Ugrás a tartalomra

 

A pillanat újabb ablakai – Géczi János: Testén át a lélek

GÉCZI JÁNOS
TESTÉN ÁT A LÉLEK
 
 
 
 
A pillanat újabb ablakai
 
 
Az utat bogárként megláttam
a rózsa labirintusában
 
 
 
 
 
 
veszprém nincs nélküled
 
 
 
 
 
A lét süllyed: tintába olvad a szó
a kézírásod, és 
melyben a szorgos erek 
lüktetnek, a kezed Amit szerettem
mint augusztusi reggeleken
a Lidón a vajat gesztenyemézzel
 
Boldogság nincs, csak boldog igék
főnevek, melyeket gondtalan
szedek bokrukról, hogy beértek Fügék
cukrosodnak ekként batyukká az ágon
ha a nyár végére érnek
 
Velence egyszer azonban volt
s nem nyitott még a tejbolt
a Felicénél. Egy tébolyult virágfej
a kövezeten sárgává váltan elhevert
 
 
 
 
 
 
 
vagyok akinek a társa
hozzá repül és leszáll
maga is mellém féllábbal áll
majd csak éppen, erre várva
sudárságomban leszek sudár zsálya
 
 
 
 
 
 
Struccban a hegyi kristályt
a lúdnyakú üveg begyében a mérgek Fényes
és áttetsző mind Nincsenek remények
 
 
 
 
 
 
 
Úgy világít a testén át a lélek
mint  stroncium a csontokon
 
 
 
 
 
 
 
A délutánnal kézen fogva sétálok a Margit-romig
hogy tanuljam, mint lehet kétféleként érezni ugyanazt
A patakban egykor éltek halak
s szolgálók hordták el belőle a vizet Nincs az égnek
szeme, s van összehúzott tekintete Gallyat
kavicsot hajigálva a vízbe, haladok a forrás felé
 
 
 
 
 
 
adj nekem egy rossz nevet, hogy abban legyek látható 
 
 
 
 
 
 
 
Vállára terítem tekintetemet,
borítsa hátát, mint könnyű palást, súlytalan,
por ellen, fény ellen, szél ellen Vigye magával
útravalóul
 
 
 
 
 
 
 
 
Mi vagyunk a kiskutyák, kiskutyák, kiskutyák
csináljuk a disputát, disputát, disputát
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.