TELEFONÁTIRAT

HÉTFŐ, OKTÓBER 12.

Halló? Dr. Gaál Péter úr? Üdvözlöm. Bán Ferenc vagyok. Azért kerestem, mert szerettem volna hivatalosan is értesíteni, hogy még a szombati napon mind Pászti Andrást, mind Szőke Zoltánnét szabadlábra helyeztettem…

Igen…

Gondoltam, hogy tudja már. De úgy éreztem, kötelességem, hogy magam hívjam fel. El kell ismernem, Gaál úr, védencét illetően teljes mértékben igaza volt. Jól tette, hogy feltárta a valóságot, mert ezzel megerősítette a meggyőződésünket, hogy folytatni kell a nyomozást. Hogy még nem szabad lezárni ezt a különleges gyilkossági ügyet…

Úgyhogy sikerült a végére jutnunk. Igaz, némi kitérővel…

Személyesen kértem elnézést Pászti úrtól is, Szőkénétől is. De hát tudja, annyi minden szólt ellenük…

Igaza van. Valóban. Van ez így néha. A véletlenek fura összjátéka. De én azt vallom, mindig minden úton végig kell menni. Mégpedig alaposan. És előítélet nélkül. Mert így tévedhet ugyan az ember, de ki is derül a tévedése, és akkor haladhat tovább…

Ja? Persze. Nem mondtam volna még? Megvan a gyilkos. Nyugodtan mondok gyilkost, ugyanis kezünkben van a beismerő nyilatkozata…

Nem, nem vallomás. Egy levél. Virág Ambrusnétól. Micsoda nő lehetett az! Maga találkozott vele?

Igen, a szembeszomszédja Pásztiéknak. Valami elvakult Isten-kereső. Valami őrült szekta tagja…

Maga szerint nagyon rendes nő volt? Nézze, és nem tudom. De hadd olvassak fel a leveléből: „Én végeztem azzal az Antikrisztussal.”…

Furcsállja? Azt lehet. De itt a levél a kezemben, és az magáért beszél. Magyarázatot pedig már nem fogunk kapni hozzá…

Ja, igen. Öngyilkos lett. Meg is írta: „Mire ezt olvassák, én már az Úr színe előtt állok.” Patetikus, mi? Amint megkaptam a levelet, riasztottam a mentőket, de persze már csak a halál beálltát tudták megállapítani…

Hogy mikor? Még csütörtök este. Azt mondja az orvos, úgy este nyolc felé. Gondolom, feladta a levelet, hazament, aztán végzett magával. Ugyanazzal a módszerrel, mint Szőke Zoltán esetében. Ugyanazzal a méreggel, ugyanúgy a feketekávéba. Úgyhogy minden összevág. Semmi kétség…

Maga szerint ez kérdéses?...

Semmi idegenkezűségre utaló nyomot nem találtunk. Igaz, nem is nagyon kerestünk. Annyira világos a dolog…

A levél? Miért ne lenne hiteles? Írógéppel írták. De a stílusa teljesen egyértelművé teszi. A helyesírási hibák is mutatják, tipikusan primitív személyiséggel állunk szemben…

Nézze, nagyra becsülöm a tudását, a tapasztalatát, meg is akarom köszönni az eddigi segítségét, de az ügyet lezártuk. Igaz, nem maga, hanem mi találtuk meg a gyilkost, de hát ez a dolgunk…

Nézze, korábban nyilván másra akarta terelni a gyanút, Aztán összeomlott. Gyakran előfordul, hogy a gyilkos nem bírja el a tette súlyát, és a halálba menekül. Ha akarja, nyomozgasson. De nekem se fölösleges embereim, se fölösleges időm nincsen. Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem…

Jó, megküldöm a levél másolatát…

Igen. A viszontlátásra…

MÁSOLAT: LEVÉL 1

HÉTFŐ, OKTÓBER 12.

