Szőcs Géza: Színes menük, temetések – azaz naplórészlet, 2014. február vége, március eleje
Február 21-én, pénteken este átnéztem és elküldtem Vári Györgynek a Népszabadság számára adott interjúm szövegét. Az interjúhoz készített fotóimat nézegetve arra gondoltam: sem a válaszaimból, sem a fotókról nem derül ki, hogy alapvetően derűsebb lény vagyok ennél, mint aki itt a kamerába néz, meg a mikrofonba beszél; derűsebb, amellett meg fatalistább is.
Vári a kormányzat keményvonalas bírálója. Amikor az interjút kérte tőlem, úgy gondoltam, fogást keresnek rajtam. Ezt meg is írtam neki, erről szóló levelem lehet, hogy izgalmasabb is, mint amilyen az interjú lett. Vári mindenesetre abszolút korrektnek bizonyult, ami először fordult elő a Népszabadsággal való kapcsolatom történetében, s amiért Vári lehet, hogy megrovást is fog kapni – igaz viszont, hogy nekrológja Borbély Szilárdról annyira kiemelkedő írás, hogy amiatt meg biztosan sokan megdicsérik majd.
Borbély váratlan halála jobban megrázta a nemzetet – jó, a literátor kasztot –, mint Halász Péternek (Jancsó Miklós egyik kedvenc színészének) az előre bejelentett, megkoreografált távozása. Az eleven, még nem is túlságosan halálraítéltnek ható Halász önbúcsúztató ceremónia-showja, ravatal-performansza a Műcsarnokban meglehetősen átírta érzelmi és mentális rutinunkat, ami a halálhírek feldolgozását illeti, mindazokat a részben önvédelmi, részben önreflexív toposzokat, amelyekkel a halál, a halálhírrel való szembesülés, a búcsúzás és búcsúztatás, a gyász kihívásaira szoktunk válaszolni.
És most itt van Szilárd halálhíre, amely arra figyelmeztet: nem ért véget, s talán nem is fog véget érni soha az, hogy oly sok költőnk maga menekül át a Styxön túlra, nem várva be, amíg egyszer csak odaát találja magát, csak úgy, ahogy az élet azt hozza. Borbély Szilárd is elébe ment az elkerülhetetlennek. (Káront ki fizeti? – kérdezte egy bagatelljében.)
Talán lesz egyszer annyi időm, hogy megírjam azt a könyvet, amelyben az öngyilkosság motívumát tervezem végigkövetni a magyar irodalomban. A magyar írók és költők között, és a magyar írók és költők műveiben. Sajnos, ez a filológiai, egyben esszéisztikus monográfia, úgy tűnik, soha nem volna befejezhető.
Szombat reggel. Jancsó Miklós temetése a Fiumei úti temetőben, némi patetikus választékossággal: nemzeti sírkertben. Nemcsak a magam nevében jöttem ide: a miniszterelnök képviseletében is.
Néhány éve innen, e ravatalozónál búcsúztattam Faludy Györgyöt. Ők ketten fogalmazták, Faludy és Jancsó, azt a haragos levelet, amelyet aztán mások is aláírtak, s amelyben megleckéztették az ellenem ármánykodókat, teljes erkölcsi súlyukat latba vetve mellettem. Emlékszem, az egyik csatlakozó aláíró Galkó Balázs volt. És Orbán János Dénes is aláírta azt a levelet. Galkó most a búcsúztatók egyike, Orbán pedig, akinek verseit Galkó szavalta is régebben, most március 15-én Babérkoszorút kap. Galkó hányódik, nem megy jól neki, pedig jelentős színész, erős kormányellenessége aligha előny neki e helyzetben, legalábbis sok színidirektor így gondolhatja. Szeretnék segíteni neki, ki tudja, mikor fogunk az ő ravatala mellett állni. (Meg egyáltalán, melyikünk a másikénál, milyen sorrendben.) Vajon szavalja még OJD verseit? Ez most ezzel a díjjal éppen aktuális lehetne.
