Ugrás a tartalomra

 

Hudy Árpád: Parkinson Krúzó legújabb kalandjai

Parkinson Krúzó még meg sem született, és már arról álmodozott, hogy lesz egy saját szigete. Egyedül az övé.

Ehhez képest a világtengerektől elég messze, az egykori szabad királyi város peremén, a Rácfertályban látta meg a napvilágot egy eleinte csöndes éjszakán, amelyen más különös dolgok is történtek.

Gégner úr, a város legelőkelőbb vendéglőjének mesterszakácsa ekkor érkezett haza a szomszédos családi házba, természetesen tökrészegen, és nekiállt, ahogy azt ilyenkor szokta, megvitatni feleségével és leányával a nap eseményeit. A cukorgyár melletti kies zsákutca álmukból felriadt lakói unott beletörődéssel hallgatták a tagbaszakadt konyhaművész crescendóját, és pontosan tudták, hogy öt perc múlva egyetlen ép darab sem marad a Gégner család tekintélyes porcelán étkészletéből.

– Már megint összetörtél mindent! – hasított át a szunnyadni vágyó kertek, tyúkólak és nyúlketrecek felett Gégnerné kétségbeesett sikolya.

– Majd lopok másikat, mint mindig! Ezért ölöm én magam! – őrjöngött Gégner úr.

Előbújt a hold és nyájasan mosolygott az őt ugató frusztrált házőrzők népes kórusára. A szakácstenor közben túljutott a drámai csúcsponton, és hallhatóan lankadni kezdett.

– Bözsikém, azért egy kicsit te is kurva vagy! – vágta ki egy elcsukló tremolóval a finálét. Száz méterről is érződött a hangból az olthatatlan apai szeretet simogató melege.

Különösen, hogy hűvös volt, augusztushoz képest kifejezetten hideg. Az öreg Parkinsonné, Krúzó apai nagyanyja akácfát lökött a kanadaiba. (A bádog dobkályhába, amely vagy jéghideg, vagy vörösen izzik. Tertium non datur.) A szomszédok csak Jolánkának hívták, és ha tehették, messze  elkerülték. A gyerekek a csúnyaságától féltek, a felnőttek a szájától. De az ezüstfogantyús bottal tipegő, gyér hajzatú, fekete bajuszkás vénasszonyon nem egykönnyen lehetett kifogni. Napközben sorra járta a szomszédság záratlan kapujú portáit, és órákra beült valamelyik konyhába. Válogatás nélkül megevett és megivott mindent, amit sürgető célzásai hatására végül kelletlenül eléje tettek, és közben ömlött belőle a szó.

Örök talány, hogy miként szerezte be aprólékos, naprakész információit, ugyanis süket volt, mint az ágyú. Beszélgetőtársának be kellett érnie azzal, hogy tehetetlenül hallgatja végeérhetetlen monológjait. Jolánka csak Gégner úrtól félt, aki a helyi legendárium szerint egyszer nagyon megverte. Ennek már vagy húsz éve, amikor az áldozat még kezdő öregasszony volt, a tagbaszakadt szakács pedig szépreményű kukta a környék egyik nulla csillagos kisvendéglőjében. Az eset nem vert fel nagy port, hiszen éppen nagyban zajlott az államosítás, és akkoriban csekély hírértéke volt annak, hogy megvertek valakit.  

De térjünk vissza hősünkre, Parkinson Krúzóra, aki történetünk elején éppen megszületett. Ő nem hallotta a szomszédos lármát, vagy legalábbis nem vett róla tudomást, túl volt az első szoptatáson, és most minden erejét zsenge kis élete első erőpróbájára, az emésztésre összpontosította, hogy megfelelő végeredményt produkálhasson.

A csecsemők belső életéről szinte semmit sem tudunk, mi több, soha nem is fogunk tudni, ez azonban nem akadályozza meg azokat, akik ezt nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy mindenféle, egymással homlokegyenest ellenkező dolgokat írjanak a csecsemők belső életéről. Aligha mondhatnánk tehát meg, hogy mi játszódott le a frissen világra jött parányi agyában, pici szívében és csöppnyi lelkében. Mégis megmondjuk, mert nem kockáztatunk vele semmit.

A legifjabb Parkinson tehát, anélkül, hogy tudott volna róla, a következőkről elmélkedett: miért lökte őt az ostoba gólya ebbe a sötét alföldi odúba?  Nemhogy a házszámot, még a kontinenst is elvétette a tökkelütött szárnyas. Részeg volt talán? Esetleg állami alkalmazott? Vagy még rosszabb, privát alkalmazott? Mindegy, mihelyt visszajut a túlvilágra (érdekes, ott az innensőt hívják így, és még jobban irtóznak tőle, mint emezek itt attól), első dolga lesz panaszt tenni az ügyeletes párkánál. Igaz, eddig sosem járt sikerrel. Legutóbb például a kérvényezett svájci bankár helyett pápua varázslóként találta magát viszont a földi siralomvölgyben, és amikor egy viharos törzsi gyűlést követően alkalma nyílt ezt szóvá tenni a lélekvándorlási hivatalban, a barátságtalan túlvilági némber sziszegve közölte vele, hogy ő és kolléganői csak felsőbb utasításokat hajtanak végre.


László Sarolta rajza

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.