Ugrás a tartalomra

 

60x60 leütés (45) – Három perc – Mányoki Endre tárcanovellája

Életem utolsó percében, mondta volt Mauyori, találkozni fogok Istennel. Megáll előttem, s én nem fogom tudni, hogy ő az Isten.
 

Nem tudom, milyen az Isten. De majd azt mondja: én vagyok az Isten. Te meg, Mauyori, ördög a nevedbe, mert malacod van, kapsz tőlem még egy percet. Gazdálkodj okosan!

 

Majd akkor azt felelem neki: kevés. Ha tényleg te vagy az Isten, nézzél jobban belém! Találj még valamit, hogy többet érdemeljek.

Isten elmosolyodik. No, lám, mondja majd, vénségedre igencsak rátarti lettél, atomredaktor, vagy mi a túró. De rábólint. Te tudod, miben mesterkedsz. Adok egy újabb percet.

Nem elég, mondom az ismeretlennek, aki úgy mutatkozott be, hogy ő az Isten. Nem felel. Kell, hogy legyen valami erényem. Hallgat. Mondjam görögül: αξία? Hezitál. Héberül כוח. A fejét vakarja. Latinul virtus.

Isten akkor jól megnéz magának. Pimasz vagy, Euobe, de genere Özépeleta, fene a nemzetségedbe, ámbár, después de todo, fogjuk rá: szenvedélyes. Gőzöm sincs, mi után sóvárogsz; az öröklétre aligha. Megkapod a harmadikat is.

És akkor eltűnik, mintha ott se lett volna, s én nem tudom majd, találkoztam-e Istennel igazán.

Csak azt, hogy három perc biztosan van még az életemből. Ennyi lesz az örökkévalóság.

Odaülök akkor az ágyadra, és egy álló percig nézlek. Aludni fogsz, és álmodban se látod, ahogy a matrac peremén kuporgok. Cihába húzott pokróc alatt fekszel egyedül, összegömbölyödve. Félig hason, de mégis oldalt, mintha kicsit fájna a hasad. Karjaid az arcodra ölelik a párnát. Bal lábad, combközépig, kibújt a takarásból, mintha rajta áramolna át a levegő a meleg vacokba. A tested mozdulatlanul hullámzik. Csönd van.

Nem fogok lélegezni. Csak nézlek. Az arcodat, a hajad, a tarkód s a nyakad hajlatát. És át a paplanon a tested, amely nagy és kicsi, hajlékony és erős. A gerinced ívét, a bordáidat, melyek olyanok, mint a szelíd vízmosásokból kibukkanó, széljárta dombgerincek. A válladat, ami keménynek mutat, s a kezeidet, amelyek esendőnek. Tekintetem a csípődről a combodra siklik, majd elidőz kicsit a térdeid hajlatánál: egyikük finom redőt vet, a másik sima és erezett, akár a márvány. A lábfejedet szeretném sokáig nézni, de félek, felébrednél.

A második percben simogatni foglak. Nem érek hozzád, nem érintelek. A kezem talán meg se mozdul. A tenyerem nem indul el feléd, nem követi az utat, amit előtte a tekintetem bejárt. Nem siklik a hajtincseid alá, a füled mögé, s nem bíbelődik a tarkód pihéivel. Nem keres forróságot a hónod alatt. A kézfejem nem fogja végigsimítani a hátad, s nem időz el az utolsó síkságon, ahonnan az út a dombtáj felé vezet. Az ujjaim nem mernek majd kút után kutatni. Bezzeg a hasad halmára felülne mindegyik, s a köldököd tavában ringatózna. Nem engedem, mert fölébrednél.

A harmadik percben beszélnék hozzád. Némán, hogy meg ne halljad. A szavaim fűszálak lesznek, a történet mező, s a pont a mondat végén a bimbó. Még nem tudom, melyik. A tekintetemmel mondanék el mindent. Azt is, ami volt, és azt is, ami nem. Nagy lenne a csönd, olyan hatalmas, hogy a szavak meg sem találnák egymást benne. Az együtt az egészent. A hajnal a délutánt, föld az eget, a kert a rózsát, s az elvesztem sem, hogy megtaláltál. És elengednélek.

Az utolsó perc végén súlytalan leszek, úgy tűnök el az ágyad mellől. Nem lesznek szavaim már. Az egyetlen, amim marad, a béke. Nem mondanám ki, nehogy felébredj.

Már várni fog az Isten. Megadtad a kakast Aszklépiosznak – jól gondolom?
Gúnyolódsz, mert úgy véled, hogy te vagy a Jóisten. Nem vitatom, de nem is érdekel.
Ügyet se vet rám.
Kakast? Dehogy. Csak kukorékoltam. Háromszor, tudod.
Csak föl ne ébredj!
S már nem voltunk sehol. 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.