Musil
Musil első szemre nem látszik akkora falatnak, mint később, másodikra. Ez pedig, ez a kisebb falat: Törless iskolaévei ezerkilencszázhatvannyolcból. Kollégiumba kerülök a végtelenített szabadságból, a kialakulatlan, mégis önállónak tűnő viszonyrendszerből. Tíz év paradicsomi lét vége az, hogy az első középiskolai év képtelen módosítani a hozzáállásomon, apám úgy dönt, a második évre bezárat egy olyan iskolába, annak kollégiumába, ahol ismeri a tantestületet, a rendszert, az igazgatót, a tanárok egy részét, ahol legkevésbé veszik figyelembe az ego kívánságait. Éppen szükséges a fejlődésemhez, hogy szaporodjanak a kötelezettséghez kötő pólusok. Így érezte.
Katonás rend, katonai szerkezet, rajok, szakaszok, rajvezetők, szakaszvezetők, katonai parancsok, üvöltés és állandó mozgás. Ebben a kollégiumban a délutáni csendes pihenőnek nevezett tanidő legfőbb jellemzője az üvöltés és az állandó mozgás.
Miután szabadulok – egy év rohan el – még kétszer kerülök hasonló körülmények közé, a következő, sokkal távolibb és idegenebb (Bp.) kollégiumban, a tető a rendszeren a sereg, Czinege elvtárs keze alatt. Mindhárom esetben a könyvtár az ürgelyuk, ahová a komfortérzet teljes hiányában menekülhet, aki nem szokja, vagy nehezen szokja a csoportos fegyelmezést. A könyvtár a gyerekfaragás, a kollektív tudat nevelésének oázisa. A könyvtáros nőkhöz, csodák csodája, közelebb álltak az olvasó kamaszok, mint a militánsok.
Itt, az első komor kőkollégiumban (hajdani apácazárda) látogat meg Törless, a sorstárs. Ekkor már régen túl Móricz Légy jó mindhalálig-ján, de Ottlik Iskola a határon című, hasonló tematikájú könyve (katonaiskola, növendékek, társadalmi archetípus-gyerekek) még sehol, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia sincs sehol, aligha tudok a dualizmus koráról, Trianon pedig nem létezik. Hasek Svejkje, Kafka Kastélya sincs. Valójában semmi sincs, csak a káosz, a honvágy, a vágyakozás az erőszakkal megszakított paradicsomi gyerekkor után, a patak, a halastó, a bükkerdő, a hegy romkastélya, a végtelen terek és szabadság után. A drámát egyedül a lányok oldják, az osztálytársak. A szorongást értem elsősorban. Minthogy kézenfekvő. A homoszexuális attakokat, az örök fasizálódást, a kiszolgáltatottság mértékét nem, de Boženát, az elhanyagolt kurvát, aki az édesanyját emlegeti állandóan, aligha. Annyira test- és életidegen, talán nem is okoz gondot a szövegértés hiányossága.
Törless megmarad a fejben, hogy ide bármikor vissza lehet térni, mert ismerős terep. Amikor néhány év után visszajutok, megdöbbent, megrendít. De már sok közöm nincs hozzá.
Azt sokkal később tudom meg, hogy Musil belefekszik a NAGY regénybe. Azt is, hogy elszegényedik, mást se csinál, minthogy írja a NAGY regényt. És mint Hasek, ő sem fejezi be, ebéd után kezet most a fürdőszobában, közben meghal.
Tudok A tulajdonság nélküli emberről, kötelező olvasmány, valahonnan fel is kerül a könyvespolcra, de sok, vastag, riasztó. Évekig olvas(gat)om, sokkal tovább, mint Joyce-t (Ulysses), mint (Az eltűnt idő nyomában) Proustot. A nagy Musil-regény megrettent.
Házi feladatként, kötelező háziként végeztem vele megismerkedésünk után sok évvel romhányi albérlő időszakom végtelen telén, hideg olajkályha mellett fagyoskodva. Hiába besorolva a tíz legjelentősebb epikai mű közé (szakemberek által) közel annyira nem élveztem, mint De Costert, mint a Svejket, vagy akár az Ulyssest. Úgy tűnik, felkészületlen voltam az óriási esszéregény megemésztéséhez, ráadásul Osztrák-Magyar Monarchia, ráadásul Kákánia, ráadásul az európai lélek romjai a múlt századelőn. A befogadó állapota feltétlenül a befogadott mű része. Nem volt szerencsénk egymással. Ám ezt soha nem tudhatjuk előbb, minthogy kiderülne.
Robert Musil, Klagenfurt, 1880. november 6. – Genf, 1942. április 15., osztrák író és színikritikus.
