„Erdélyország egy félsziget, Erdélyország a Krím nekem”
A Vigadó lenyűgöző épületében került sor "Az erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma" című konferencia részeként szervezett estre, ahol Elek Tibor moderációja mellett a pódium két oldalán foglalt helyet a Székelyföld és a Helikon csapata. A „székelyföldieket” Fekete Vince és Molnár Vilmos szerkesztők, valamint Lövétei Lázár László főszerkesztő képviselték, a helikonisták részéről pedig Karácsonyi Zsolt főszerkesztő és Papp Attila Zsolt voltak jelen.
Elek Tibor feladvánnyal indította a beszélgetést: egy határon túli író gondolatait idézte arról, mit nyújt kisebbségi léthelyzetben az „anyanyelv vallása”, és milyen szerepet töltenek be az erdélyi írók, akik „történelmi strázsaként” állnak a helyükön. A résztvevők lelkesen találgattak, kitől idézhette Elek a sorokat, s a nagybetűvel leírt Erdélyi Írók kifejezés Karácsonyi Zsoltot el is juttatta a megoldáshoz: Páskándi Géza szavairól volt szó. Páskándi 1990-ben, a Debreceni Irodalmi Napok keretében rendezett romániai írók kongresszusán mondta el „Méltósággal és alázattal” című beszédét, mely a transzilvanizmus fontos manifesztuma. Elek arra volt kíváncsi, a jelenlévő szerkesztők vajon mit tudnak ma kezdeni ezzel a történelmi strázsaszereppel.
Páskándi beszédét igen eltérően kommentálták a meghívott alkotók. Lövétei Lázár László szerint igaza volt az írónak, és fontos momentum, hogy a beszéd azon a konferencián hangzott el, amikor az Írószövetségbe új tagként felvettek egy csapat erdélyi írót. Lövétei számos ponton látja problémásnak az egységesként kezelt magyar irodalmat, ahol nem számítanak a határok, hiszen a szülőföld meghatározó szerepe kikerülhetetlen. Analógiaként a szerkesztő az Angliában élő indiai Salman Rushdie-t idézte, aki azt nyilatkozta: nem Anglia, hanem India tette őt íróvá. Megérthetjük-e Gion Nándort vagy Grendel Lajost, ha nem ismerjük a Dél- vagy a Felvidéket? – tette fel Lövétei a kérdést, melyben válasza is kódolva volt.
Karácsonyi Zsoltnak az „anyanyelv védő lovagjai” kifejezésről Hamvas Béla „szent költőkről” írott esszéje jutott eszébe, melyben az író az alkotók sokoldalúságát hangsúlyozza. Ma egy lapszerkesztőnek ezer dologgal kell foglalkoznia, s ez épp úgy része a Páskándi által emlegetett strázsaszerepnek, vélte a Helikon főszerkesztője.
Papp Attila Zsolt a beszédben megjelenő transzilvanista gondolat és a magyar irodalmat egységesként tekintő szemlélet – melyet Elek Tibor többször hangsúlyozott a délelőtti konferencia során – szembenállására mutatott rá. Sajátos helyzet, mondta Papp, hogy Páskándi akkor emeli vátesszé a kisebbségi létben élőket, amikor az anyaországban épp egy jelentős beemelési gesztus történik.
Fekete Vincének kifejezetten nem tetszett a Páskándi-idézet szemlélete, szerinte ha az írónak alkalma lett volna még tíz évig új műveket alkotni, ezt már nem írta volna le. Molnár Vilmos ezzel szemben egyetértésének adott hangot: szerinte fontos a strázsaszerep egy olyan környezetben, ahol vagy lappangó, sunyi, vagy nyílt módszerekkel zajlik az elrománosítás.
