Nagykanális – Majoros Sándor regénye, 15. rész – Télvíz ideje

NAGYKANÁLIS

MAJOROS SÁNDOR REGÉNYE (15.)

Télvíz ideje

Egy havas, zúzmarás novemberi reggel anyám azzal ébresztett, hogy kapjam össze magam, mert apámmal mindjárt indulunk Zomborba. Kábán bújtam ki a dunna alól és gépiesen öltözködtem: gyapjúzokni, pulóver, nadrág, magas szárú cipő, hosszúkabát, sál, sapka.  Apám az ajtóban már a hóna alatt szorongatta a Petrás Örzsétől ránk maradt kuffert és idegesen nézegette az órát. Egy kicsit mindnyájan elaludtunk. Meg sem kérdezhettem, mi az oka, hogy ilyen csikorgó hidegben paterolnak el Zomborba, méghozzá az apám felügyelete mellett, akivel ezt megelőzően sosem kalandoztam messzebbre a falu központjától. Béla bátyám tavaly már elvitt Zomborba egy rövid nyaralásra, ezt megelőzően csak egy mentőautóval hagytam el a falut, de arra igazából már nem is emlékeztem.

A meglepetést hamar fölváltotta a boldog izgalom, hogy gőzössel utazhatok. Valami azért nem stimmelhetett, mert amikor anyám a kapuban elköszönt tőlünk, sírva fakadt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy tán csak nem akarnak lelencbe adni, mint azt a gyereket, akiről nemrég egy szívszaggató mesét olvasott, de apám húzott, hogy siessünk, mert lekéssük a vonatot. A vasútállomásig hamar bedöcögött elénk az óriásinak tűnő, prüszkölő gőzmozdony, de a piros sapkás forgalmista egy cseppet sem félt tőle, amivel a cirkuszi állatidomárokat is messze lepipálta. A kupéban apám megengedte, hogy én adjam oda a bilétákat a kalauznak, aztán az orromat a koszos üveghez nyomva lestem a mellettünk ugrabugrálva elmaradozó, fehér szőrmebundába öltöztetett tájat.

A vasútvonal az első világháború előtt annak a nyomtávnak volt része, ami a Monarchia határával párhuzamosan húzódott, de Magyarország szétdarabolása után átkerült az SHS királysághoz. Később, már iskolás fejjel András nagyapámtól azt is megtudtam, hogy a trianoni békeszerződés valójában ezek miatt a vasutak miatt lett annyira kegyetlen: az Antant mindenáron azt akarta, hogy Magyarország veszítse el a normális életéhez nélkülözhetetlen határ menti vonalakat. Ha nincs a Szabadka – Cservenka vasút, nincs az a merénylet sem, ami a Nagykanális hídjánál Ignác nagyapám és Kamjonkai Szemző Dénes halálát okozta.

A történelemmel és a családi tragédiánkkal dacoló sínpár mindez iránt tökéletes közönyt mutatva elvitt bennünket Cservenkáig, ahol át kellett szállnunk egy másik, bizonytalan időpontban érkező vonatra. A dermesztő hideg elől gyorsan bemenekültünk a restibe. Apám egyik cigarettát a másik után szívta, csakúgy, mint a balkáni sokszínűségét magán viselő utasnépség színe-java.  A bagófüst kegyetlenül marta a szemem, és a sokféle kabátból, lábbeliből, ételből, asztalra lötykölt italból képződött bűzt is nehezen tűrtem, a vonatunk meg mintha elakadt volna a hóban. Apám egyre nyugtalanabb lett, mert bár már a világítást is bekapcsolták, mi még mindig ezen a gyanús alakokkal telezsúfolt helyen rostokoltunk. Teljesen besötétedett, mire az a másik vonat végre bekúszott a váróterem elé, és nagy lökdösődés közepette, de jócskán megkönnyebbülve beszállhattunk a kinti zimankónál nem sokkal barátságosabb vagonba. 

