Újra – Czakó Gábor novellája

Az elítéltet belül szöges fojtó nyakörvvel vezették a segédek. Így keze szabadon maradt, vihette kis sámliját a kereszthez. A saját keresztjéhez. Facipőben. Kopp! Klaff! Klakk!

A két segéd kétfelől, a póráz szabta, de nyilván jól kiszámított távolságban ballagott mellette s kissé mögötte, és csöndesen fütyörészett. Ugyanazt a nótát. Finoman, s amennyire az elítélt meg tudta állapítani a dal ismerete nélkül, pontosan. Általában mindent így csináltak: finoman, sőt, olykor kedvesen, kerülve a hibákat és az oktalan durvaságot.

A folyosót apró, takarékos lámpák világították meg, éppen annyira, amennyire kellett. Amekkora fénynél a mindent látó rejtett kamerák előtt semmi sem maradt titokban. A rendkívüli esetre szolgáló reflektorok aludtak, s tűrték az üvegüket birizgáló kósza fények csiklandását, melyek a vonuló négy ember ilyen-olyan tárgyairól, izzadó homlokáról vetődtek rájuk. Vagy útjukat nem lelő lelkek voltak?

Mögöttük – tán, hogy kilegyen a szám – egy ötödik ember kinyitható, ötfokú kettes létrát vitt utánuk.

Megérkeztek a vesztőhelyhez. A hóhér – jobb kisujjával, ugyan miért úgy és azzal? – beütögette a varázsbetűket, s az ajtó föltárult. Mellbevágó fény csapott rájuk. Vártak néhány másodpercet, hogy szemük megszokja és beléphessenek. Az ablaktalan helyiség nagyjából négy lépés mély, és kétszer olyan széles lehetett. Hosszanti, fehér csempés falán három emberméretű juharfa kereszt, félig besüllyesztve. A tenger fájdalommal s elveszett reménnyel terhes levegőben édes-savanyú-klóros szag.

Rendben – biccentett a hóhér. Segédei elengedték a vezetőszárat, és a középső kereszthez noszogatták emberüket. Gyöngédnek nevezhető, de mégis határozott, és gyakorlott tenyérérintéssel. Az meg gyakorlatlanul támolygott előre. Elnézték neki. Türelmesen várták, amíg bután nekikoppan a keresztnek, áll egy darabig, fejjel nekitámaszkodva, majd megfordul.

Ekkor megszólalt a bíróság, mintegy a fal, mert a hang négyfelől zengett és dörgött és áradt láthatatlan forrásokból, talán szájakká váltak az itt is beépített mindent látó kamerák.

Megismételte a vádat: boldogtalanság… és az ítéletet. Amikor ma reggel a bíróság előtt állt, nevetett. Nem jókedvéből, hanem csak úgy.

Az ötödik ember melléje lépett, s létráját kinyitotta. Megcsapdosta a tetejét, hogy a részek jó illeszkedjenek. Az elitélt feje még zsongott a bíróság érces hangjától, amikor az egyik segéd hurkot vetett a bal csuklójára, fölszaladt a létrán, és a kötél másik végét matrózkötéssel a magasban egy kampóhoz rögzítette. A létra egy másodperc múlva átkerült a másik oldalára és a jobbját is fölkötötték.

Utolsó kívánsága?

Ha szabad, semmit se kérnék – suttogta, és arra gondolt, hogy tegnap este még sörözni hívták barátai a Kikelet Ranch nevű zenés helyre.