Igen tisztelt Rendörség!

Ezenel közlöm magukkal, hogy Szöke Zoltánt megőltem. Én végeztem az Antikrisztusal. Istem a tanum megérdemelte. Mire ezt olvassák, én már az Úr szine elöt álok. Ott mérnek igaz mértékkel.

csütőrtök, oct 8

                                                                                                Virág Ambrusné

                                                                                    születet Szenczy Jolán

MÁSOLAT: LEVÉL 2

HÉTFŐ, OKTÓBER 12.

                        Kedves Gaál!

Mire ezt olvassa, én már nem leszek. Erről gondoskodtam. Megtudtam attól az embertől a szállodában, itt a recepción, hogy maga elutazik, és csak a jövő hét közepén akar visszajönni. Úgyhogy ez a levél az otthoni címére megy. Ezt is a szállodai embertől tudtam meg. Amikor kivettem magamnak ezt a szobát. Látja, egy ezrestől milyen beszédesek lesznek az emberek! Gondolom, hétfő előtt nem viszi ki a posta a levelem. Azt akarom, hogy azért még egyszer mindent átgondolhassak, mielőtt megiszom azt a csésze feketét. nem mintha nem lennék készen máris arra, hogy ha van, hát ama legfelső bíró elé álljak, régen tudom már, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Magam választottam az utat, amelyen haladok. Akár most is indulhatnék, de egy-két dolgom még van. Azt is szeretném, ha megértene. Igen, éppen maga, aki tönkretett, becsapott, aki miatt nem sikerült.

Tudja, bíztam magamban. Lehet, hogy kicsit túlbecsültem a képességeimet. Bár az is igaz, hogy magára nem számítottam. Nem is számíthattam. És egészen addig, amíg maga meg nem jelent, mint egy főszereplő a színen, jól bírtam, pedig az itteni rendőrök, a pesti nyomozók is épp elégszer próbáltak meg sarokba szorítani. Azért azt magának is el kell ismernie, hogy a terv igazán nagyszabású volt!

Annak mindenesetre örülök, hogy a „főmérnök úr” legalább megkapta, amit megérdemelt. Micsoda egy szemét alak volt! És egyik kitüntetést a másik után adták neki. Mondhatom, remek világ, ahol ilyenek a példaképek! De nem akarok prédikálni. Isten ments! Van elég hazugság körülöttünk enélkül is. Ahogy utaztatták! Persze mindig a cég pénzén. Meg az államén! Nem, nem irigyeltem. Gyűlöltem! Igen. Gyű-löl-tem! És elhatároztam, végzek vele. Valójában nem is értem, miért csak most. És miért éppen én döntöttem így. Már régen, és előttem sokan megtehették volna. Biztosan szerették is volna. Hiszen ahogy elbánt mindenkivel, arra szó sincsen. Tényleg csoda, hogy még senki nem tette meg. Az ilyen mocsok meg is érdemli, hogy leszámoljanak vele. Az ilyennek nincs joga élni! Igaz, énbennem is sokáig forrt a gyűlölet. Majdnem egy esztendeig.

Először én is csak sírtam. Dühöngtem. Ettem magam miatta. Fogytam négy kilót két hét alatt. És még csak ki se beszélhettem magamból. Csak fortyogott, bugyborékolt bennem. Mert hát kinek panaszkodtam volna? Azért mert levéntyúkozott az a szemét, azért még se süket, se vak nem lettem. Nagyon is jól tudtam, mi folyik körülöttem. Hiszen ha nem tudtam volna, talán eszembe se jut, hogy akkor én is megpróbálkozhatom. S ha nem teszem, sose vágja a szemembe, hogy ő vén tyúkokkal nem szokott!

Nagyon jól tudta pedig a gazember, hogy vérig sért. Tudta, hogy csak negyvennégy éves vagyok Igaz, általában harmincnyolcat szoktam mondani, de ő tudta az igazat. Mert itt volt, amikor a negyvenedik születésnapomat ünnepeltük.

