-előfizetőknek ajándékozza a kiadványokat, szemben a Népszabadsággal, aki nem aajándékoz az előfizetőknek. Én megfontolnám. Ha – mondjuk – a féléves előfizetéshez járna egy kötet, a népek, akik eleve olvassák, megfontolnák, hogy fél évre előre fizessenek elő, ha egyszer érkeznek az ingyen könyvek, a Népszabadság számolhatna fél évig az előfizetőkkel, másrészt kamatoztathatná a bankban, harmadrész játszhatna, fialtathatná a tőzsdén, a befolyt összeget, ha vannak szakemberei hozzá. Persze ők tudják.
1804-ben született, 1828-ban írt egy regény, piacra dobta, a címe Fanshawe, nem tudni, mi volt benne, de nem sokkal utána behülyül, körbejárja az összes amerikai könyvnagykereskedőt, könyvesboltot, visszavásárolja és elégeti a regény valamennyi példányát. 1850-től aztán megél az írásból, sőt, nincsenek anyagi gondjai. Jó lehetett a XIX. században írónak lenni.
1853-ban az aktuális amerikai elnök, Pierce, aki évfolyamtársa és barátja közös diákkorukban, angol konzult csinál belőle. 1857-ben, hogy a szmogot, a ködöt, a savanyú angolokat kigyógyulja, az olasz napfényben tölt három évet. Az angol köd, az olasz napfény ebben a kombinációban rosszul hat rá lelkileg. Tehetségtelennel, pancsernak, kóklernek a gondolja magát, főként a nevető olasz tengert felidézve. A kortárs magyar prózairodalom, a versről ne is beszéljünk (szóljon tömörebben: a kortárs magyar literatúra) kötésig áll a tehetségtelen, pancser és kóklertóban, és ezek – a tó személyekre bontva – soha nem értékelik újra magukat, utolsó leheletig nyomják.
Két Hawthorne-regényre emlékszem, mindkettőben az erkölcs harcol egyféle szexmentes szerelmi háromszögben. Az amerikaiak állandóan beleszaladnak a morálba, legalábbis irodalmuk szétszakad az erkölcsi erőlködéstől (filmjeik dettó), de a puritán, vallásos század központi problémája a hazafiság és erkölcs, a vallás és erkölcs, szex és erkölcs, félredugás és erkölcs (mintha volna közük egymáshoz), pénz, dugás és erkölcs (mintha ezeknek is volna mákszemnyi közük egymáshoz). Mindenesetre a jó győz a rossz felett, a bűn, a rossz, a gonosz és erkölcstelen elnyeri jutalmát. A pokolban köt ki. Mint a mesében. És szarik rá, mint a mesében.
Aztán lemerül, mint a laposelem, élete utolsó tíz évéből nem marad fenn értékelhető próza. Az is igaz, hogy ekkor már Cooper bandagazda irányításával, vezetésével világirodalmi szinten ír egy kisebb amerikai írócsapat. Amerikában Európa prózája a versenytárs, ennek megfelelően dolgoznak a pályatársak: Irving Washington, Melville, közben ott dönget költészetben és prózában a minden kortársnál jelentékenyebb Edgar Allan Poe is. Nem csoda, ha nincs kedve írni. Végül belép Ambrose Bierce a halálnovellákkal, de ezt Hawthorne már nem tudja.
Nathaniel Hawthorne (Salem, 1804. július 4. – Plymouth, 1864. május 19.) amerikai regény- és novellaíró.
Fontosabb művei
Másodjára elmondott történetek – 1837, 1842, elbeszélések
Mohák egy régi paplakról – 1846, elbeszélések
A skarlát betű – 1850, regény
A hétormú ház – 1851, regény
A hóember – 1851, elbeszélések
Derűvölgy románca – 1852, regény
Átalakulás, avagy a Monte-Beni családrege – 1860, regény