Zombort addigra a fölismerhetetlenségig belepte a hó. A nyaranta zöld alagútként az utcák fölé boruló galagonyafák most fehér teher alatt roskadoztak, közöttük pedig kibogozhatatlan pamutszálakként kacskaringóztak a hóba vájt autó- és kocsinyomok. Ezer szerencsénk, hogy Béla bátyám és Etike ángyom már vártak bennünket, mert nélkülük apám biztosan nem érte volna föl ésszel, hogy szállítóeszköz után nézzen. Lehet, hogy pénze sem lett volna rá, de Béla bátyámnak ez láthatóan nem okozott gondot: katonatiszthez méltó határozottsággal intett oda egy fiákert, amivel aztán keresztülzötyögtünk a városon és végigcsúszkáltunk a Sztapári úton. A fejünk fölé hajtott ponyva alól kikukucskálva nem láthattam belőle többet, mint 1938. január elsején az automobilja hátsó ülésén darvadozó Kamjonkai Szemző Dénes, de vele ellentétben világosan éreztem, hogy ez egy veszélyes útszakasz. A ló vastag ködcsíkokat prüszkölve cibálta a kocsit, ami nem mindig követte a kijelölt haladási irányt: néha olyan veszélyesen megfarolt, hogy az egyik hátsó kereke az útpadkán túlra csúszva, szinte a semmiben lógott. Még nekem is föltűnt, mennyire veszélyes ez az út. Ki garantálhatta, hogy Ignác nagyapám azon a rossz emlékű napon nem ítélte meg rosszul? Ember volt ő is, tehát tévedhetett, mint ahogy tévedett is, nemegyszer. A szakácsnős kalandja a legszebb példa erre. Csáti-Szabó nagymamám Zomborba költözésében az is szerepet játszhatott, hogy ennek a félrelépésnek a gyümölcse, az apámra külsőleg és jellemben egyaránt kísértetiesen hasonlító Zajác Jani bácsi éppen a mellettünk lévő házat vette meg. Bal kéz felől laktak Bódvaiék, jobbról Zajácék. A nagymamámat ez nap mint nap szembesíthette az ura félrelépésének szomorú tényével, de a régi, jól működő szájösszeszorítós módszerével egészen addig belül tartotta a bosszúságot, amíg ángyommal ki nem ókumlálták ezt a Zomborba költözködést. Zajác Jani bácsi egyébként föltűnően vonzódott apámhoz, aki ezt a barátságot közömbösen tűrte. Vele ellentétben a féltestvére maga volt a megtestesült kezdeményezőkészség: a Gyülekezet közben elsőként Zajác Jani bácsi boríttatta be a háza hátulját téglával, és már akkor nagybani disznóhizlalással kísérletezett, amikor a szövetkezet erre még meg sem teremtette a szolgáltatásos alapot.

Zajác Jani bácsi – vagy mondjuk úgy, a félnagybátyám – eleven bizonyítéka volt Ignác nagyapám esendőségének és gyarlóságának, amelyhez a behavazott Sztapári út szolgáltathatott kísérteties hátteret. A legóvatosabb sofőr is túllépi néha a megengedett sebességet, kiváltképp, ha megtéveszti a hamis biztonságérzet. Azon a helyrehozhatatlanul tragikus januári délelőttön nem ért a lovak szügyéig a hó, és bár a hirtelen gázadásnál megkapart az automobil kereke, az út olyan kemény volt, mint az üveg. Külön figyelmet érdemel az is, hogy a Sztapári út a Zsupániától egyenes, akár a versenypálya. Szinte csábította a nagyapámat, hogy egy kicsit incselkedjen a pedállal. Nagy kár, hogy Csáti-Szabó nagymamám nem jött ki elénk az állomásra, mert bármilyen öszvértermészetű is volt, ezen az árokba borulással fenyegető úton talán rájött volna arra, hogy a merénylet csak egy hipotézis. Ha az a fiáker nem áll meg velünk a Joszip Páncsics utca sarkán, hanem továbbkacsázik a Nagykanális hídjáig, nagy valószínűséggel mi is a jeges vízben kötünk ki.

Látogatásunk valódi célja számomra továbbra sem derült ki, bár azután, hogy becsukódott mögöttünk a lakásajtó, engem ez nem is nagyon érdekelt. Béla bátyáméknál nem prüszkölte vissza a füstöt a kemence, mert radiátorral fűtöttek, és ami ennél százszor, ezerszer fontosabb volt: várt az unokatestvérem, vele együtt pedig a rengeteg finomság. Tavaly, amikor Béla bátyám először hozott el ebbe a mesebirodalomba, Babival az autó hátsó ülésen kuporogtunk és megszeppenve néztük a szélesvásznúvá tágult bácskai láthatáron hömpölygő viharfelhőket. Ha a visszautat is számolom, márpedig miért ne számolhatnám, kétszer is ültem az autójukban, amivel a kőkorszak szintjéig lehagytam a csupán parasztkocsin zötyögő és lófingot szippantó Bódvai Sándort.

Zomborban semmi sem volt érvényes abból, ami Ómoravicán a hétszentség szintjén működött. Itt a gyerekek szerbül beszéltek, amiből én egy szót sem értettem. Barátkozás vagy ahhoz hasonló bandázás, amit Róka öcsiékkel műveltünk, már emiatt sem jöhetett számításba. De ez nem is nagyon hiányzott. Béla bátyámék kőgazdagok voltak, és ez abból látszott a legjobban, hogy vacsorára nem a hársfateával kiegészített abált szalonnát erőltették, hanem a boltból hozott szalámit. Még a sajtot is megengedhették maguknak, nem beszélve a recés üvegben tárolt szörpökről. A lakásuk mindig tiszta volt és jószagú, a falon meg tájképek lógtak, nem brutális jeleneteket ábrázoló szentképek. Babikának meg egy egész kartondoboznyi játéka volt, csupa szemkápráztató különlegesség.  