Én megbízom a maga ítéletében, kedves Gaál. Hát vén tyúk vagyok én?

Megnéztem magam a fürdőszobai tükörben. Jó, a szemem körüli ráncokat nem lehet letagadni. A nyakam se olyan már, mint húsz éves koromban. A hasam se olyan sima és feszes bőrű, mint lánykoromban volt. De a vállam, a mellem, a combom nincs negyven éves. A fenekem sincs megereszkedve. Harmincas nők is megirigyelhetnék ezt a testet. Még igazán méltó egy kis dédelgetésre. Én ma is melltartó nélkül járok. És a csípőmön, fenekemen nincs zsírfelesleg.

Higgye el, sokáig forgattam a fejemben, hogy végzek vele. Ő meg még cukkolt is. Nehogy azt higgye, megbánta, amit csinált. Hányszor mondogatta utána is társaságban, hogy őt csak húsztól negyvenig érdeklik a nők. Mintha csak úgy általában beszélne. És én majd elsüllyedtem, mert pontosan tudtam, hogy rám céloz a rohadék!

Elismerem, most már elismerhetem, hogy persze én is hibás vagyok. Magamnak kerestem a bajt. Amikor az a bizonyos videózás volt, a partnercsere, meg minden, ilyen hülyeségek, már akkor mondott valami ilyesmit. Rosszul is esett, ki is dobtam mindjárt nejestül. De azt mondtam magamnak, hogy részeg volt az állat, azért beszélt így. És aztán, amikor egyszer átmentem, és egyedül találtam, gondoltam, itt a pillanat. Tudtam, hogy Bandiék hol vannak, és én kezdeményeztem. Megfőztem neki a kávét, mert mindig azt kérte, főzzek neki egy jó kávét. Mert olyat, mint én, senki se tud főzni. Szóval, amíg letusolt, megfőztem a kávét, és bevittem a hálóba. Lehúztam a redőnyt, csak egy kis piros fényű hangulatlámpát gyújtottam meg. És amikor bejött, az ölébe ültem. Meztelenül.

Nem. Ezt mégsem fogom elmesélni.

Persze sajnálom, hogy a bosszúm végül mégsem lesz teljes. Pedig amikor Bandit letartóztatták, azt hittem, simán megy majd minden. Abban biztos voltam, hogy a viszonya Anettal hamar kiderül. Kicsit rá is segítettem, hogy így legyen. De csak egy kicsit. Vigyázva, óvatosan. Hogy ne legyen feltűnő. Azt akartam, együtt menjenek börtönbe, ha már annyira odavannak egymásért. Az világos volt, ha Bandit tartják tettesnek, Anettet semmilyen bíróság fel nem menti. Mert vagy felbujtónak, vagy tettestársnak, vagy mindkettőnek fogják tartani. Ismerem az emberi rosszindulatot! Úgy időzítettem a gyilkosságot, hogy ne legyen alibijük más, mint az, hogy együtt voltak. De azt meg ki fogja nekik elhinni? Tudtam, hogy ilyenkor kinn vannak a Nagyerdőben. Csak nevettem, ha rágondoltam, hogy konspirálnak, és hogy ezzel mennyire a kezemre játszanak!

El kell ismernie, kedves Gaál, hogy jól választottam meg az időpontot. És jól választottam meg a mérget is. Tudja, tavaly volt valami furcsa patkány-invázió a környéken, és akkor szinte minden házba került ebből a méregből. És ez nagyszerű találmány. Ha elég töményen kerül a szervezetbe, azonnal öl. Aki megeszi, vagy akivel megetetik, nem is érez jóformán fájdalmat. Az a mocsok is csak megfordult ültében, nagy, rémült szemeket meresztett, még tán akart mondani valamit, de már nem kapott levegőt, úgyhogy csak hörgött egyet, és már le is esett a székről. Másodjára már nyugodtan használtam. S nem félek tőle én sem. Megkönnyíti a dolgomat most is.

