Szegények – Jónás Tamás írásai

 

 

Egy aradi ablakon kinézek, tetőre látok. Mint mindig. A tetőn galamb. Ő anyu. Az ég előszobájában öltözködik, nézegeti magát, kérni készülődik. Neki ez a munkája. Bibliai munka. Hitre csábító képességgel hangolódik rá a könyörgésre. Ha nem ismerném Jézust, ha hamarabb ismertem volna édesanyámat, azt mondanám, az idő rendjét átlépve, róla mintázta magát Isten fia. A megaláztatásban.

– Hova mész, anyu? – kérdezem szavak nélkül.

– Délre itthon vagyok.

Négy órakor érkezett meg. Leült a konyhába, figyelte a vonatokat. De nem látta, csak a hangjuk érkezett el hozzánk. A kérdés, hogy mit főzzek, nem hangzott el. Hiábavaló nap volt az aznapi. Aznapu. Félni kellett, mit szól apánk a mindennapi szegénységhez.

A galamb tollászkodik, elhussan. Fél óra múlva tér vissza, valamit tart a szájában. Gilisztát vagy kenyeret vagy tollat, nem látom.

– Hol voltál, anyu? – kérdezem szavak nélkül.

– Lemehetnél a boltba. Vegyél cigit! Ha tudsz, lophatnál csőtésztát.

Tudtam.

Kinézek az aradi tetőablakon, gondolkodom, kinyissam-e, túl meleg van, nem összeegyeztethető a gyerekkorommal. Anyám mindig fázott, mindig soványabb volt az élhetőnél.

Anyu szárnyai hirtelen nőttek ki. A tüdőműtét után. Ahogy megroggyant a teste, s kiálltak lapockái. Nem mertem viccelődni vele, hogy azok szárnyak. De tudta ő nélkülem is. Vicc nélkül is az igazat. Amikor elrepült, mégsem a szárnyait használta. Befelé repült, kifordult szemekkel. Elfelejtettem számolni, hány éve. Megpróbáltam utálni, hogy nem vitt magával. De én sose szerettem repülni. Galambokat etetni igen. De felülről. Isten magasából voltam mindig rendetlen és csaló. Édesanyám hagyatéka. Meg verebeket.

 

 

 

A konyhában rózsállik a rezsó.

Pörög a villanyóra, aggódva nézem.

Vajon az öröm mire való?

Sarokban korog minden testvérem.

 

Anyu kegyetlen, ételekről mesél.

Egérrel játszik a foltos macska.

Állathússá szédült a kenyér.

Jó jövőket próbálunk magunkra.

 

Ha kibírom, és el nem felejtem

éhezésünk űrodisszeiáját,

a hiány lesz egyetlen szerelmem.

 

De most még összeszorítom a száját

édesanyámnak, ne kelljen

ígérgetnie – egyre paráznább.