Jónás Tamás

Odaátról

2014. január. 29. - 11:56

Jónás Tamás versei

WERFELNEK

A gyengédség papírhajója csak parancsszóra süllyed el.
Bármilyen év fordul, ő csak jelen van, nem ünnepel.
Hosszasan figyel a szóra, csendre, csak a létezés a rendje.
Szemlesütve bólint, hogyha kérdezik, hogy ő a szemle.
Emlékezik mindenre, bár emlékezni sincsen kedve.
Szájról szájra terjed, kézről-kézre, szemtől-szembe.
Állatokról szokott rá az önmagukból kiforduló emberekre.
Mindegyből alakult át az ölelgetős minden egyre.

SZERETETELÉGIA

Már nem lehetsz különb, különben hazudsz.
Már nem hazudhatsz, igazad lett végül.
Meg kell tartanod magad emlékül.
Örökre fájsz, örökre vajúdsz.

Egyetlen labdával játszottál, a szeretettel.
Túl piros, túlságosan pattogós.
Mozgását megjósolni, nem ért hozzá a jós.
A felnőttek nem. És a gyerekek sem.

Leülni mellé. Folyó mellé. Nézni.
Csak ez maradt. Szelíd, szomorú nyertes,
lapozgatsz: milyen volt és milyen lesz.
Egyre gyakrabban jössz rá, te vagy a férfi.

ODAÁTRÓL

Vannak napok, amelyeknek nincsenek éjszakáik.
Araszolnak ezek egyébként ősztől egészen nyárig.
Ha észreveszel egyet-egyet, magába enged, ápol.
Közel sodródhatsz önmagadhoz, minden egyébtől távol.

Nem ismernek rád a régi történetek és évek.
Mosolyogsz, hogyan is lehettél, mitől, s mennyire vénebb.
Kiürül tekinteted kútja, köszönsz sok idegennek.
Nem látsz és hallasz, bár sokan keresnek és üzennek.

Ember előtti emberséged, pusztulás utáni sorsod
őrzöd a lábaid előtt, mint végleg kiürült korsót.
Földre terített álmaidat gyenge vágyakká kínzod.

Kisurransz akkor mindenből, mint kosarak közül a kígyók.
Ha mégis meg tud szólaltatni barát, rokon vagy álnok
jóakaró, semmit nem sikerül majd sehogy megmagyaráznod.