Azért még mindig bosszant egy kicsit, hogy felborította a számításomat, kedves Gaál. Igaz, nemes ellenféllel szemben nem szégyen alulmaradni, de mégis. Olyan szépen haladtak a dolgok. Bandit letartóztatták. Aztán Anettet is. És azt a nyomorultat meg elnyelte a vizes agyag. Ott voltam a temetésen. Örömmel. Igen örömmel láttam, ahogy a koporsóját elborította a vizes föld. És ha maga nem avatkozik közbe, teljes lett volna a győzelem.

Gondolja csak el, kedves Gaál! Mindenki engem sajnált volna. Egyedül és tisztán állnék most a világ színe előtt, miközben ők megkapták volna, amit megérdemeltek. De hát nem így lesz. Most már mindegy. Szép volt, még ha végül álomnak bizonyult is. Végső soron különben is csak magamnak tehetek szemrehányást. Kedves Gaál, maga beleütközött az egyetlen hibába, amit elkövettem, és az is lehet, hogy nem vette észre. Talán csak én beszéltem be saját magamnak, hogy mindent tud. Ha az a rohadt ajtó nem csapódik rá a kocsira!

Fura ez az egész. Majdnem egy évig fontolgattam, mit tegyek azzal, akit gyűlölök. és most, hogy az első gyilkosságon túl voltam, egy óra elég volt, hogy elhatározzam, elteszem az útból Virágnét. Hiszen ha ő nincs, helyreáll a terveim szerinti rend. S meg is tettem, habozás nélkül. Azt hiszem, túl könnyen határoznék most már egy-egy életről. És higgye el, kedves Gaál, van még néhány, akitől szívesen megszabadítanám a világot.

Pedig az elsőt, higgye el, nem volt könnyű megtenni. Már odaát voltam, főztem a kávét, amibe a terv szerint be akartam tenni a mérget. Ott volt a táskámban a méreg is. De ha nem olyan aljas, talán nem teszem meg. csak annyit akartam, hogy kérjen bocsánatot. Vagy talán még azt sem. Csak hogy ne gúnyoljon többet. Míg a kávéra várt, szóba hoztam azt a délutánt. Óvatosan. Kerülve a lényeget. Szerettem volna, ha valahogy elnézést kér. Vagy mond valamit. Akármit, ami annak tekinthető. Mert féltem. Lehet, hogy nem hiszi el, hiszen két gyilkosság van már a hátam mögött, és egy harmadik, a magamé előttem, de ez az igazság. Nagyon féltem. Meg voltam rémülve. Rázott a hideg. És akkor ez a szemét, ez a rohadék, ez az aljas dög azt vágta a képembe, hogy ha választhat egy húsz éves lány és a negyvenegynéhány éves anyja között, akkor ő a lányt választja. Úgyhogy ezt ő már tavaly eldöntötte. Hogy én nem kellek neki, mert Verát is megkaphatta, és újra megkaphatja, amikor csak akarja. És a képembe röhögött. És mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna, hozzátette: Na, hol a kávém? Ezt a mondatot, a dallamát sose felejtem el. Szinte most is hallom, ahogy írok róla. Egy pillanat alatt elszállt belőlem a félelem. Már biztos voltam magamban. Tudtam, nem fog remegni a kezem. Visszaszóltam, hogy rögtön. Kimentem a konyhába, és belezúdítottam a mérget a kávéba.

