Jelige: Pécsi – Találkozás a Szent Anna-tónál

Találkozás a Szent Anna-tónál

              Most ne zúgjon! Se televízió, se hűtőszekrény, sem közeli-távoli emberek. Csak a szív kalapál, hangja üvölt a sötétben. Behunyom szemem félelem cikázik az égen, vihar söpör valahol távol. Mert a nap közeleg.

Most ne szóljon! Se harang, se madár, se ének. Csak a lélek kulcsolja imára kezét. Fohász száll az égen: „Adj Uram békét, kérem!”

        Félórás könnyű séta az erdőn át. Madarak trilláznak sárguló levelek közt, avar zörög a lábad alatt, valahol egy mókus ugrik odébb. Nem szólsz, egyedül vagy. Ma a lét beszél.

Lábad alatt puhán hajlik a fű, bőröd barátságos szél simítja végig. Felhangzik a fakopács, majd egy gyík surran el. Körülnézel. Lombhutaló fák bólogatnak mindentudóan, kissé távolabb sötéten, délcegen állnak a fenyők. Ők tudják már a viharok erejét, a tél hidegét, beszélnek neked kitartásról, becsületről. És védelemről.

Mert az erdők egy tavat ölelnek. A veszélyes kanyarok, kimerítő kaptatok csak őt akarták elrejteni előled. Bölcsen fekszik, szürkén kémlel a magasba, tükrözve az égen rohangáló pajkos felhőket. Leülésre késztet. És beszédre. Önmagaddal. Önmagadért. Mert most a lét tanít.

Acélszürke vízében látod mélyen megbúvó lelkedet. Amint a szél borzolja tükrét, úgy érzed az életeden átsuhanó közeli s távoli események rezgését. A tó mélyében titkos álmaid bújnak, iszapja a ragacsos takarnivaló, kövei lehúznak téged is. Átlátszósága barátaidnak szóló mosoly. A rajta úszó tarka levelek, a lehetőségek sokszínűségéről és léted végességéről mesélnek. Magadra találsz. Feltöltődsz energiával, boldog leszel és úgy érzed megtaláltad helyed a világba. Ezért születtél. Nem a füstös városért, nem a tizenkét órás robotért. Nem. A természet része vagy.

 Halk morajlás szakítja meg az idillt. Majd váratlan megremeg a föld. Madarak röppennek, őzek rohannak fejvesztve - el a hegyről! Minden idegszálad átérzi az állatok riadalmát. Gyomrod görcsbe rándul. Feszülten figyelsz. Újabb morgás. A tó vize bugyborékolni kezd és a levegő forrósodik. Ugranál már, rohannál! De késő. Megrázza magát az egész hegy. Dühe minden erejével robban ki a láva a rég szunnyadó vulkánból. Lelked ezer darabra hull.

 Izzadtan ébredsz. Ijedten kapsz mellkasodhoz, keresed a bizonyítékot, hogy érző ember maradtál. A szorító, égető érzés lassan enyhül. A tó bársonyosan terül el lábadnál. „Ej, csak egy rossz álom volt.” legyintesz, majd felszusszanva indulsz a tábor fele. Félórás séta, madárcsicsergés, levegő, erő. De a nyugalomnak nyoma veszett. Az izzasztó álom gyötör. Az izzó érzés emléke valósnak tűnik.

 Hazafele meglátod már. Értelem és érzelem nélkül tarolják az erdőt, amerre a szem ellát. Sírna a fák, tűnnek állatoknak lakhelyei. Autók, hatalmas fával megrakott autók mindenütt. Végigtaposnak füvön, patakon s minden pici állaton. Aztán lentebb újabb favágó csoport. Láncfűrész zúg fel mindenütt, szíved összeszorul.

 Megérted. Háború van. Te és az erdő, te és a fa, te és a fű, te és a tó, te és a lelked nem létezik már. Csak te. Csak ő. Így külön. Vége az egységnek. Vége a tanító párbeszédnek. Mert öljük testvérünket. Minden élőt. Öljük a levegőt s gyermekeink levegőjét. S a természet visszaüt. Mert védeni kell a védhetőt.

Pécsi