Apám másnap hazautazott, mi meg úgy nekiveselkedtünk a játéknak, hogy észre se vettük, mikor fordul át délutánná a délelőtt. A Sztapári úton néha végigmasírozott egy csapat katona, ilyenkor széket toltunk az ablakhoz, és fülünket az üveghez tapasztva hallgattuk, hogy ropog a csizmájuk alatt a hó. Csáti-Szabó nagymamám villanysparhelton kavargatta az ebédet, és egy bögre alakú, tükörfényes edényben ugyanitt sterilizálta azokat az injekciós tűket, amelyeket Béla bátyám arra az esetre tartogatott magánál, ha a házban valakit be kellett oltania. Gyakran be is csöngettek hozzá emiatt, néha még éjszaka is, de ő sosem zúgolódott, hiszen egy orvos mindig szolgálatban van.

Béla bátyám rendszerint csak vacsorára ért haza, és mindig tiszti egyenruhában. Nem győztem csodálni a váll-lapján sorakozó csillagokat. Róka öcsi szemrebbenés nélkül lefaragta volna őket a bicskájával, de az ő játékszabályai ezen az úri helyen nem értek többet azoknál a vaktöltényeknél, amelyeket a Nagykanális melletti erdőben gyakorlatozó bakák eldurrogtattak. Akármibe mernék fogadni, hogy a cimborám fülét-farkát behúzva kotródott volna Béla bátyám közeléből, mert egy katonatiszt nem holmiféle dinnyecsősz, akitől akár heccből is elcsórható a termés. Ha nekem ilyen pompás egyenruhát osztott volna a Gondviselés, tán még fürdés közben se vetettem volna le magamról, de Béla bátyám mintha menekült volna tőle, pedig az a gúnya soha nem is volt piszkos. Rajta láttam először tréningruhát, és az is föltűnt, hogy mindig van nála valami olvasnivaló. Már akkor készült a specializációra. A rekamién hagyott könyveibe néha belelapoztam, és borzadva láttam, hogy telis-tele vannak szörnyű betegségek színes fényképeivel. Ijesztőbbek voltak, mint Csáti-Szabó nagymamám töviskoszorús szentképei.

Az ángyom már nem vont ilyen éles különbséget az otthoni meg a munkahelyi viselet között. Semmivel sem maradt el azoktól a filmszínésznőktől, akiket a díványon szétszórt magazinok címlapján láthattam. Finom kölniillat vette körbe, meg egyfajta légies könnyedség, ami a gond nélküli, jómódú élet természetes velejárója. Neki nem kellett karriert építenie, ezért a rendrakásra specializálta magát. Azt még eltűrte, hogy szétszórjuk a kockákat, de arról szó sem lehetett, hogy játék után ott maradjanak a sarokban. Az óvodában biztosan csupa életrevaló, eleven gyerekkel lehetett körülvéve, mert sehogy sem értette meg, miért nem kívánkozom ki a szerb gyerekek közé. Egy csomó hozzám hasonló korú kisfiú és kislány lakott a házban, és szívesen be is fogadtak volna, mert amikor a szelíd erőszaknak nagy kelletlenül engedve én is csatlakoztam Babikához, mindig kedvesek voltak velem. De én csak álltam és bámultam, hogy építgetik a hóemberüket, vagy a hóvárukat, amit aztán partizános roham keretében földig leromboltak. Érdekes módon az unokatestvérem ilyenkor sosem próbált meg tolmácsolni. Részben azért, mert őt is elragadta a játék hevülete, másrészt ami történt, azt szavak nélkül is megérthettem. Ha nem vagyok annyira mulya, egy-két nyaralás is elég lett volna ahhoz, hogy tűrhetően megtanuljak szerbül, ehelyett amikor úgy éreztem, hogy eleget láttam, mindig visszaoldalogtam a konyhába és előszedtem az építőkockákat.

