Jelige: Bányató – Lények

Jelige: Bányató

Lények

 Méhek

Aztán a méhek megitták az összes vizet. A kutak elapadtak, az emberek szomjaztak. Gyűjtötték az esővizet, hatalmas hordókban, dézsákban, kádakban, mindenféle edényben, amely akár néhány csepp vizet meg tudott tartani magában. A tartályok hamar kifogytak, a víztároló nem készült el addigra. Aztán a méhek hálókat kezdtek fonni. Nagy és erős hálókat, s mikor az emberek nagy sokára elhatározták, hogy elvándorolnak, addigra a méhek már mindent befontak. A ruhákat, a bőröndöket, az ajtókat és az utakat. Az emberek nem menekülhettek. Mire kigondolták, hogy hatalmas késeikkel szétvágják a fonalakat, már azokat sem találták sehol. Szemeiket is sűrű háló borította.

Galambok

A galambok eldobták tollaikat, és beköltöztek a disznóólakba. Kivájták a malacok szemét, így azok visítva rohantak neki az erdőnek. Apám fogta az ásóját, és körbeásta disznó ólt. Mély árkot ásott. A galambok közben felfalták a moslékot és a disznók megmaradt ürülékét. Egyre hangosabbak lettek, ételt követeltek. Apám kiküldött minket, hogy dobjuk be még nekik. Mintha a disznóknak dobnánk. Távolabbról hajítottuk, fazékkal együtt, nehogy megtámadjanak minket. A galambok azonnal felzabálták a moslékot, egy morzsát sem hagytak, csőreikkel apró lyukakat hagytak a fazék oldalán. Másnapra megették a fazekat is. Apám puskaport szórt az árokba, a disznóól körül. Száraz gallyakkal dobáltuk tele az ól tetőt, és olajjal átitatott rongyokat hajítottunk a galambok közé. Apám vasárnap reggel meggyújtotta a puskaport és a tetőt. Megvártuk, amíg az egész porig ég, azután elmentünk a templomba.

Csukák

Három csukát vetett ki a víz a homokos partra. Kopoltyúik bezárultak, s szájuk fölött két kicsi orrlyuk nyílt meg. Mélyen beszívták a levegőt, és elkezdtek vergődni. Elvergődtek a közeli halászkunyhóig. Belökték az ajtót, körülnéztek. A halászt nem találták otthon. Őt már a múlt évben megették a durbincsok meg más halak. És ettől jó nagyra megnőttek, elegendő táplálékot és erőt nyújtva ezzel a csukáknak. Hárman maradtak. Ami ehetőt találtak azt sietve felfalták, és tovább mentek a falu felé. Orruk egyre tágult, a levegő egyre fogyott körülöttük.

A csőszök hajnalban hozták a hírt, hogy már közel járnak, éles fogaikkal minden útjukba esőt megesznek. Az öregek bevonultak temetőnk legnagyobb kriptájába, hogy megtanácskozzák mitévők legyünk. Úgy határoztak, hogy a csukákat csapdába kell ejteni, vagy valamilyen módon elfogni. Ennyit mondtak. A végrehajtást lelkészünkre bízták. A jóember kigondolt valamit, gödröket ásatott, vizet hordatott bele. A csukák jöttek, és hatalmas szájukat tátogatták. Mikor belehullottak a vizesgödörbe, vaskos fákat és nehéz köveket dobáltunk rájuk. Már nem tudták visszanöveszteni kopoltyújukat. Egymásba haraptak és megfulladtak.

Emberek

Saját kezemmel bontottam el a házat, ahol felnőttem. Már nincs rá szükségem. Mindenki így tett körülöttem. Dőltek a kerítések, omlottak a falak. Sokáig tartott, mert hátam már nem bírt teljesen kiegyenesedni. Egyre szőrösebb lettem, s mire a bontással végeztem, már kényelmesen támaszkodtam ökleimre. Körbenéztem, elégedetten, dolgom végeztével szemléltem a többieket, ahogy nagy igyekezettel rombolják házukat, s hogy hajlonganak egyre szőrösödő hátukkal.

Mikor eltűntek az épületek, összeverődtünk és bevettük magunkat az erdőbe. Éhségünket levelekkel, friss, zsenge hajtásokkal csillapítottuk. Finomabb volt, mint a könyvek. Utunkat elrongyolódott ruhadarabok szegélyezték. Nem fáztunk. Körben a fákon már laktak. Tovább haladtunk. Csendben követtük a vezért, míg új szálláshelyünkre nem értünk.

A fák tökéletes rejtekhelyet nyújtanak, nem kell félnünk semmitől. Őrködünk, míg a többiek esznek. Figyelünk egymásra. Együtt tisztálkodunk, együtt alszunk. Már egy nagy család vagyunk.

Krokodilok

Mikor a krokodilok áttelepültek az egyetlen megmaradt folyóba, táplálékot már nem találtak. Rákényszerültek a korhadt fatörzsekre, hínárra, békalencsére. Hogy ne gyengüljenek le teljesen, tojásaik felét, elfogyasztották, éppen mielőtt kikelhettek volna. Ekkor még nem a saját kölyküket ették meg csak néhány tojást. A korhadt fadaraboktól elvékonyodott régen oly vastag bőrük. Színük megváltozott, elfehéredtek, de nyálkásak maradtak. Fogaik tompulni kezdtek a sok növénytől.

Mikor már nem bírták saját tojásaikat sem elrágni, és rájöttek, hogy régóta egyedüli élőlényekként élnek a Földön, megundorodtak a hínártól és a gallyaktól, szájukat szorosan összezárták, és mély álomba merültek.