A ravatalnál Csákány Zsuzsa. Megragadja a kezem, és azt mondja: szép levelet írtam neki a férje halála után. Megköszönöm, hogy szépnek találta, majd érzem, hogy ettől elönt a zavar. Elmondom, hogy az Örökmozgóban a Jancsó-emlékvetítés előtt is mondtam róla pár szót, aztán menekülési útvonalat keresek, leülök az első szabad székre. Nemsokára Tarr Béla és Bozóki András helyezkednek el mögöttem, Cserhalmi György ül le mellém, tőlem jobbra, a Konrád házaspár pedig balra, felkeltve a fotósok figyelmét. Sok-sok lencse fordul ránk, Konrád feléjük intve rámkérdez: látod, mekkora munkában vannak?!
– Valamelyikünket valaki biztosan retusálni fogja ezekről a képekről – súgom vissza.
Tarr fejénél csak a keze, kezénél csak a hangja reszket jobban, amíg a búcsúztatóját olvassa.
A sírnál. Ezt biztosan nem felejtik el a megjelentek, talán ez is volt Jancsó célja, amikor úgy hagyakozott, hogy a gyászoló gyülekezet a Garibaldi-nótával búcsúztassa. Így lett hangos a Kerepesi temetőnek ez a parcellája Kossuth, Klapka, Türr és Garibaldi nevétől, miközben azon morfondíroztam, vajon miért maradt távol filmművészetünk (és filmiparunk és filmesztétáink) oly sok markáns alakja, szellemi életünk egyéb szereplőit nem is említve.
Rögtön a temetés után indulnom kell Szombathelyre.
Lefut a program, furcsán érzem magam. Hajnalban: irány Marosvásárhely. Délutánra, Bánffyhunyadnál már annyira fáj a lábam, hogy be kell mennem a kórházba, nézzenek rá, mi történik. Vasárnap van, a kórház nem nagyüzemi fordulatszámon működik. Laborvizsgálatot, egyéb vizsgálatokat javasolnak. Valahogy eljutok Kolozsvárig. Felszökik a lázam 39 fokra. Morálomat nem emeli, hogy a kislányom hozzám bújik, s azt mondja, félek.
Csak nem valami farkastól?
Nem, valamilyen elvontabb veszedelmet érez. Aztán megkérdi, le tudok-e győzni egy kardos embert. Megnyugtatom, közben arra gondolok, vajon ismeri-e a kaszát mint tárgyat s mint szót. De nem akarom a kaszásra terelni a beszélgetést, lassan elalszunk.
Hétfő délután Orbán János Dénes hoz vissza Pestre. Debrecennél sem járunk még, de egy jótét lélek már megszervezte, hogy várnak rám a Honvéd-kórházban.
Ott pedig minden összeomlik, minden tervem a hétre, minden találkozóm, minden megbeszélésem, az összes egyeztetett program. Ágyba kényszerítenek, igaz, már egyetlen lépést sem vagyok képes megtenni.
Persze, hogy nem így képzeltem. De bárhogyan képzeltem, így telik el a névnapom, a kórházban. (Így telik az öröklét – írta Borbély Szilárd tavalyi születésnapomra szerzett, egyik említett rigmusában, ezzel a sorral folytatván: Ki ismeri Töröknét? Azt is megállapítva ugyanitt, hogy sírjában hontalan a költő csontja.)
Nem így képzeltem.
Közben Petra lányom tart erkölcsi nyomás alatt: nem lehetséges pályáznia a Móricz Zsigmond-ösztöndíjra (meg semmilyen állami, pl. NKA-támogatásra), ugyanis kizáró feltétel, ha valamelyik szülő kormánytag, netán kormánybiztos.
