Mesterséges mennyországok

Drognapló című köteted kapcsán azt mondtad: „Az írás fejben anyagozás”.  Nem tartod hivatásos írónak magad, viszont az Ünnepi Könyvhétre új köteted jelent meg. Mit jelent számodra az írás?

Az írás elsősorban szolgálat és feladat. Mivel kaptam hozzá tehetséget, használnom is kell, de nem öncélúan, hogy önmagában mutatkozzon meg, hanem az olvasó javára. Jelenleg elsősorban ezt jelenti. Maga az írás aktusa teljesen más állapot, mint a hétköznapi. Mind lelkileg, mind szellemileg. Bár egyetlen konkrét, általam használt droghoz sem hasonlít, de van egy igen erőteljes kiszakító-kiszakadó fless az egészben, ami egyszerre euforikus és ijesztő.

De mit értesz pontosan „fejben anyagozás”-on?

A „fejben anyagozás” eredetileg egy terápiás kifejezés. Azt jelenti, hogy kábítószer nélkül hozom magam olyan lelki-mentális állapotba, ami a drogos életformához, élményekhez kötődik. Ezt lehet zenével, lehet filmmel, könyvvel, vizuális és auditív ingerekkel, sétával egy környéken, vagy hogy aktív anyagosokkal találkozom. Teljesen személyfüggő, hogy kinél milyen inger indítja be a történetet. Nálam paradox módon az elvonás is előkerül, olyan állapotba tudom magam hozni koffeinnel és nikotinnal, hogy magam is megijedek, legyengülök, remegek, ráz a hideg, izzadok, épp hogy csak a csontom nem fáj. Tudatalatti sóvárgás lehet, és mindig megfogadom, hogy legközelebb inkább reggelizem.

Kubiszyn Viktor a Tilos Rádióban (Fotó: Jancsó Panka)

Kamaszkorodban próbálkoztál versírással, miért maradt abba? Tervezed-e, hogy lírai oldaladat mutasd meg az olvasóknak?

Humán tagozatos osztályba jártam, ahol nagyon megszerettették velünk az irodalmat. Kamaszkorában mindenki ír, én is írtam, meg is jelent egy-két versem, de nagyon hamar elcsúszott a történet. A francia szimbolizmusból nekem nem az jött le, hogy milyen király szövegeket lehet írni, hanem az, hogy milyen király, ha nem látsz kettőig és ütöd magadat mindenfélével. 17 éves koromban írtam egy esszét, az volt a címe, hogy „Az összezavart érzékekről” és BaudelaireMesterséges mennyországok című könyvét elemeztem benne, Rimbaud-tól Az egy évad a pokolban-t, illetve valahogy benne volt a gonzó is, meg az egész pszichedelikus esztétika. Illusztrációként egy LSD-trip alatt született szövegemet szedtem szét, mármint a megszületés folyamatát. Azt hiszem, az volt az utolsó ilyen kreatív írásos történet, aztán már csak anyagoztam, egész addig, míg az első leállásom után el nem kezdtem filmekről írni.

A Drognapló műfaját nehéz meghatározni. Tartalmaz naplószerű feljegyzéseket, ugyanakkor esztétikai, filmelméleti eszmefuttatásokat is.  Stilisztikailag is összetett, néhol lírai, versszerű a szöveg, néhol pedig a dokumentarista prózához közelít. Irodalmi alkotásnak tartod-e?

A Drognaplót nem tudom annyira eltávolítani magamtól, hogy puszta műalkotásként kezeljem. Örülök, hogy sokan irodalomnak, sőt, minőségi irodalomnak tartják. Megtisztelő számomra.

Felkérésre írtad. Akkor is megszületett volna, ha nem keres meg az egyik irodalmi portál, illetve később a Jószöveg Műhely Kiadó?

Nem.

Azért is kérdezem, mert azt mondtad a kolozsvári bemutatódon, hogy az írás a terápia része, és sosem ér véget. Más irodalmi mű is egyfajta gyógykezelés a szerzőnek?

A terápia számomra azt jelenti, amit a rehabon csináltunk. Önreflexió, őszinteség, ventilálás és törekedés a változásra. Illetve rengeteg lelki és mentális meló. Ha egy anyagos ezt abbahagyja, visszaesik. Biztos vagyok benne, hogy sok alkotónak az irodalom valamilyen fokon szintén terápiás hatású, hisz lelki és érzelmi folyamatok szublimálásáról van szó.

Magad előtt láttad-e az olvasót, amikor írtad a Drognaplót? Kinek szántad?

