A teremtés nyomai – Galántai Zoltán novellája

Akkoriban kizárólag a vallás érdekelt, és azon belül is az apokrif  tanok, noha a szemináriumvezetőim figyelmeztettek, hogy ez veszélyes lehet. Hogy a valóság maga a megtestesült gondolat. Ami pedig a rovarokat illeti, természetesen én is ismertem néhány, velük kapcsolatos bibliai idézetet. Nem sokat. A sáskajárás, a böglyök, a hét csapás… nagyjából ennyi, és nem is akartam többet. Nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Azon a nyáron azonban orvoshoz kellett fordulnom. Talán a túlságosan sok olvasástól gyengült meg a szemem; talán ennek is rejtett jelentése van: nem tudom.

Mindenesetre végül úgy döntöttem, hogy elhagyom a kőből épült városokat. Tanulni ráérek később is. Egy ritkán lakott területet néztem ki magamnak, ahol majd valóban közel kerülhetek a Teremtés művéhez: lenyűgöztek a térképen látható erdők meg a hegyek zöld és barnás foltjai, melyek mintha az őseredeti állapotot tükröznék vissza; de azért bepakoltam a hátizsákomba néhány teológiai művet meg egy nem kanonizált könyvet is. Nincs rá magyarázat, hogy miért éppen azt: talán csak így alakult. Talán véletlen volt.

Vagy, talán mert lenyűgöztek az illusztrációi. Az első lapon az öreg és megfáradt Teremtő: a szöveg szerint a szó szoros értelmében egyetlen szempillantás alatt hívta életre a Világot: pusztán azáltal, hogy kinyitotta a szemét; a többin pedig egyáltalán nem földinek tűnő tájak és mindenféle idegen kreatúrák képei. Lábak, karmok, csápok, fullánkok és különös, összetett szemek, és amennyire a rossz latinsággal írt, nehézkes és helyenként szinte olvashatatlanná halványuló szöveget képes voltam megérteni, valami olyasmiről volt szó benne, hogy a rovarok még az első és legősibb teremtés zárványai: azért is tűnnek olyan idegenszerűnek a számunkra, és az Isten egy napon majd eltörli őket a föld színéről, mert immár nincs szükség rájuk. Elvégre azóta elkövetkezett előbb a növények; majd az állatok: a halak, a csúszómászók, a négylábúak; végül pedig az ember kora. Én pedig a könyvet lapozgatva szinte magam előtt láttam, amint az egymást követő teremtésekről olvasgatok egy fa tövében ülve, valami patakparton.

De persze teljesen téves elképzeléseim voltak arról, hogy milyen is lesz ez az egész. Azt gondoltam, hogy majd a szabad ég alatt alszom; nap közben pedig nagy gyalogtúrákat teszek az embertől háborítatlan rengetegben, és ha időnként találkozom egy favágóval vagy vadásszal, akkor majd tartalmas beszélgetéseket folytatunk Isten lenyűgöző alkotásairól, amelyek legtisztább formájukban itt nyilvánulnak meg.

Ám nem így történt.  Nemhogy nem álltak szóba velem, hanem kutyát uszítottak rám; az esőzésektől sáros ösvényeket kidőlt fák torlaszolták el; a ruhámba bogáncs tapadt; a patakok vize pedig olyan zavaros volt, hogy még a kezemet se szívesen mártottam volna bele. Néha egy távoli kéményből füst szállt fel.

Aztán tovább mentem: aztán pedig a vadon és a magány napokon és újabb napokon keresztül. Közben állandóan rovarok gyötörtek: legyek, moszkitók, méhek, pókok, százlábúak, darazsak: minden, ami mászott vagy repült. Felhőként sötétítették el az eget, és ahogy végképp eltévedve és mind tanácstalanabbul egyre mélyebbre hatoltam az erdőbe, csak egyre többen lettek. Benépesítették a levegőt, a földet és a vizeket is.

Végül csípéseiktől gyötörve és lázasan egy romos kunyhóhoz értem: a térképem szerint itt kőből épült városnak kellett volna lennie, de nem volt semmi más. Már nagyon szerettem volna ismét emberrel találkozni, még ha az ellenséges is velem, ugyanis kezdtem úgy érezni, mintha én lennék az egyetlen értelmes lény ebben az átkozott: korhadó fatuskókkal, tüskés gyomnövényekkel, hőséggel, rothadással és ízeltlábúakkal benépesített univerzumban, ahol a zihálásomon kívül nem hallatszott más hang, csak az állandó és őrjítő, monoton zümmögés.

Odabent egy szakállas öregember feküdt. Az arca homályosan ismerősnek tűnt, és elég volt néhány szót beszélnem vele, hogy megértsem, hogy a nálam lévő könyv miért apokrif: azért, mert nem igaz. Mert a teremtés nem a rovarokkal kezdődött és velünk ért véget, hanem éppen fordítva, mondta az öregember, és ebből már én magam is levonhatom a következtetést. Hogy milyen sors vár az emberiségre. Hogy mi lesz a kőből épült városainkkal; és hogy ez a sors talán már be is teljesedett. Hogy talán én vagyok az utolsó ember, aki… Aztán behunyta a szemét, és elhallgatott: még a mondatot sem fejezte be. Én pedig kimentem a kunyhóból: ki a szabadba, és odakint nem volt más, csak a sár és a mérges szömörce, a fák, páfrányok és kövek, meg az ember által nem háborított tájban csak rovarok és rovarok és rovarok mindenütt.