A tehetség, és hiánya – Mocsár Gábor
Amikor egy életrajz azzal kezdődik, hogy apja erdőőr, ő kitanulja a géplakatos szakmát, belép a kommunista pártba, írói pályája újságcikkekkel, riportokkal kezdődik, a Győr–Sopron Megyei Hírlap főszerkesztője (50–54), később a Szabad Nép szerkesztőbizottsági tagja (54–56) – el lehet tűnődni. Amikor a kritikai hang helyet kap (a permanens lelkendezés mellett) írásaiban, eltávolítják a politikai sajtóból, mert a kritikai hang nemkívánatos alaptónus a politikai sajtóban. És ehhez kellett, hogy ötvenhat felnyissa a szemét. Érdekes folyamat egy földközeli, kétkeziből indult értelmiséginél. A negyvenes évek végén kezdi a pályát az un. politikai sajtóban. Minthogy negyvennyolctól nincs más. Irritáló, ahogy az életrajzok mártírrá magasztalják a föld-, és az esztergapad szorításából éppen csak kikúszott, az Eszmét teli pofával bömbölve hirdető figurákat.
Szegény apám mondta mindig: nincs bocsánat. Van, amire van bocsánat, de nincs bocsánat. Én azt mondom, nem igazán apám ellenében, hogy ismerni kellene a körülményeket, a közvetlen viszonyokat. Élni benne. Anélkül aligha megy. Viszont apám ismerte. Élt benne. Megszívta a bömbölést. Mégse gondolom, hogy csak és kizárólag ezeknek köszönhető mindaz, amit ma látunk. Közben pedig semmiféle dialektika nem segít. Minden bekezdés végén arra jutunk: ezeknek köszönhető minden, amit ma látunk. Minden hiába.
Főszerkeszti az Alföldet, aztán kirúgják. Később a Tiszatájat szerkeszti. Debrecenből lazán Szegedre költözik. „1956–tól elismert író, regényíró”, így az életrajz. „Attól a mára talán kevéstől, aki ezt az emlékezést Mocsár Gábor életének és művének méltánylandó, feledéstől megóvandó jelzéseként értékeli. Attól, aki olvasta egykor, netán ismerte is Mocsár Gábort – s erre jó érzéssel ma is emlékezik. Ugyanis nincs szemernyi illúzióm sem: embert fölhasználó – és használtként szenvtelenül, mert praktikusan, szemétre vető – időket élünk a reményes változások óta.” – írja Ördögh Szilveszter emlékezve az elmúlt időkre.
Igen. Így, innen is közelíthető. De a baj, az én bajom, meghatározóbb. Talán az, hogy a népiesek hagyományát folytatja. Ha goromba akarok lenni, azt mondom: folytassa. A népiek közül a negyvennyolc előttieket olvassa szívesen az ember. Minden szegmensükben érzékelhető a valóságtartalom. Tegyük fel, hogy Illyés Gyula ötvenkilencben írja és jelenteti meg a Puszták népét, benne a frissen téeszesített (tészcsésített) vidék a szexuálisan dúvad téeszelnökökkel, aberrált téesz–párttitkárokkal, DISZ-fiúkkal. Ugyan meddig kaviározik Aczél elvtárssal? A kérdés nem teoretikus. S mint ilyen, ostobaság. Illyésnek több esze van annál, hogy ötvenkilencben írja meg a Puszták népét. A valódi kérdés az, miért nem jutottam egyetlen Mocsár-könyv végére soha, vagy ha megtörtént, miért nem maradt emlékezetes egyetlen bekezdés még a – Magyarország felfedezése sorozatban megjelent – Égő aranyból sem. Moldova jut eszembe, Moldova megrendítő riportjai, félelmetesen élő képei – bárhonnan, bármelyik riportregényből, és milyen sikerrel fedte el remek jellemrajzaival az irgalmatlan, minden átszövő hazugságot. Ez a különbség. A tehetség, és hiánya. A kérdés: szolgálni nem elég? Nem. Szolgálni tudni kell.
Mocsár Gábor (Gut, 1921. febr. 24. – Debrecen, 1988. dec. 3.) író, újságíró.