Csáti-Szabó nagymamám fakó szellemként botorkált ebben a lényegében házi őrizetnek számító környezetben.  Az ideköltözése utáni első hetekben ugyanúgy viselkedett, ahogy én: nem mozdult ki a falak közül. Teljesen lekötötte a házimunka és Babika felügyelete, bár az unokatestvérem nagyon jó kisbaba volt. Aztán a nagymamám szinte lépésről lépésre, de egyre jobban földerítette ezt a számára idegen, ugyanakkor mégiscsak kényelmes világot. Szerbül ő sem tudott, és nem is tanult meg soha, de nem is volt szüksége erre, mert a bevásárlást ángyom hobbiszinten elvégezte. Csáti-Szabó nagymamám Babikát tologatva végigsétált a Sztapári úton, és azon tűnődött, mennyire lehetett más ez a környék azon a délelőttön, amikor az ura megtette rajta az utolsó előtti útját. A napos oldalon már új házak sorakoztak, de az árnyékoson még csak fölszintes sváb parasztépületek, száraz kapualjas, rejtett udvarokkal, ahová néha bekukucskálhatott. Az egyik ház kapuja majdnem mindig nyitva volt, mert itt egy kalaposmester lakott, akinek magyar nyelvű cégtáblájáról látszott, hogy nem tegnapelőtt kezdte el az ipart. A nagymamám az egyik földerítő útja során bemerészkedett ehhez a mesterhez, és mert kiderült, hogy majdnem egyidősek, megbarátkozott vele. A sétái egyik állandó állomáshelye eztán ennek az öreg kalaposnak a műhelye lett, ahová a nyaralásom idején engem is sokszor átcipelt. Babika ezt inkább kihagyta – Ivana nevű barátnőjével játszott a házuk és a hozzá tartozó melléképület közötti udvaron –, de én engedelmesen követtem Csáti-Szabó nagymamámat, pedig szinte éreztem, hogy az a hely nem nekem való.

A kalaposbácsi műhelye egy ablaktalan hodály volt, telis-tele rossz szagú szövettel, vele szemben meg az udvaron póznákra tűzve száradtak a még egyáltalán nem kalap formájú képződmények. Messzebbről úgy néztek ki, mintha lándzsára tűzött emberfejek lennének. Mi tagadás, egy kicsit féltem is ezen a portán, de mindig türelmesen megvártam, hogy a bácsi megfőzze a mamámnak a kávét, amit aztán valami számomra teljesen érthetetlen és indifferens beszélgetés közepette szertartásosan megittak. Emlékezetem szerint a vén kalapos soha nem tartotta fontosnak, hogy akár csak egy pillantást is vessen rám, vagy hogy megkínáljon egy szem cukorral. Nem volt se kutyája, se macskája, a gyerekekről pedig kevesebbet tudhatott, mint az eget bámuló csillagász a Hold túlsó oldaláról, a nagymamám mégis szívesen időzött nála. Jóval később, már iskolásként jöttem rá, mi állt ennek a hátterében: a mester azzal szédítette a nagymamámat, hogy 1938. december 31-én ott volt a Zsupánián, és nemcsak hogy látta a nagyapámat, hanem beszélt is vele. Száz százalékig ugyan nem volt biztos volt a dolgában, de ahogy a nagymamám fokról fokra elmesélte, vagy inkább kikövetkeztette, hogyan és miként alakult az újévvárás, a kalapokkal babráló, posztót vasalgató mester egyre több részletre emlékezett vissza. Ignác nagyapám nem mehetett be a szalonba, ahol a meghívóval rendelkezők, egyebek között a mester is tartózkodott, de úgy tizenegy óra tájban valami hangoskodás támadt, és arra a személyzet is odacsődült. A mesternek úgy rémlett, miután a vitát elsimították, és a nép kifelé szállingózott a friss levegőre, a közelében valaki azt mondta: minden baj abból származik, ha az emberek abból is politikát csinálnak, ami nem az. Nem kell olyan sokat menni, elég néhány száz kilométer, és azok, akik itthon azért utálják egymást, mert különböző nyelvet beszélnek, vagy másként vetnek keresztet, egy mindkettőjük számára idegen országban már barátságos ismerősök. Innentől fogva pedig már az is mindegy, hogy ki milyen nótát énekel, mert uraim, a zene, az maga a csoda!

