Fényárnyék – Kabai Csaba és Payer Imre versei
FÉNYÁRNYÉK
Kabai Csaba és Payer Imre versei
KABAI CSABA
HAZATÉRÉS
Véget ér az állóháború:
a Kettő delejes ceruzavonásai,
a félig kinyílt ajtó állott szagú
sejtelme, az ablakon át
bezuhanó fény és az érintő
eső, madarastól – marasztalnak.
Ki nem bontható igéink mellé
homályos alanyt pingálunk,
tevőt-levőt, ki az éj talányos
piszokidejét siratja és
titokmuzsikára ingatja gondfejét.
De az otthon itthon lesz, érett
enteriőr gyerekkacajban mosdatva. Csak
a fejfájás marad, a mi délutáni próbánk.
PAYER IMRE
VISSZHANG AZ ÁRNYÉKBAN
Itt minden árnyékban van. Ide nem hatol a fény.
A víz színén szó visszhangja bugyborékol.
Mélyben terjed hangtalan hang:
– Ütni, ütni, vigyázni.
Rést ne hagyjak, ki ne üssenek.
Folyamatos a nyomás.
Egyszer kihagy a figyelmem,
abban a pillanatban
kiütnek, lenyomnak.
Ütni, ütni, vigyázni.
Nyomás. Nem hagyom.
Ütök. Vigyázok.
Ezért születtem.
Ebbe a közegbe.
Arra biztattak, készüljek.
Hogy edzem magam
a Nagy Mérkőzés előtt.
Mikor végre elkezdhettem,
letiltottak, kizártak.
Rájöttem, eleve így döntöttek.
Nem vehetek részt.
Rájöttem, eleve így döntöttek.
Nem vehetek részt.
Sorsom az igazság pillantása.
A fénybe te nem léphetsz. Ha mégis belépsz,
kiűznek a fényből.
Nyitott szemed tenger mélyébe süllyed –
Nyitott szemed tenger mélyébe süllyed –
A SAROKHÁZNÁL
És feljön a nap. Érvényes vényben
felnyílik majd egy utca!
Rejteksáv az éghez. Romos sarokház.
Kacsintó kerub. Ünnepi huzalok.
A remény-kéken fekete vonal.
Másnap meghallásom zajt iktat a ködben.
A sarokház: tömb a tömbök között.
Magánidőm közhelyén fagyos esőcseppek.
Az ég szürkéjének fojtó árnyalata.
*
Megszűnt hely nem köt teret.
Kihulltak volt egy egészből.
Széthulló arcok. Lebegő névtelenek.