Változatos válaszok érkeztek arra a kérdésre is, hogy a középgeneráció tagjaként hogyan élik meg a felelősségtudatot a jelenlévő alkotók-szerkesztők, és miként élnek folyóirataik a lehetőségekkel. Karácsonyi Zsolt egy történettel szolgált: egy Kolozsvár melletti faluban rendezett estjükön kiderült, hogy a helyi könyvtárosnő látja el kultúrával a helybélieket, akik a tévéelőfizetés díját többnyire elisszák, ezért a könyvtár marad az egyetlen szórakozási lehetőségük. Valami ilyesféle felelősség van rajtunk – hivatkozott a félig tréfás példára a szerkesztő, és röviden bemutatta a Helikon rovatait, illetve az idei hetedik, Bánffy Miklós-emlékszámot.
„Nincs-e felelőssége egy bárhol élő írónak?” – ragadta meg más szempontból a kérdést Papp Attila Zsolt, aki úgy látja: nyilván plusz dimenziót ad a kisebbségi lét a felelősségnek, amely azonban akkor működik jól, ha észrevétlen. Fekete Vince akkor érzi át a felelősség súlyát, amikor vissza kell adnia egy-egy kéziratot, hiszen mindig felelősségteljes döntés, mit közölnek le, miről írnak kritikát, recenziót. Hányattatásukról, és hogy milyen messze hat ez a felelősség, egy személyes történetet is megosztott a szerkesztő: egy EU-parlamenti tagságra pályázó helyi román képviselő szerint folyóiratuk az RMDSZ szócsöve, és arra tör, hogy elszakítsa Székelyföldet Románia testétől. Egy regionális lapban közölt fotó aláírása szerint Lövétei és Fekete a „közellenségek”.
Molnár Vilmos hangsúlyozta: nem fontoskodásban kell megnyilvánulnia a felelősségnek, hanem gyakorlati tettekben. Például, hogy a szórványmagyarsághoz is eljusson a minőségi írott szó. Désről, a magyarok által már alig lakott városból hozott példát az író, ahol a pap szokott a csomagtartójában könyveket szállítani a helybélieknek, akik egy-egy újabb „szállítmány” érkezésekor lelkesen veszik körül.
Lövétei kritikus volt földijeivel szemben is. Az ugyanis az írók felelőssége, hogy legyen kinek csinálni a lapot vagy a könyveket – fogalmazta meg a Székelyföld főszerkesztője. Ha minden erdélyi író egy sikeres budapesti kiadónál köt ki, akkor Erdélyben tényleg nem marad senki. Meg lehet egyszer jelenni a nagyobb budapesti kiadóknál, de utána „sipirc vissza” az otthonihoz – intett a szerkesztő, aki a budapesti folyóiratok mennyiségét is sokallta. Noha épp az ő lapjukkal kapcsolatban elhangzik olykor, „könnyű” a Székelyföldnek, sok előfizetője van, de arról megfeledkeznek, hangsúlyozta Lövétei, hogy mennyit járnak falura, a szórványba, mennyi munkát fektetnek az előfizetői létszám fenntartásába. Elkeserítően rossz a tapasztalatuk viszont a középiskolásokkal és tanáraikkal, ahol teljes a közöny, a fásultság, de hasonlóképp van ez a Sapientia Egyetem diákjai között is. Másrészt a slam-esteken nyüzsögnek a fiatalok – tette hozzá Lövétei, kritikusan megjegyezve: meddig kellene egy folyóiratnak még leszállítani a színvonalat, hogy hasonló sikereket érjen el?
A Helikon oldaláról határozottan vitatkozott ezzel a pesszimista szemlélettel Karácsonyi és Papp Attila Zsolt is, akik szerint a népszerű, új műfajok nem konkurenciái a folyóiratnak, hiszen nem ugyanaz a közönségük. Karácsonyi szerint tudomásul kell venni, hogy több munka ma eljutni az olvasóhoz, jelentkezett konkurencia a prérin, de még sincs veszve a nyomtatott kultúra, csak tudni kell megtalálni az olvasót, illetve – Papp szerint – a megszólítás helyes módját. Ő maga egy közéleti portált is szerkeszt, ott tapasztalta meg, hogy igenis van igény a kultúrára, van módja, hogy fogyasztójává tegyék az olvasókat. Ha más nem, Facebook a szórványfalvakban is van – intett a nyitottságra a szerkesztő, aki szerint a finnyáskodással, a panaszkodással nem juthatunk sehová.