Nagyon megnézte magának ezt a magas, büszke fiatalembert, és most, hogy megkapta Ignácról a személyleírást, egy nagyobb összegben mert volna fogadni, hogy az ő szájából hangzott el az a kinyilatkozás. Csáti-Szabó nagymamám erre csak sóhajtozott, pedig lehet, hogy a kalapos nem is mondott igazat. Tetszhetett neki ez az alkalmi nőtársaság, mivel özvegyember volt, és ez az asszony korban éppen hozzá illett. Semmibe nem került kerekíteni egy mesét, főként úgy, hogy a nagymamám egyetlen állítását sem tudta ellenőrizni. Erre ott lettem volna én, mert már akkor is bizalmi viszonyban álltam a halott nagyapámmal. De ezt egyikőjük sem vette észre. A kis lepkemintás findzsákban elmélyülten kavargatták a kávét, és hol az árakról, hol az időjárásról, hol meg arról beszélgettek, hogy régen minden sokkal jobb volt. A kölni illata mosás után sem ment ki a ruhából, mondta a nagymamám. És mindenki kalapot hordott, a hölgyek legtöbbje florentint, az urak meg cilindert, sóhajtozott a mester. Úgy viselkedtek, mintha ott sem lettem volna abban a sötét, áporodott levegőjű szobában, ami nem sokkal lehetett lakájosabb egy kriptánál. A kezemet a csupasz térdemen tartva, összeszorított szájjal tűrtem a sorscsapást, pedig nem időzhettünk ott többet negyedóránál. A polcokon egymásba nyomkodott kalapok úgy néztek ki, mint a szánt szándékkal megégetett palacsinták, én pedig olyan lehettem ott mellettük, mint egy különleges körülmények között leszüretelhető virág, ami az idők során közönséges gyomnövénnyé aszalódott. Nem a kávét, hanem engem kellett volna macerálniuk azokért a közös élményekért, amelyekben Ignác nagyapámmal megosztoztam. Fenyegetéssel vagy kedveskedéssel ki kellett volna csikarniuk belőlem mindazt, ami erről az emberről bennem lappangott, és amiről akkor még én sem nagyon tudtam. Egyetlen apró, de riasztó kapocs kötött Ignác nagyapámhoz: nem sokkal azelőtt, hogy Béla bátyám elhozott Zomborba, bejött a Gyülekezet közbe egy ismeretlen asszony, aki mihelyst meglátott, hogy a porban ülve a szokásos pálcikaemberkéimet rajzolgatom, a szívéhez kapott és keresztet vetett. A kapuban trécselő szomszédasszonyoknak el is árulta, mitől ijedt meg ennyire: kiköpött Majoros Ignác!, csak kicsiben!, mondta és otthagyott bennünket. Az asszonyok később elmesélték anyámnak ezt az epizódot, és azt is tudták, ki volt ez a nőszemély. Valami Halasinét emlegettek, aki Bajsán együtt szolgált Csáti-Szabó nagymamámmal.

1962 novemberének vége felé a tél rövid időre hátramenetbe kapcsolt. A Sztapári utat szegélyező fákról lepotyogott a hó, és megkásásodva, elcsúfulva a járda szélére halmozódott. Az udvaron épített szerb hóember – ami csak abban különbözött a mifelénk divatos magyartól, hogy kóróseprű helyett lécből faragott puskát szorongatott a hóna alatt – egy jókora tócsa közepén ácsorgott, és mert a mosókonyhát és a fáskamrát magába foglaló supa ereszéről folyton csöpögött rá az olvadékvíz, egyre inkább ki is lyukacsosodott. A nem is olyan régen még vidáman zsivajgó gyerekhad most bent lapult a szomszéd lakásokban, vagy tán az iskolapadot koptatta, és vágyakozva gondolhatott az egy héttel korábbi állapotokra, amikor a frissen esett hó még olyan finom volt, mint a habpuszedli.  

Egyik este – Babikával éppen azon mesterkedtünk, hogy a postaládájukba tömegével érkező gyógyszerprospektusokból alkatrészenként összeollózzunk egy embert – egyszer csak odajött hozzám az ángyom és azt mondta: ma testvérem született. Kislány, és úgy hívják, Mártika. Rosszabbul esett, mintha nyakon vágott volna. Mi az, hogy kistestvérem született? Hogy jön ez ide? Csak úgy, a semmiből? Nekem már van testvérem, itt ül velem szemben, és buzgón aprítja a prospektusokat. Vele egy húron pendültem, de mit kezdjek egy kisbabával? Tetézte a bajt, hogy ángyom nem is magyarázta túl a dolgot, például nem árulta el, hogy ezek után mire lehet majd számítani. Babika viszont egy szempillantás alatt legyűrte a meglepetését, és nekilátott kincstári módon örömködni. Tehette is, elvégre nem az ő kistestvéréről volt szó, hanem az enyémről, akire valahogy elfelejtettek fölkészíteni. Róka Maritól tudtam, hogy a gyereket nem a gólya hozza, de az eljárást valahogy nem értettem. Azt meg végképp nem vettem észre, hogy anyám az utóbbi időben egy kissé kigömbölyödött. Normális gyerek nem figyel a szüleire, hacsak nem kényszeríti rá az élet, ahogy Róka öcsiéket. Miért kellett volna bámulnom apámat vagy anyámat? Ők sem bámultak engem. Az még teljesen rendben van, hogy este megnézték, nem maradt-e fekete a talpam a lábmosás után, de a lelki világomat békén hagyták. Fogalmunk sem volt például, hogy nyáron, amikor legőrjítőbb volt a meleg, Szűzanya meztelenre vetkőzve ugrabugráltunk Róka öcsiék háza mögött, miközben Róka Juli fentről, a padlásablakból kannarózsával zúdította ránk a vizet. Utólag ezt szégyelltem egy kicsit, de nem túlságosan. A kistestvérrel viszont megbántottak. Eztán már nem esett jól sem a játék, sem a szalámi. Úgy tettem, mintha közömbösen venném az egészet, de állandóan az motoszkált bennem, mi vár majd otthon. Hiába masíroztak a katonák a most már teljesen hómentes Sztapári úton, nem volt kedvem bámulni őket. Kész kínlódás volt az a néhány nap, amíg el nem jött értem az örömében csaknem ugrabugráló apám és haza nem szállított.

