Acsai Roland: Jin és Jang (6.)

ACSAI ROLAND
JIN ÉS JANG
a szív gravitációs mezeje
versanime

hatodik rész
      Éles Eszternek

XXXI./A könnyek

– Az éjszaka fáján hajnalok cseresznyevirágzása,
Egész évben tavasz van veled –
Mondja a fiú,
Amikor tovább indulnak.

A lány szemébe könnyek gyűlnek,
Aztán a kicsorduló, kövér cseppek
Ahelyett, hogy lefolynának
Az arcán,

Nedves csíkot hagyva maguk után
Felgördülnek a halántékán,
És felhullnak az égbe,

Félúton szélörvénybe kerülnek,
És forogni kezdenek,

Minden egyes cseppben
A fiú és a lány
Miniatűr tükörképe látszódik –

A felfelé hulló könnyek
A boldogság könnyei.

XXXII./Az esernyő

A fiú magában mormol valamit.
– Mit csinálsz? – kérdezi a lány.
– Hozzád imádkozom.
– De én nem vagyok isten.
– Éppen azért. Csak egy másik emberhez érdemes imádkozni –
Feleli a fiú,

Aztán előhúz egy esernyőt
A páncélja alól.
– Miért vetted elő az ernyőt? Nem is esik – csodálkozik a lány.
– De mindjárt esni fog.

A fiú kinyitja,
És az ernyő alatt hullani kezdenek
A virágszirmok.

– Csak az ernyő alatt hullnak a szirmok,
Miféle ernyő ez? – kérdezi a lány.
– Olyan, ami minden embert megilletne.
Az anyámtól kaptam.

XXXIII./Sziromvárosban

A völgy alján egy város fekszik,
Fehér és rózsaszín falú házakkal,
Amikor közelebb érnek,
Észreveszik, hogy az egész város
Cseresznyefavirág-szirmokból áll,
Amiket a semmi habarcsa tart össze.

Cseresznyevirág falak, tetők, utak,
És sehol egy teremtett vagy teremtetlen
Lélek.
Bemennek az egyik lakatlan
Házba, és leheverednek.

Álmukban lepi meg őket a Vadász,
Akit a vasteknősök küldtek a fiú után.
A fiút megkötözi, a lányt szabadon
Hagyja, hogy táncoljon neki.

A lány tánc közben kihúz a hajából
Egy hajtűt, és amíg a Vadászt leköti
A kibomló hajzuhatag látványa,
Megszúrja vele az ellenséget.
A Vadász teste eltűnik,
És üresen maradt, fekete
Köntöse a földre hull.

– Mérgezett volt a hajtűd? – kérdezi a fiú,
Amíg a lány eloldozza a köteleket.

A lány nem felel,
Megfogja a fiú kezét,
És rohanni kezdenek a fehér
És üres utcán,

Lendületük szelétől sorra dőlnek le utánuk
A cseresznyevirág házak. 

XXXIV./Az árnyékok

Addig rohannak,
Amíg egy sziklafal útjukat nem állja,
Zihálva megtorpannak előtte,
A hátuk mögül sütő, alkonyi nap
A falra vetíti kettőjük
Árnyékát,

Aztán az árnyékaik változni kezdenek,

A lányé megnő, és felveszi egy
Férfi alakját, a lány egyből ráismer
Az apjára,

A fiú árnyéka valamivel alacsonyabb és
Karcsúbb lesz, és az anyja
Árnyékává változik,

A két árnyék egymás felé fordul,
„Tegyél a zsebedbe, és vigyél magaddal” –
Mondja a női árnyék,

Aztán egymásba borulnak,
Mint a lombkoronák,
Alakjuk összeolvad,
És olyan lesz, mint egy
Jövőbe vezető kapu.  

– Lépjünk be rajta! – mondja a lány,
És átlépnek a falon.