A katedráról a koporsóba – vagy az utcára
„Kisfiam, mi szeretnél lenni? – kérdezi az anyuka. Nyáron tanár, télen medve. – feleli a gyerek.” Így hangzik a szakállas vicc, amelyet ma is gyakran ismételnek azok, akik nincsenek tisztában a 2013. novemberében nyilvánosságra hozott pedagógusminősítési rendszerrel. Miért is lennének? Az újságok főként arra helyezték a hangsúlyt, hogy a sokak szemében egyébként is túlfizetett pedagógusok bére tovább emelkedik. Mindezzel párhuzamosan olyan mértékben növekedett a kötelező óraszám és a tanórán kívüli foglalkozások száma, hogy a kettőt összehasonlítva fizetésemelésről aligha beszélhetünk.
Ráadásul a pedagógusok szakmai és így fizetési besorolásáról szóló rendelkezés (l. az erről szóló 163 oldalas dokumentumot) a legtöbb tanárt megfosztja évtizedes munkájától, és olyan vizsgák elé állítja őket, amelyek lehetetlenné tehetik a minőségi oktatást. Emellett hátrányosan különbözteti meg a gyerekvállalókat.
Az alkalmatlanság vélelme
A tanárok szakmai besorolását, előrelépését, így bérezését is egy „pedagógusminősítési rendszer” határozza meg. Ennek keretében a pedagógusnak először évtizedekre visszamenően digitalizált dokumentumokkal igazolnia kell addigi munkáját, majd pedig bizonyos időközönként egy bizottság előtt vizsgát kell tennie. A szabály a több évtizede pályán lévőket is visszaminősíti a „kezdő” kategóriába, és onnan kell feltornázniuk magukat a szakmai ranglétrán. Hogyan?
A minősítési rendszer egyik kulcsszava az e-portfólió. Ebben kell összegyűjtenie a tanárnak a szakmai önéletrajzot, az összes dokumentumot, amely pályája alatt keletkezett, és ezeket önmagának értékelnie is kell. Ez több évtizedes pálya esetében néhány hónapos munkát vehet igénybe, amennyiben a pedagógus egyáltalán archiválta a korábbi anyagokat (tanmeneteket, óravázlatokat, dolgozatokat, tételsorokat stb.). Korábban ugyanis általában három-öt évre visszamenőleg őrizték a tanárok a papírokat, hiszen nem rendelkeztek magánirattárakkal és a 1990-es évek elején az adathordozók kapacitása és megbízhatósága is elmaradt a most használatosakétól. Ezzel az idősebb pedagógusok eleve hátrányba kerülnek, szakmai alkalmasságukat nem tudják teljes körűen bizonyítani.
Minősített tanárok (Forrás: ettimese.blog.hu)
A tájékoztató szerint a kezdő tanár két évig számít gyakornoknak, és utána léphet a „Pedagógus I.” kategóriába. Bármilyen közel is van még az egyetemhez, minősítő vizsgát kell tennie, hogy valódi tanár legyen. Ha diplomája ellenére kétszer nem éri el a megfelelő szintet, akkor új pálya után nézhet.
A legszerencsésebb helyzetben azok vannak, akik az elmúlt három és nyolc év között kezdtek tanítani. Ők a „Pedagógus I.” kategóriába kerülnek, és legkésőbb a kilencedik tanítási évükben kell vizsgát tenniük. Aki tehát három éve tanít, talán hat évig békén hagyják. Ha viszont nem szeretne előrelépni kilenc év után, kirúgják. Ez a legszélesebb kategória is, hiszen minden egyes pedagógust a pályán töltött éveitől függetlenül ide minősítenek vissza. Tehát a több mint egy évtizede tanító tanároknak innen kell újra feltornázniuk magukat egy esetenként feltételezhetően több évig tartó eljárással.
A „Pedagógus II.” kategóriában már élete végéig maradhat a tanár, de tizennégy év szakmai gyakorlat után „Mesterpedagógus”-sá válhat. Akik viszont több mint tizennégy éve vannak a pályán, azoknak kötelezően bizonyítaniuk kell, hogy megfelelnek a „Pedagógus II.” kategóriának. Ők azonban nem ugorhatnak „Pedagógus I.”-ből a mester kategóriába, hanem az elejéről kell kezdeniük saját szakmai rátermettségük bizonyítását. Miután e-portfólióval és bizottsággal egyemben megfeleltek a követelményeknek, kérhetik, hogy a szakma mesterei legyenek. Tehát az alkalmatlanság vélelmével szemben bizonyítaniuk kell szakmai hitelüket. Ha ezt nem teszik, két sikertelen eljárás után kirúgják őket. Az új minősítési rendszerrel tehát a több mint másfél évtizede pályán lévők jártak a legrosszabbul.