Nem volt olyan ismerősünk, aki ne csettintett volna elismerően erre a Mártika ügyre. Apám az utódlás tekintetében elérte a társadalmilag elvárható minimumot, mert a fia mellett immár volt egy lánya is. A közfelfogás azt tartja, hogy a lányok az apjukhoz ragaszkodnak, és ezerszer jobban ki tudják fejezni a szeretetüket a fiúknál. Apám is ebben reménykedett, és nem is teljesen alaptalanul. A szomszédunkban lakó féltestvérének már volt egy nálam két évvel idősebb lánya, Zajác Mari, aki majomszeretettel csüggött az apján, nem beszélve András nagyapámról, akit a legnehezebb időszakában is szinte ajnároztak a lányai, pedig az idő tájt még úgyszólván dúvadként viselkedett. Vég nélkül sorolhatnám a példákat, hogy a lányok ezen a téren mennyivel különbek a fiúknál, de attól csak még jobban elszontyolodnék. Törődtem is én azzal, hogy az apámnak miként alakul a társadalmi helyzete, amikor a napnál is világosabb volt, hogy anyám figyelme mostantól erősen megoszlik majd köztem és a között a bőgőmasina között. Azt sem vigasztalt, hogy Márti érkezésével az én hangyapöcsnyi társadalmi státuszom is átértékelődött, mert most már nekem is volt húgom, akit az idősebb jogán szekálhattam. Róka öcsi tanítani való módon tette ezt Marival, Nagy Karcsi meg a nálam egy évvel fiatalabb húgával, Erivel. Minden magabiztos és komoly nagy gyereknek volt fiatalabb lánytestvére, még a Pionír utcában lakóknak is, és mindnyájan rajtuk tréningezték az erélyt meg a szigorúságot. Csak Bódvai Sándornak volt nővére, és ez nagyon meg is látszott rajta. 

De a java még csak eztán következett: elég volt egyetlen pillantást vetnem a pólyás kishúgomra, hogy az a kevés reménységem is elillanjon, amit a hazáig tartó vonatúton átfagyott madárként melengettem a kabátom alatt. Márti szabályos fejű, egészséges kisbaba volt, és nem is nyivákolt többet az átlagosnál. Ha legalább az egyik füle csáléra áll, meg vagyok mentve, de így nem maradt számomra más, mint a világgá menés. Mélységes utálkozással húzódtam be a sarokba, és onnét tartottam szemmel az anyámat látogató, végeláthatatlan vendégsereget. Egymás után jöttek a barátnői, mindnyájan szalvétával letakart karkosarakat hoztak, amelyekből többfogásos ennivaló került elő. A levestől a süteményig volt ott minden, amire karácsony előtt még csak ácsingózhat az ember. Sértődötten tömtem magamba furcsa ízű, ki tudja, milyen anyaggal megfestett piskótákat meg folyékonyan híg krémpitéket. A petróleumszerű ízek aztán megragadtak a szájpadlásomon, onnét meg átkúsztak az orromba, és furcsa, birizgáló érzést keltve lázas betegséggé deformálódva szivárogtak elő.

Anyám ebből semmit nem vett észre, mert a barátnőivel a húgomat tutujgatták. A legfájóbb az volt, hogy még Mohácsi nagyapámék is örültek ennek a tündérbogárnak, akire ez a nagy sürgés-forgás látszólag nem volt semmilyen hatással. Biztos, ami biztos alapon anyám azért cigány Rúzsival leszedetett róla egy adag láthatatlan rontást, bár a vak is láthatta, hogy erre semmi szükség. Mártit nem bántották a démonok, este a fürdetéskor meg azzal az örömteli ténnyel is szembesülhettünk, hogy nincs rajta semmi abból a gyökérszerű jellegből, ami engem kevés híján az angolkór karmaiba taszított. Hónapok kellettek ahhoz, hogy megbékéljek a sorsommal. Sokat segített ebben az is, hogy a hatvankettes télnél cudarabbat azelőtt senki sem látott. A töménytelen mennyiségű hó és a fákat szétrepesztő hideg miatt az utcára szinte ki sem merészkedhettem, mert a sok savas, vegyszeres édesség kikezdte a mandulámat. Többször viseltem a nyakam körül az állott vizes borogatást, mint a katolikus pap a stólát. Bármennyire is furcsa, mindnyájunknak jót tett ez a betegség. Az öröméből lassanként fölocsúdó anyám rájött, hogy azért engem sem szabad elhanyagolnia, és visszatért a régi szép olvasmányos időkhöz. Esténként, miközben apám jó szokásához híven a rádióját bütykölgette, ismét körbevettek a mesék, és ez fölért egy orvossággal.

