A pillanat újabb ablakai – Géczi János: Testén át a lélek
GÉCZI JÁNOS
TESTÉN ÁT A LÉLEK

A pillanat újabb ablakai

Az utat bogárként megláttam
a rózsa labirintusában

veszprém nincs nélküled

A lét süllyed: tintába olvad a szó
a kézírásod, és
melyben a szorgos erek
lüktetnek, a kezed Amit szerettem
mint augusztusi reggeleken
a Lidón a vajat gesztenyemézzel
Boldogság nincs, csak boldog igék
főnevek, melyeket gondtalan
szedek bokrukról, hogy beértek Fügék
cukrosodnak ekként batyukká az ágon
ha a nyár végére érnek
Velence egyszer azonban volt
s nem nyitott még a tejbolt
a Felicénél. Egy tébolyult virágfej
a kövezeten sárgává váltan elhevert

vagyok akinek a társa
hozzá repül és leszáll
maga is mellém féllábbal áll
majd csak éppen, erre várva
sudárságomban leszek sudár zsálya

Struccban a hegyi kristályt
a lúdnyakú üveg begyében a mérgek Fényes
és áttetsző mind Nincsenek remények

Úgy világít a testén át a lélek
mint stroncium a csontokon

A délutánnal kézen fogva sétálok a Margit-romig
hogy tanuljam, mint lehet kétféleként érezni ugyanazt
A patakban egykor éltek halak
s szolgálók hordták el belőle a vizet Nincs az égnek
szeme, s van összehúzott tekintete Gallyat
kavicsot hajigálva a vízbe, haladok a forrás felé

adj nekem egy rossz nevet, hogy abban legyek látható

Vállára terítem tekintetemet,
borítsa hátát, mint könnyű palást, súlytalan,
por ellen, fény ellen, szél ellen Vigye magával
útravalóul

Mi vagyunk a kiskutyák, kiskutyák, kiskutyák
csináljuk a disputát, disputát, disputát