Nem igazán. Ha egy elképzelt olvasónak írok, akkor neki akarok megfelelni, az ő elképzelt ízlésének, és rá akarok a szöveggel hatást gyakorolni. Onnantól óhatatlanul befalsul a sztori. Voltak olvasói a szövegeknek, illetve adagokban küldtem a Drognaplót az azóta már sajnos elhunyt Fóti Péternek, a Jószöveg vezetőjének. Ő nagyon hasznos visszajelzéseket adott, főleg, hogy miről írjak még, mit magyarázzak meg jobban, illetve hogy vegyek vissza az elszállt stílusomból, mert lehet, hogy én értem, de ő nem, és az olvasók sem fogják. Mivel ő volt a megrendelő, írtam bele megfelelésből ilyen részeket, és úgy tűnik, megérte.

Elképzelhető, hogy egy „dzsanki” elolvassa a könyvet? Van-e valamilyen visszajelzés abból a világból, amelyből sikerült kilépned?

Sok aktív anyagos olvasta a könyvet, de persze főleg olyan problémás használók, illetve függők, akik nincsenek még az utcán. Metadonosok, alkoholisták, heroinról dizájnerekre átállt formák, akik szeretnének változtatni. Persze, jön visszajelzés, meg a szokásos önigazolások, hogy „jaja, de én nem vagyok ennyire lepukkanva, én tudom kezelni, meg nem is vagyok drogos, csak metadonra járok, meg néha tolok ezt-azt”, érted. Az utcai dzsankik, akiket ismerek, tudnak a könyvről, de nem olvassák, mert az utcán ritkán olvas az ember, ha drogfüggő. Van sok más dolga.

Egyáltalában abban a létformában, amelyben egy drogfüggő él, a művészet, az irodalom segíthet-e, eljuthat-e hozzá, lehet-e annyira stimuláló hatással, hogy az első lépést megtegye a leszokás fele, elmenjen egy központba, ahol segítenek rajta?

Ha nagyon be van tekeredve, akkor, azt gondolom, már semmi sem segít, csak ha elér olyan lelki és fizikai mélypontokat, ami után azt mondja, hogy elég volt. Másrészt semmilyen műalkotás nem képes enyhíteni sem az elvonást, sem a magányt, sem a kilátástalanságot, egyedül a konkrét, emberi interakciók.

A kreativitást élénkítheti a szerhasználat?

Azt az illúziót nyújthatja, hogy élénkíti az alkotó energiákat, de valójában leépíti, és megszünteti. Nekem ez a tapasztalatom. De önigazolásként én is nagyon sokáig dobtam ezeket a dumákat, hogy nekem erre szükségem van, én tudattágítok, alkotok, más vagyok, hagyjál békén, főleg a csajaimnak kamasz koromban, amikor próbáltak visszarángatni a szakadék széléről. Egyébként a rendszeres szerhasználat valóban kreatívvá tesz, ha manipulációról, hazudozásról, vetítésről van szó, de ezek inkább viselkedésminták, nem tartom annyira művészetnek.

A Drognaplóban van olyan rész, amelyet dzsankiként írtál? Vagy a könyv teljes egészében visszaemlékezés, felidézés?

Sok archív szöveg van benne. Kamaszkoromból, huszonéves koromból, az első tisztaságom idejéből, és néhány töredék a visszaesésem időszakából. Illetve a terápián született szövegek sem a könyv kedvéért íródtak.

A könyvedben olvastam, hogy kamaszkorodban, amikor Adyról tanultatok az iskolában, úgy gondoltad, akkor értheted meg igazán őt, ha te is megkóstolod az alkoholt. Milyen volt az akkori Ady-olvasatod ennek fényében, mit változtatott az alkohol?

Tizenhárom éves voltam, és azt hiszem, az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versről volt szó, és muterom sütőrumja volt a katalizátor. Semmilyen olvasatom nem volt a rum után, csak az, hogy waaa, ilyet még akarok, hol lehet venni, aztán kidőltem.

Aztán később Catullust már csak beállva tudtad megérteni. Miért is? Miben más drogok hatása alatt az olvasás, konkrétan Catullus?

Beállva tudtam kibírni. De nem csak Catullust, hanem úgy anblokk mindent. Droghatás alatt az olvasás vagy bármi, az nem a műről szólt, hanem rólam, a saját mozimról. Az, hogy én így bármit mélyebben megértek, vagy felfedezem a láthatatlan összefüggéseket, csak önigazolás volt magam felé, meg olykor kifelé is. Persze, nem mindegy, milyen kábítószerről van szó, egy csomó cucc hatása alatt nem is érdemes olvasással kísérletezni.