Februárban az egyik nagy attrakció az volt, hogy Nagy Karcsi apja meg a nagybátyja olyan durván összevesztek, hogy a hevület kilódította őket az utcára. Cirkuszi mutatványt megszégyenítő módon birkóztak az akkor már egyeduralkodóvá vált latyakban, amit az egész utca végignézett. Azelőtt sosem láttam, hogy felnőttek ilyen gyerekes dologgal próbálkozzanak, de ez éppen olyan félelmetes volt, mint amikor az Ivo Lola Ribár utcán a tengelyig érő sárban elakadt egy szekér és a gazdája ustorral próbálta rávenni a lovát, hogy kihúzza. Ütötte-verte azt az irdatlan méretű állatot, aki úgy prüszkölt és rángatózott, mint egy megsebesített sárkány. A két részeg felnőtt magánszáma ezt az emléket idézte föl, és még jobban elvette a kedvem az egyébként is furcsán megváltozott Gyülekezet köztől.

A legszembetűnőbb az volt, hogy az olvadékvíz csak a mi házunkig folydogált, mert ott egy repedésben egyszerűen eltűnt. A rés sokkal közelebb volt Károly bácsiékhoz, mint mihozzánk, de hogy valami nagyon nem stimmelhetett, az abból is látszott, hogy apám esténként Magyar Szó-csíkokat ragasztott azokra a cérnavékony repedésekre, amelyeket lázas betegen kanyargó folyamoknak képzeltem. Reggel az első dolga az volt, hogy megnézze, egyben vannak-e még ezek a szeletek, és mert úgy voltak, jól láthatóan megkönnyebbült. Nem így Károly bácsi, aki mihelyst az idő megengedte, ásóval és lapáttal esett neki a vízelnyelő lyuknak. Addig tágította, szélesítette, amíg ki nem derült, hogy az utcán egy verem keletkezett, és a víz azon keresztül folyik el valahová a föld mélyébe. Az addigra már kibékült Nagy fivérekkel és apámmal munkásbrigáddá kiegészült Károly bácsi eztán kocsiszám hordta oda a faluszéli téglagyár mellől a sárgaföldet, hogy elejét vegye a még nagyobb bajnak. Nagy csalódásomra még csak közelébe sem engedtek ennek a barlangszerűen tátongó lyuknak, amiről a mindentudó asszonyok azt rebesgették, hogy akár egy török időkből származó verem is lehet, vagy Attila király sírja. Megért volna egy próbálkozást lemenni, és körülnézni, mi van odalent, de erre senki sem vállalkozott. Az istentagadó Károly bácsi egyébként is lehűtött mindenkit, amikor kijelentette, a lyuk szerinte azért keletkezett, mert a sarkon a helyi közösség az ősszel feltöltötte az utat, és a víznek nem volt hová elfolynia. Mostantól olyan lesz ez is, mint a front: nagy nehezen betömködünk egy áttörést, de néhány száz méterre rögtön ott lesz a másik, mondogatta. 

Semmi sem támasztja alá, de tán ennek a jelenségnek lett a folyománya az is, hogy a kutunk vize jóformán egyik napról a másikra ihatatlanná vált. Ránézésre nem látszott rajta semmi, éppen olyan áttetsző volt, mint régen, mégis abbahagytuk az ivását. Pedig még macska se döglött bele, mint Károly bácsiéknál, bár ez sem lett volna helyrehozhatatlan tragédia. Ilyenkor ki kellett vödrözni az összes vizet, egészen az agyagig, aztán várni egy napot, hogy a kút ismét megteljen, és már rendben is volt minden.  A bajt az útfeltöltések nyomán elszabaduló kóbor vizek okozhatták, vagy inkább a mindenfelé ásogatott pöcegödrök. A mi utcánkban Zajác Jani bácsi próbálkozott először ilyesmivel.  Ásott egy nagy gödröt, kitéglázta, lebetonozta, és ebbe folyatta bele a fürdés után keletkezett szappanos vizet, ami aztán mindenféle föld alatti ereken és repedéseken összekeveredett a kutak vizével. Attól fogva a falu központjából cipeltük haza az innivalót egy kis bádogkannában, de mivel karácsonytól márciusig hol lázas voltam, hol meg köhögtem, a szüleim nem testálták rám ezt az egyébként mindenütt gyerekfeladatnak számító tevékenységet.