Munkajogi megkülönböztetés
Feszültségben tartva (Forrás: halozatitanulas.blogspot.com)
A rendszer látszólag a fiatal pedagógusoknak kedvez, ez még nem is lenne gond. Legfeljebb annyi, hogy az egyenlő esélyek megteremtésével az idősebb generációt szembefordítja a fiatalabbakkal. Az öreg tanár fújni fog a fiatalra, aki ugyanott tart, mint ő. De az idősebb tanár a megfelelő purgatóriumi idő után akár még szakértőnek is jelentkezhet, hogy minősítse fiatalabb kollégáját. Innen pedig az értékrendszerek összeütközésén túl megteremtődik az egymással szembeforduló tanárgenerációk rendszere.
Az alkalmatlanság vélelme mellett azonban a többségében nők alkotta pedagógusoknak nem számítják be a gyermekükkel otthon töltött éveket. Így egy négy gyermekes tanáranyuka (a cikk írójának ismeretségében van ilyen) összesen tizenkét év hátránnyal indul, ami nemcsak munkajogi szempontból abszurd, de emberi és nemzetgazdasági szempontból is visszás. A következtetés egyszerű: az elhivatott tanárnők ne vállaljanak gyereket. Az idősebb pedagógusok pedig megalázottan, a pálya záró szakaszától egyre távolabb a tanteremből egyenesen a koporsóba távozhatnak – vagy alkalmatlanság esetén az utcára.
A revizorok
Az életpálya-modell és a minősítő eljárás megvalósításához körülbelül öt-hatezer tanárra (szakértőre) lesz szükség, akik vizsgáztatják a kollégáikat. A rendszer a bölcsészkarokat, a tanárképzés fő helyszíneit, az ottani pedagógia tanszékek oktatóit teljesen figyelmen kívül hagyja. Helyettük megfelelő regisztrációs díjjal járó tanfolyamot indít azoknak, akik rendelkeznek a szakértőséghez szükséges feltételekkel, és elég elszántak, hogy a hatalmas papírmunkával és idővel járó vizsgáztatási eljárást lefolytassák. Ennek értékelési útmutatója olyan mértékben túlszabályozott, hogy egy több diplomás embernek is lehetetlen átlátnia, hogyan pontozzák az óráról készült videófelvételtől kezdve a dolgozatokon át az önértékelésig ívelő folyamatot.
A szakértőség összetett munka, egész embert kíván. Lehetetlennek tűnik, hogy egy gyakorló tanár a saját órái megtartása mellett több héten keresztül bizottságok tagjaként járja az idegen iskolákat. Így csakis egy eszköz marad a motivációra: a pénz. A szakértősdi megfelelő kiegészítő kereset lesz az elszánt pedagógusnak, akik már egzisztenciális okokból is vállalják kollégáik teljes átvilágítását.
Hosszú távú hatások
A tanárok energiájának többségét az elkövetkező években az oktató-nevelő munka helyett feltételezhetően az köti le, hogy dokumentumokkal és vizsgákkal bizonyítsák, alkalmasak a pedagógusi pályára. Ez pedig olyan állandó félelemmel és stresszhelyzettel társulhat, amely hosszú távon életekbe kerülhet, rövidtávon pedig a mindennapok nyugalmát és boldogságát veszélyezteti. Vajon hány százalékkal fog nőni a szív- és érrendszeri és daganatos betegségekkel küzdő tanárok száma?
A diákokról, akikért mindez történik, még nem is beszéltünk. Hogyan tanít egy félelemben tartott és megalázott pedagógus? Kárpótolja-e mindezért a nyári, egyébként kötelezően ráerőltetett szabadság? Egyáltalán reménykedjen-e megbecsülésben, nyugdíjban? Számítson-e a társadalom többi tagjának megértésére az értelmiségellenes közhangulatban? A válaszokat az elkövetkező néhány év adja meg, bár a tanárok részéről hatásos eszközök híján ez a visszajelzés feltehetően az újra belenyugvó, terméketlen csönd vagy legfeljebb a közösségi oldalon elejtett egy-egy felháborodott reakció lesz.
Cikkünk folytatása itt olvasható.