Az est második részében a meghívottak műveikből olvastak fel, bevezetésképp arra válaszolva, hol tartanak most alkotói pályájukon. Fekete Vince a 2010-ben megjelent Védett vidék című verseskötet tematikáját folytatja majd egy sokkal bőségesebbre tervezett új kötetben, melynek készülő anyagából felolvasta A világ újra és A szülőhely kartotékai című költeményeket. Mindkét vers megkapóan szép motívuma a saját provincia otthonossá tétele, belakása.
Karácsonyi Zsoltot egykor elkezdett „kocsmaeposzáról” kérdezte Elek Tibor. A mű bő tíz éve, egy ócska albérletben született meg a szerző fejében, de befejezése végül elmaradt. A mitikus utak azonban változatlanul foglalkoztatják, és mint a felolvasott versekből kiderült, természetesen az erdélyiség is. „Erdélyország egy félsziget, Erdélyország a Krím nekem” – sodort magával a Peremvers dalszerű lüktetése, ami után Karácsonyi még felolvasta a Lezárt szabadvers és a Levegő, régi szerető című műveit is.
Lövétei Lázár László kevés szavú költő, de talán azért is, mert a próza felé kacsintgat – mutatta be Elek Tibor a Székelyföld főszerkesztőjét, aki elmesélte: szívesen feldolgozná egy regényben egy 1946-ban meggyilkolt lövétei kommunista történetét. Egy másik nagyszabású terve, hogy nótáskönyvet szerkesztene, ezt is regénybe ágyazva, emléket állítva a magyar nóta műfajának, amit például Berzsenyi bizonyos pillanatokban még a költészetnél is többre tartott. Aztán meghallgathattuk a Kilencedik eclogát a humoros gyűjteményből, a Csíkszentdomonkosi Vergilius eclogáiból.
Molnár Vilmos a költőknél jóval kisebb számú erdélyi prózisták egyik legjelesebb alkotója. Novelláiban mindig ott bujkál az abszurd, a csoda, a mese. Vonzalmát a fantasztikumhoz Molnár úgy kommentálta: a mese csak az utóbbi századokban vált gyerekműfajjá, ő szívesen emeli vissza a felnőtt irodalomba, az azt megillető helyre. A furcsaság, a csodás elemek szeretete egy írónál alkati kérdés – tette hozzá Molnár Vilmos, majd felolvasta az Ablesz Dzsihán balladája című novellát. Ebben egy dobrudzsai tatár fiú történetét meséli el, melyhez részben saját katonáskodása helyszíne szolgált ihletforrásul.
Papp Attila Zsolt, aki a legfrissebb verseskötettel büszkélkedhet a meghívottak közül, az elvágyódás és maradás kettőségéről beszélt a kötet darabjai kapcsán. Az Egy holdpolgár vallomásai például nem azt üzeni, hogy Erdélyből akarna eljönni, hanem hogy Erdélyt akarja a Holdra vinni – fogalmazta meg Papp. Eredetileg egyébként „űreposzt” akart írni, mint Stanislav Lem, ám ez versben lehetetlennek bizonyult, s így maradt belőle egy versciklus. Ebből hallgathattuk meg A bolygó nevet talál című verset, és a kötet címadóját, a Vízimozit, amely az 1913-ban a Szamosba fulladt színésznőnek, Imre Erzsinek állít szép emléket.
A beszélgetés végén a közönségből mindenki magához vehette a Helikon és a Székelyföld friss példányait, és hazavihette – akár egy kis lélekszámú szórványfaluba, akár a főváros sűrűjébe.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