A hóvirág még ott bólogatott az eresz alatt, amikor apám és Bálint bátyám egy hirtelen nekibuzdulással lebontotta az első és hátsó udvarunkat egyaránt elcsúfító rozoga górét, és a szövetkezettől valamilyen régi raktárépület likvidálása nyomán szerzett lécekből, deszkákból, meg az András nagyapámtól kapott príma minőségű akácfa oszlopokból újat építettek a disznóól fölött. Csak ekkor derült ki, hogy az a semmirevaló rozoga építmény még a napot is elhappolta előlünk. A kora tavaszi virágok szinte a szemünk láttára türemkedtek ki a földből, a kút mellett sorvadozó bukszusból pedig néhány nap leforgása alatt valóságos óriás terebélyesedett. Esténként mind a négyen kiültünk a ganglépcsőre – a pólyás kishúgomat anyám még csak dajkálgatta –, és azzal a jóleső érzéssel nézegettük a birodalmunkat, amivel egy hódító tekint végig a fennhatósága alá vont új területeken. Apámék arról ábrándoztak, hogy ha egy kicsit összébb szedik magukat anyagilag, akár még a gangot is be tudnák építeni, ahogy az ismerőseik közül néhányan, ám ez akkor nem volt több álmodozásnál. Egy ilyen házátalakításhoz kreditet kellett volna fölvenni, és ettől apám jobban ódzkodott, mint az ördög a szentelt víztől.

Húsvét után érett meg az idő arra, hogy többé-kevésbé gyógyultan, de egy kissé még mindig rogyadozó térddel visszamerészkedjek az utcára. Az első utam rögtön a Rókákhoz röpített, ám a házukat üresen találtam. A leszakadt, kitört ablak mögött sötéten ásítozott a bútoroktól és kupacba hányt ruhától, ágyneműtől teljesen megfosztott nagyszoba. Minden arról árulkodott, hogy a lakók nem tegnap távoztak és nem is tegnapelőtt, mert a dudva úgy ellepte az udvart, hogy áthatolhatatlanabbnak látszott, mint egy őserdő. A Rókák életvitelébe még egy ilyen mértékű elhanyagoltság is bőven belefért volna, de még aznap megtudtam, hogy félig erőszakkal, félig meg józan rábeszéléssel az egész brancsot átköltöztették a falu másik végébe, egy állami tulajdonú házba, mert a falu vezetői nem tűrhették tovább azt a ronda, iszapos életmódot, amit a Gyülekezet közben folytattak. A gyerekek nem jártak iskolába, és mint kiderült, loptak is veszettül. A komoly, megfontolt pártemberek úgy gondolták, ennek végső ideje véget vetni, ezért felajánlották, hogy választhatnak: vagy a javítóintézet, vagy a normális, emberhez méltó élet. Az anyjuk természetesen ez utóbbit választotta, és minden elébe tolt papírt azonnal aláírt, az apjuk meg nagy ijedtében még az Antabuszt is bevette.

Anyám úgy örült ennek, hogy kis híján dalra fakadt, de én romokban hevertem. Még csak inaskodtam Róka öcsi mellett, és most, hogy kikerült a látóteremből, végleg és visszavonhatatlanul megszakadtak szépreményű tanulmányaim. De a nagy szomorkodás csak néhány napig tartott, mert rájöttem, hogy az apja lakatosműhelyét valóságos alkimista laboratóriumként hasznosító Nagy Karcsi társasága legalább ennyire érdekes. Neki pedig jól jött egy minden húzását megcsodáló, lelkes kisinas, úgyhogy mind a ketten jól jártunk. Nem beszélve arról, hogy Nagy Karcsi könyvbe illő módon verekedett, ezért ha valahol az inszinuáció veszélye fenyegetett, megnyugtató módon számíthattam a segítségére.

A Rókákat viszont soha többé nem láttam. Mari szőke kobakja még itt-ott fölbukkant egy villanásra, de azon az őszön, amikor anyám beíratott az iskolába, csupa hozzá hasonló szőke kislány vett körül. Nem állhattam oda elébük, mondván, hogy én vagyok az, akivel tavaly meztelenül táncoltál a locsolókanna alatt, mert részint nem is biztos, hogy vele táncoltam, részint azt az epizódot a valódi Róka Mari biztosan gyorsan elfelejtette. A lányok már csak ilyenek.