Nevetők

Nagyanyám fél, hogy addig él, amíg nem akar. Fenyeget, hogy nem veszi be a gyógyszereit, így segít magán. Most is csak minden másodikat szedi, bevallja, néhány hónap után. Megmarad a pénz, gyorsabban múlik az élet, sok ez a nyolcvan év, mindenkit eltemetni, két gyerek, egy férj, megszámlálhatatlan rendszer és rokon. Az élőkért nem érdemes, kérdezek vissza, csak a halottak számítanak a listán. Csak a lista számít, amin még nem halott vagyok, mondja nyugodtan, aztán szeleteli a tortát. Ünnep van, ma a gyógyszert is lenyeli vele. A kedvemért. Reggelente már nem bír felkelni az ágyból, csak hosszas erőlködés után. De hosszas erőlködés után sem tud fekve maradni. Majd bottal a kertben sétál, magához veszi a kapát, azt tervezi éppen: halálra kapálja magát. Mondom: megtolóztam a kertet, beelőztem, mama, a halált, a magáét, tudja, amit most a torta mellé elfelejt bevenni, amivel ijesztget, amitől félünk, én is már lassan egy éve, amikor elindultam, de ezt már nem hallja, sípol a fülében a készülék, kisípolja az önsajnálatot, ami most éppen vigasz lenne mindkettőnknek.

Aztán felköszöntöm, a csomagban édesség, kávé, só, cukor, olaj. Afféle túlélőcsomag. Mosolyog, mert évtizedek óta gyűjti a kacatokat, a kendőt, a csészéket, a jénait, a sótartót, mindenkinek felcímkézi, kitől mit is kapott és hányadik születésnapra, hogy ne legyen civakodás a távozta után.  Most meg rá van szorulva az ajándékra. Pedig jobban csúszna a giccs, mint ez a csomagolt kávé, amihez tej és cukor is alig. De most a kamra jobban telik, mint a szekrény, ami már régen tele. Előtte sárgul a falvédő: „minden szükségedben bízzál Istenben”, vele szemben Mária kacsint a kredenc üveglapjai közé tűrt sárga csekkek mögül. Színük összeolvad a falvédőével az üveglapon. Kezébe adom a botot, azt mondja, nem segít. Mondom, hogy akkor a járókeret. Ki beszél itt a járókeretről, néz rám dühösen. Az Istenről beszél, elvétettem, látom, hosszú lesz a visszaút. Nem segít se meghalni, se élni, még dönteni se. Kétszer átszámolta már, hogy a tél vagy a temetés olcsóbb-e. Mindkétszer ugyanannyi a vége, körülbelül ugyanannyi, egyikre se futja, csak ha megvonja a macskáktól a tejet. Magának már így sem mér belőle, még tart a tavalyi krumpli, ő megeszi azt, a macskák meg a héját tejjel. Mondom, hogy akkor van most hozzá cukor is, sőt kávét is ihatnak a macskák. Elmosolyodik, először. Látom, nem kell belemenni a játékba, ki kell nevetni előre a halált, ő is rájön erre, és egyre kér csak. Ígérd meg, fiam, ígérd meg, hogy legalább te nevetsz egy nagyot a temetésemen, mikor mindenki csak siránkozik. Ha korán jön, úgysem illendő, de most, hogy későn, a kedvemért kikacaghatod. Csak jó hangosan, ne rejts el semmit, ne szorongj! Jó, felelem, de akkor vedd be a gyógyszereidet. Hát nem most beszéltük meg, kiált rám. Mentegetőzöm: tudja, mama, büszkébb lennék magára, ha halálra kapálná magát. Ha már az egész élete így telt, ne haljon éhen, az nem illik a sorsához. Ha túléli a kapálást, ott a kert, lesz mit ennie. Nevet.

Sultanus Beatus

A leadben Sütő Zsolt fotója látható.