Álomnak akarom – Dobai Péter versei
ÁLOMNAK AKAROM
DOBAI PÉTER VERSEI
Álomnak akarom,
de élet
Tímár Péter fotóművésznek
A régi fényképekben van valami
boldogítóan démoni, végleg szótlan
és szólíthatatlan, nevezhetetlen ott-lét,
ott-időzés, valami biztos időnkívüliség,
mégis meghitten az időben,
ahogy magának egy fénykép
kézbevehetőségének is:
valami hatása van arra,
aki nincs a fényképen,
miközben – amíg nézi – a fényképet éli,
nem a saját életét, nem a saját helyén van,
nem a maga idejében, hanem a fényképében.
Különösen akkor érdekes ez a veszedelmes
játék, ha önmagáról készült fényképet
nézeget az ember, megható önkívületben…
Talán arról van itt szó, hogy minden egyes fénykép,
amit kezünkbe veszünk, hogy megnézzük áhítattal:
a saját létezésünk szünetét jelenti, quasi:
nárcisztikus kómába esünk… Kár, hogy eszméletre
üldöznek belőle jóságos kezek…
Az albumba ragasztott fotók kiszakadnak
eltűnt terük idejéből és kézbe véve a fényképeket,
mintha nemcsak egy hősmúlt pillanatot, de egy örök,
meghitt helyet is tartana a kéz, nem pusztán egy
papírdarabot s az ember már indulna is,
de az a hely végleg elérhetetlen…
Ó, B e l v e d e r e !
Kép kép után,
hogy máris emlék,
hogy emlék se már.
R e t r o… Ó!
egy ájult dúlt
eszméletlen fúlt
tetszhalott villámos
abszint-aetheren át
zeng tetovált hangját
vesztett emlékzenéd
ó! idézd hát fel a dalt
Vámosi Jánosét!
a háré hősi hulláma
brillantintól ragyog
bánatülte homlokán
rogyj le a régi szalagos
magnetofonhoz
és halld hallgasd
a közelítő múltat
tucat tavalyi tavaszt
a pálmás a fáklyás ifjúság
teltvoltszép szomjas
ideges futamos
hátra hidaló táncát ó!
boldog bátor éjszakák!
fekete-fehér pontokkal zuhogó
a naptárból kifordult híradófilm
képsorait lassítva nézd
ó! állítsd meg a virradatot
késsen a hajnal késsel jön a hajnal
zárjon be a Gyár pláne a Párt
csak a retro igaz
viharkabátos munkásokkal tömött
hajnali villamosok
elgyötört arcú kalauzok
az örök nyögés-kiáltás:
„a kocsi belseje üres csak tessék
beljebb fáradni ó magyar munkásosztály
van ülőhely bőven van bitó bőven
van hurok… egy átszállót adok…”
ó! a retro az könnyeket fakaszt
a retro a visszavolt világ
a még egyszer ugyanaz
a retro lesz ó! utánunk guruló
soha-le-nem-élt tegnapok
holnapi holnaputáni naptárlapok
között rejtőző soha-meg-nem-írt
dohánybarnára sárgult képeslapok
szép és szegény egyenruhás
postásleányok: íme kitört a háború
megint örüljetek megint hadra fogható
fiúk és előre gyászoljatok szép arák
a retro mindörökre lesz
mert volt ha már nem is lehet
nemsokára kisvártatva tűnések
áttűnések algoritmusában
én is retro leszek és akkor… Ó!
odakiáltom minden égtáj felé, hogy hű!
déjà vue!
