„Egyre jobb vagyok”

„Nagyon elszoktam tőle, hogy verseskötetről beszéljek, az utóbbi években csak politikai témájú esteken vettem részt” – mondta Kukorelly Endre a különös című kötet – Mind, átjavított, újabb, régiek – bemutatóján az Írók Boltjában. A címet egyébként „lopta”, árulta el a költő, ha ezt nem is kell szó szerint érteni: annyira szépnek találta Kemény Zsigmondtól a Ködképek a kedély láthatárán címet, hogy a szótagszerkezetét, a struktúráját imitálta a saját köteténél. A könyvről Farkas Zsolt faggatta, aki a Kukorellyről szóló, idestova húsz éve megjelent monográfia szerzője is. Nem véletlenül néztek gyakran vissza az időben a beszélgetés során – „Egyre jobb vagyok, na”, összegezte nevetve a költő a „fejlődésívet” firtató (iróniától szintén nem mentes) kérdésre.

Egyébként a „számmisztika” kötete ez, jegyezte meg Farkas Zsolt – minden ciklusban, minden versben szerepe van a számoknak. A hatos szám szeretete külön hangsúlyos („ördögi kötetnek szántam” – így a költő), ahogy van 999 és 666 című vers is benne. A hatból a harmadik, H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. című fejezet minden versében előfordul valamiképp a kilenc, de ezt egy hétköznapi olvasónak nem kell észrevennie, mondta a költő, ahogy remélhetőleg a kritikusok sem ezt fogják keresgélni; az az ideális, ha nem ezzel foglalkoznak.

Kukorelly e vaskos könyvben felvonultatott szinte mindent, amit fontosnak tartott az 1969 és 2014 közötti termésből, noha „vannak számomra elviselhetetlen szövegek is benne, csak nem árulom el, melyek azok” – nyilatkozta, mint ahogy azt is elárulta, megkegyelmezett egy-két késő-tizenéves zsengének. A hagyományos, klasszikus versformák mellett a költemények többsége egyéni formába öntve szólal meg, és ezek a kötöttségek jót tesznek a verseknek – magyarázta Kukorelly. Minél több akadályt gördít a szövegépítkezés során az ember maga elé, annál több izgalmas kitérő, elágazás, alakzat keletkezik, és ez használ a versnek, jobb, mint a „sima utat” választani. „Akár a hagyományos poétikák rím- és ritmuskényszere – tette hozzá Farkas Zsolt –, csak te modern struktúrákat alkalmazol.” Kukorelly szerint Arany János, József Attila vagy Szabó Lőrinc épp ezektől a kikalkulált formáktól izgalmasak, csak ami Szabó Lőrincnél élőbeszédszerű folyékonyságban jelenik meg, az József Attilánál egy-egy olykor talán őt is meghökkentő sorhoz, versszakhoz vezetett. „Sokszor én is szinte elcsodálkozom – mondta Kukorelly –, hogy a ritmika, rím kötöttségeinek köszönhetően milyen szavak, sorok kerülnek ki a kezem közül, mintha nem is én írtam volna.” 

Farkas Zsolt a hosszú időszakot felölelő válogatás költői periódusairól kérdezte visszatérően a szerzőt, aki szívesen mesélt múltjáról. Ő is túljutott az iskolás korszakon, amikor az ember megismerkedik a klasszikusokkal, és elkezdi a mintákat követni. Aztán átesik a ló túlsó oldalára, és lázadni kezd ellenük. „Én annyira átestem, hogy huszonévesen teljesen elfordultam az irodalomtól” – emlékezett vissza a költő arra a korszakra, amikor történelem szakos egyetemistaként öt évig egyáltalán nem olvasott – „mint az igazi alkoholista, aki egy kortyot sem iszik, mert fél, hogy visszaszokik”. A hetvenes évek aztán a lázadás időszakát jelentették: „Mindennek az ellenkezőjét csináltam, ami a korszak fő költészeti diskurzusa volt, Juhász Ferenc és Nagy László népi-szürreális világával”. Ekkor még a magyar neoavantgárd kiemelkedő képviselőit sem ismerte, akiknek a kanonizációjáért viszont évtizedek óta küzd (sikertelenül). De Erdély Miklós, Hajas Tibor, Szentjóby Tamás, Balaskó Jenő világába sem illett be a fiatal Kukorelly költészete – valójában sehová sem. „Mivel tudtam, hogy úgysem fog engem abszorbeálni a rendszer, elkezdtem szabadon azt csinálni, amit akarok” – jellemezte a magára találás időszakát.

„Akkor még volt a költészetnek jelentősége, tétje, egyetlen kulturális tér létezett” – egészítette ki Farkas Zsolt a nyolcvanas éveket felidézve. Kukorelly szerint csalóka a nosztalgia a több száz fő előtt zajló irodalmi estekről, hiszen akkor a költészet is a burkolt beszéd eszköze volt, főleg emiatt érdekelte a közönséget – az olvasó mindig szívesen beleértette a szövegekbe a célzásokat (még ha nem is voltak benne). A költészet jelentősége pedig sosem változik, „költőileg lakozik az ember” – idézte Kukorelly Hölderlint.

Nem fél-e attól, hogy a beszélt nyelvi fordulatok erős jelenléte elavulttá teszi egy idő után a szövegeket, túlságosan a mához köti őket? – firtatta Farkas Zsolt. Kukorelly Arany Jánossal szemléltette, mit gondol erről: szerinte az egyetlen költőnk, aki „nem tudott nyelvileg hibázni”. Akkor is tökéletes, amikor egy-egy helyen (ha van egyáltalán ilyen) elavultnak hat. Az igazán jó verseknél mindegy, hogy mennyire avuló a szókészlet, a fordulatok – lásd például Zrínyitől a Befed ez a kék ég, említette Kukorelly – mégis örökérvényűen működik, mert autentikus. Arany kapcsán Farkas Zsolt emlékeztetett a verseskötet első – így nyilván hangsúlyos – fejezetére, a „Vojtina-redivivus” című ciklusra, amely, mint Kukorelly fogalmazott, Arany Jánosra hajazó ars poetica. Ebben a fejezetben a szerző eljátszik az A. J. – J.A.-szembeállítással is. Míg Aranyra a fent elmondottak érvényesek, addig József Attilánál nincsenek tökéletes versek, kivéve talán (nem véletlenül) az Arany című költeményt – vélekedett Kukorelly, aztán (szintén nem véletlenül) a beszélgetés során többedszer focis metafora került elő a csak gólokat rugó, illetve a sokat lepasszoló költőkről. 

Fognak-e 2150-ben Kukorelly-verseket olvasni? – ugrott egy nagyot a jövőbe Farkas Zsolt, amire a költő igen optimista vízióval válaszolt: hát persze, egyre többet fognak, ahogy minden egyre tökéletesebb lesz, az irodalomtanítástól az „élvezetalapú társadalom” megvalósulásáig. Aki ismeri Kukorellyt, tudja, hogy az irónia mögött a szándék mindig komoly – most sem titkolta, hogy a görög „jó élet” eszményében gondolkodik társadalmi szinten is. És ennek a megvalósulásához nélkülözhetetlennek látja a művek élvezetét. Három dolgot biztosan nagyon jó csinálni az életben – mondta végül a költő: „Az elsőt nem mondom, a másodikra nem emlékszem, a harmadik a versírás.” Aztán még bővült egy-két spontán ötlettel a sor, s hogy a vershallgatás se maradjon ki az élvezetek közül, felolvasott két verset az új kötetből.

Szöveg és fotók: Laik Eszter