Mit is kellene még elmondanom? Virágnéval könnyű dolgom volt. Már tudtam, a méreg gyorsan hat, és mialatt kiment, hogy süteményt hozzon, beletettem a mérget az ő kávéjába is. Muszáj volt kimennie, annyira panaszkodtam, hogy rossz volt az ebéd, és éhes vagyok, hogy szégyen lett volna, ha nem kínál meg valamivel. Ha tudni akarja, ő sem szenvedett. És én nagyon elégedett voltam magammal. Úgy éreztem, ha korábban el is követtem egy apró hibát, azzal, hogy Virágnét eltettem az útból, jóvátettem mindent. Nincs tanú, aki kikotyoghatná, hogy a kocsival aznap én furikáztam. Hogy maga tudja, nem izgatott, hiszen úgyse tudta volna bizonyítani. Igaz, a Virágné-ügy nem szerepelt a tervek között, de épp kapóra jött. Emlékszik, mondtam magának, hogy a rendőrségnek szüksége van egy gyilkosra. Hát megkapták. Gondoltam, csak hálásak lehetnek nekem, hogy kapnak egy beismerő vallomást.

Csak amikor már eljöttem Virágnétól, akkor döbbentem rá, hogy ha maga tényleg mindent tud, akkor arra is rá fog jönni, hogy ez nem öngyilkosság. És hogy maga nem fog beletörődni ebbe a megoldásba. Ellenkezőleg, hogy talán éppen ez a kellően át nem gondolt gyilkosság vezeti el az első gyilkosság megértéséhez is.

De akkor már késő volt. Olyan hurokba kerültem, amiből érzem, nincs menekvés. Minél jobban igyekeznék, hogy kitörjek, annál jobban a lábamra tekeredne a hurok. Amelynek a végét maga tartja a kezében. Persze fölmerült bennem, hogy mi volna, ha magával is megpróbálnék leszámolni. Láthatja, tényleg egyre könnyebben jutok el egy-egy gyilkosság gondolatáig. És ha lenne olyan mérgem, mint amilyen a romantikus drámákban szokott előfordulni, hát bekenném vele ezt a levelet, hogy amikor elolvassa, szívódjon föl a szervezetébe, és így a halálom után is gyilkolni tudjak.

De ne féljen, igazából nincsen bennem már se harag, se gyűlölet. Ellenkezőleg. Tudom én, hogy jog és erkölcs szerint nekem kell pusztulnom. Meg is hoztam az ítéletet magamról, és végre is fogom hajtani. De azért, kedves Gaál, ismerje el, hogy az a szemét se érdemelte meg, hogy megússza!

Szegény Verocska. Érte is bosszút álltam. Igazából csak miatta nehéz most nekem. Ugye, nem mondja el neki, hogy is történt valójában? A rendőrség már nem nyomoz, nekik elég volt egy gyilkos, azt megkapták. Hadd maradjon Verocskának valami az anyjából.

Bandi talán már nem is fontos nekem. Mi már jó ideje úgyse voltunk férj-feleség a szó valódi értelmében. Ott egye a fene, legyenek boldogok. Nekem már mindegy. Azt azért remélem, sikerült legalább némi kis kellemetlenséget okoznom nekik. Ennyit igazán megérdemeltek. Egy kis elégtétel nekem is jár!

Végül is, kedves Gaál, sosem tudom meg, maga hogyan vélekedik rólam ezek után. Remélem, inkább szerencsétlennek tart, semmint gonosznak. És inkább okosnak, semmint ostobának. Persze nekem ez is mindegy már. Gondoljon, amit akar, cselekedjék belátása szerint. Már ami a levelemet illeti. Én ugyan csak magának szántam, de ha akarja, megmutathatja másnak (a rendőröknek vagy akár nekik) is. Azért néha gondoljon rám!

Október 9. péntek

                                                                                                Ilona

Utóirat: Most, hogy kész a levél, öntöttem magamnak egy pohár konyakot. A maga egészségére fogom meginni, kedves Gaál. És tudja, mit? Ha ideér a levelem végére, maga is igyon meg egy pohárral az én emlékemre. Megteszi? Köszönöm.

            Ja. És eljöhetne a temetésemre!