Végtelen befejezés – Jónás Tamás versei
VÉGTELEN BEFEJEZÉS
JÓNÁS TAMÁS VERSEI
GYEREKRAJZ
És elhagyatnak akkor mindenek.
És visszajönnek gyűlölettel telve
a márványtáblákba vésett nevek,
nem tartanak igényt kegyelemre.
Rozsdás lesz minden fán a korhadás,
ezüstös fémmé változik a bőr,
szíven lövi magát az orvvadász,
s ellenőrizhetetlen ellenőr
kér jogosítványt múltról és jövőről.
Hátukra fordult hegyek kincsei
között üveggé dermedt fénysugár csörömpöl.
Lenyírt isten őszült hajtincsei,
ájult angyalok hullanak az égből.
UTÓ-PIA
A golyók elől csak a puska.
Már nem emlékszem az okainkra.
Őrizetlen szabadságod éget.
Félelembe kerget a melegséged.
Mindenen átpattanó képzelet:
te vagy énvelem vagy én veled?
Sikít, levegőért kapkod a szobor:
egyen-nap élősködik az arcokon.
AZ UTOLSÓ RITMUSTANULMÁNY
lassan-lassan fekete szemében
eltévedtek az okosok a fák.
hosszasan álltam a tüze közelében,
nem szóltam rá soha se ha fájt.
hol vagyok én? kesze-kusza hajam őszben.
ihletemet nem fűti család.
elment, én voltam, aki elűztem.
ő csalt, s végül is én a csalárd.
trombita nem harsant, nem tört a dió.
nem repedeznek a pocsolyajegek.
majd kósza tavasz jön, a testben a barna folyó.
tervezem: elfeledek.
KÉNYSZERLESZÁLLÁS
Erőfölényben vesztes lenni.
Rejtőzködésből sokat enni.
Malackodni egy társaságban.
Fejet hajtani koszlott szárnnyal.
Amit nem kaptál, visszaadni.
Minden gyerektől megriadni.
Kopoltyút zárni, mint az ajtót.
Kakofonálni, sete Bartók.
Kiköltözni egy társágba.
Kavicsot teríteni ágyra.
Ébredés után megpihenni.
Elviselni vagy elcipelni
minden teremtőkésztetést.
A rész-egészt, a részeg észt.
FEL-FELMENŐK
Sárguló örömben látom őket.
Felettes ének. Énekelnek.
Mozdulatlanul járnak-kelnek.
Elhervadnak, és újra nőnek.
Nem is tudják, hogy köztük élek.
A nyolcvanas évek presszóiban.
Fertőzött sugarak lasszóival
vadásznak ránk a szenvedélyek.
Nevük már nincs, csak törzshelyük van.
A törzshelyeken üres székek.
Nincsenek ott, és mégis szépek.
Az alkoholban elmerült baj
kitör még néha, de elcsitulnak.
És közelebb jönnek minden holnap.
KOZMIKUS KÁR
még rám csönget a százados örömök bohóca
ködös tekintetű december árva szolgája
rám tekint és már nem nyílik a szája szóra
fel vagyok már ékesítve a kozmoszi pompára
még gőzölög egy tál leves a széles illat
betölti huzatos szobánk korgó gyomrát
ringat az álmom a fény a jelen csak megingat
áruló leszek ha végül nem hagyatkozom rád
józanul elalszom és részegen ébredek
hasamon homlokomon az éjszakák sebmaradványai
szemem lehunyva de árulkodnak a tompa fényjelek
hogy kit kell szorgos sorsáról már végleg leváltani
VÉGTELEN BEFEJEZÉS
Mint kávés csésze alján sűrű zacc,
hiába kergetlek el: megmaradsz.
Vagy túl hangos rockkoncertek után
a fülcsengés -- némán tátog a száj.
Levágott láb után a fantomfájdalom,
mindig ott sétálsz a másik oldalon.
Illatodtól, lomha hónapok, ha múlnak,
a lusta izmok, vágyak megvadulnak.
Egy hajszálad a kényes porcicák között.
Te ott leszel, bárhová költözök.
