Az utolsó műélvező – A Tűzraktér alkotóinak
A Tűzraktér alkotóinak
Az aquamarin szemű lány egyszer szerelmes lett egy Schiele-képbe, és Bécsbe szökött. Nem hagyott nyomot maga után, telefonját is a századszürke Duna vizébe dobta. Kapcsos Moleskin-füzetével egy délutánt töltött az Albertinában, csak nézte a festményt, néha lejegyzett egy-egy mondatot. Majd másnap reggel felszállt a vonatra, Budapestre érkezve pótolta a telefont, és a Margit-hídról összegyűrt papírlapokat dobált a vízbe. Senkinek sem árulta el, hol volt, de ügyelt arra: ne mesélje el kétszer ugyanazt a történetet. Hazugságai így megsokszorozódtak, a papírgalacsinok először foltokban fehérré tették a vizet, majd győzött rajtuk a szürke, miközben az aquamarin szemű lány második otthonába indult.
Végigsétált az Andrássy úton, a Király utcán, kamaszok szólították le az Oktogonon, de hamar továbbálltak, amikor észrevették a szemében azt a színt, amibe olykor emberek lesznek szerelmesek egy-egy Schiele-kép láttán. Aztán megérkezett a Hegedűs utcába, ahol évek óta élt és dolgozott, ahol szerelmes lett egy-egy fiúba, lányba, fotó- vagy festőművészbe, artistába, zsonglőrbe, érzelmes bohócba, egy-egy soha fel nem fedezett zenekari frontemberbe, és miközben azt bizonygatta, hogy meg nem értett zsenik nincsenek, ő is közéjük tartozott. Azzal a különbséggel, hogy soha nem akarta magát megértetni. Festett és zenélt, fényképezett és verset írt, a világ legtermészetesebb módja volt ez az életének. De leginkább azt élvezte, ha mások munkáiban lelhette örömét. Ahogy a balett-táncosok mozdulataiból kiolvasta azt, amiért előző nap Bécsbe szökött. Ahogy látta a festéket festménnyé változni. Ahogy a látvány beleégett a lélek retinájába, úgy, hogy még a Léthe vize sem koptatja ki onnan, és egy másik életben a fekete szemű lány szájából elhangzik az a pár szó: déja vu.
De nem lesz déja vu, mert második otthonát, a Tűzraktért bezárják, barátaival együtt az utcára kerülnek, és a lélek miértjei mellet a szellem sem kap választ a kérdésekre. Először érezte születése óta, hogy az életére törnek, és olyan alkura kényszerül, amiért tegnap már szöknie kellett, menekülnie. Csak egyetlen okot tudott arra, hogy ezek az emberek, akik arcukat sohasem mutatták, akik megbújnak hivatalukban, íróasztalaik és hasznosítási terveik mögött, miért teszik ezt velük. Félve mert felelni magának, sohasem gondolta még ezt élő emberekről. Ezek az emberek egyszerűen gonoszak. Mi magunk, de még a pénzünk sem kell nekik. Csak ez az üresség, ami utánunk marad, ez nyugtatja meg őket. Lerombolják, amit saját erőnkből évek alatt felépítettünk. Tönkreteszik, amit felépíttettek velünk. Aztán elővette a Moleskin-füzetét, beleírta ezt a néhány mondatot, és a Margit-hídhoz sétált. A papírgalacsinok először foltokban fehérré tették a folyó vizét, majd a Duna hirtelen aquamarin színűvé változott. A lány meg, azt beszélik, szerelmes lett egy Schiele-képbe. Majd eltűnt nyomtalanul.
Kapcsolódó: (színház a Tűzraktérben): Törékeny Oberon – A Radikális Szabadidő Színház Oberon világai című premierjéről