Szerinted a „normális” élet hamisságának a tünete, hogy vannak kábítószerfüggő emberek. Vagyis a jelenkori társadalom beteg, ezek a devianciák pedig a kór megnyilvánulásai. Hogyan orvosolható?

Én hívő vagyok, és azt gondolom, hogy emberi erővel nem válhatunk Istenné, csak isteni erővel emberré.

Talán a társadalom álsága miatt estél vissza első leszokásod után? De ugyanabba a közegbe kerültél megint, amelyből elmenekültél. Akkor mi a megoldás?

A visszaesésemnek az volt az oka, hogy anyagozni akartam, mert semmi örömet, értelmet nem láttam a tiszta életben. A megoldás most az, hogy nem hőbörgök, hogy milyen szar minden, hanem csinálom a dolgom, amire képes vagyok. Van az a közhely, hogy „az a változás, amit látni akarsz a világban, legyél te magad”. Jól hangzik, csak jó sok meló kell hozzá, meg nem annyira egyszerű, mint az önsajnálat. Én nagyon önsajnáló típus voltam, vagyok, és ez ellen küzdenem kell folyamatosan. Egyébként vallásos nem lettem, mert az pusztán formalitás, egy emberek által működtetett rendszer – én keresztény vagyok. Ami azt jelenti, hogy Jézus Krisztus evangéliumát elfogadtam, és így kapcsolatba kerültem az élő Istennel.

 Aki nem hisz Istenben, mit tehet, hogy ne csak absztinens, úgynevezett száraz anyagos legyen, hanem megváltozzék a mentalitása is?

Üdvtörténetileg tudtommal nincs más út. A hétköznapi dimenzióban viszont rengeteg olyan dolog van, ami egy ideig célt, értelmet és örömet adhat az embernek. Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia, és ehhez sok minden kell, önismeret, alázat, nyitottság, szeretet.

Számodra most mi a létezés? Mi az, ami segít a nehéz pillanatokban, a problémák áthidalásában, van-e olyan zene, könyv, film, színházi előadás, amely eltereli a figyelmedet a kisebb-nagyobb problémákról, kikapcsol, megnyugtat?

Az Evangélium.

Hol a határ az alkalmi drogfogyasztó és a függő között?

Az alkalmi drogfogyasztó és a függő között van egy fázis, a problémás használó. Amikor az ember életében szociális, lelki, szellemi és fizikális síkon jelentkezik egy csomó probléma a szerfogyasztás miatt, de a használó becsapja magát és a környezetét, és azt mondja, hogy ez nem a cuccok miatt van. Nem a pia, nem a zöld, nem a spuri, nem a dizájnerszutyok, hanem az Élet, a Világmindenség meg a Minden, az az oka a trének.

Meg lehet-e állni, mértéket tartani? Például a szociális ivó sokat jár társasággal kocsmázni, de nem feltétlenül lesz alkoholista. Drogok estében is így van?

Az alkohol kemény drog, csak sokkal alattomosabb, mint mondjuk a heroin, mert lassabban épít le és kevésbé látványosan alakul ki a lelki-mentális és fizikai függőség. Hogy kiből lesz függő, az nagyon sok mindenen múlik, lelki, szociális, társadalmi, sőt, fizikális dolgokon is. Én nem ismerek olyan drogot, amitől fizikailag és mentálisan azonnal függővé válna valaki, ahhoz azért rendszeres és relatíve hosszú távú használat kell. Persze akár az első fogyasztás után beüthet a „megtaláltam a Szerelmet” érzés, és onnantól dróton vagyok. De ez tudtommal elég ritka.

Várhatunk-e Tőled nem a drogról szóló irodalmi munkát?

Igen. Szeretnék írni egy olyan könyvet, mint a Mester és Margarita. Hasonló struktúrájú regényt, keverve a hétköznapi, abszurd és spirituális dimenziókat. Anyagom van hozzá bőven. Minőségileg persze elég magas a léc, de ez mindig inspiráló.

Könyvet írtál a „sorstársaidról” Foglaltház címen, amely az idei Könyvhétre jelent meg. Mi a célod vele, mit szeretnél adni az olvasónak?

Ez nem egy enciklopédia, hanem a vízióm néhány emberről és egy fizikai és lelki/mentális helyszínről. Kísérleti hallucinogén trash és zónaregény. Az, hogy az olvasó mit kap a könyvtől, számomra kiszámíthatatlan, én beletettem annyit a tehetségemből, amennyire képes voltam az írás során.

Varga Melinda