Petrát nem én neveltem, hanem első feleségem, akitől elköltöztem, majd elváltam, amikor Petra még hároméves sem volt. Egyetlen rossz szavam sem lehet, jól nevelte a gyereket, amíg én hol őrizetben, hol száműzetésben, hol Bukarestben éltem a magam sorsát. Petra több diplomát szerzett, ügyes filmeket készít, verseskötete jó kritikákat kapott, sok nyelven beszél. És állástalan. 2010 elején, egy még Hiller István miniszter által összehívott kuratórium kiírt egy pályázatot egy filmbizottsági állásra, amelynek betöltésére ez a kuratórium Petrát találta alkalmasnak. Közben júniusban kineveztek kulturális államtitkárnak. Első három intézkedésem egyike az volt, hogy kihúzassam onnan a Petra nevét. Ezt még megértette, zokszó nélkül tudomásul véve a helyzetet. Most azonban azt kérdi: mi köze van neki ehhez az egészhez? Miért kell neki ezt a diszkriminációt elszenvednie? Azt felelem: írja meg nekik, hogy már régen nagykorú, nem élünk és soha nem is éltünk egy háztartásban, leszámítva azt a két-három évet még Ceauşescu idejében, és van úgy, hogy évekig nem találkozunk. – Nem érdekli őket – feleli.
– Akkor tagadj meg, és változtass nevet. Nem tudok segíteni.
Aztán még visszakérdez: De te ezt a helyzetet igazságosnak tartod?
– Nézd meg, az öcséidnek sem könnyű, s az is miattam van. Az apját nem tudja megválasztani az ember, én sem tudtam az enyémet.
Február 27., csütörtök reggel, még mindig kórházban. Most temetik a Farkasréten Bíró Gazsit. Nemzedékem legjelesebb jogászkoponyája volt, ENSZ-raportőr Szudánban, akinek elmúlt évtizedeire mégsem a szudáni titkosszolgálatok fenyegetése, hanem saját betegsége vetett árnyékot. Fenyegették persze, de csak a vállát vonogatta, tüdő- és szívkórképe fedezékéből. Egyike volt legközelebbi harcostársaimnak, a fia keresztfiam. Bíró Gáspár, nyugodj békében, most nem vagyok ott a végtisztességtevő gyülekezetben, de mindig számon tartunk a nagy csapatban. Hogyan ne fogna el ezentúl mindig a keserűség, ha erre a mai napra gondolok.
Gyarmati Fanni. Egy Radnótiról írott példázatom miatt megkedvelt, Kiss Ferenccel üzent, kérte, hogy keressem meg, azt követően gyakran jártam nála, s beleegyezését bírtam, hogy egy napon átinvitáljam a szomszédból látogatóba Faludy Györgyöt. Akármilyen valószínűtlen, de soha nem találkoztak. Faludy sokáig nem tartotta jelentős költőnek Radnótit. Csak miután eljutottak hozzá utolsó éveinek remekművei, ismerte fel, hogy ki volt ez a kortársa. Ezután már úgy vélekedett: időben egyre növekedik Radnóti fontossága (szemben azokkal, akik életükben vannak a népszerűségi csúcson, attól kezdve pedig folyamatosan csökken a jelentőségük). Ugyanakkor Radnóti és a Faludy számára olyannyira fontos József Attila élete nem egy ponton közelített egymáshoz, az ismert tényeken kívül említsük itt meg Kemény Katalin (Hamvas Béláné) tervezett folyóiratát, a Mértéket. Ebben mindkettejükre számított, és mindketten igent is mondtak a felkérésre. (Lásd A Dunánál-ban.)
Aztán, amikor az 1956-os emlékműhöz kezdtem gyűjteni a támogatókat, Fannival való szívélyes kapcsolatunk elhidegült. A 2000-es évek elején indítottam el ezt a szervezkedést, hogy legyen Budapesten egy méltó, megkerülhetetlen, katartikus ötvenhatos emlékjel. Jánosi Katalintól Pongrátz Gergelyig, Faludytól és Király Bélától Eörsi Istvánig százak meg százak adták aláírásukat a tervezethez, amint ez A Dunánál akkori számaiban nyomon követhető. (Legtöbbjüknek – vagy felmenőiknek – közvetlen vagy közvetett közük volt a forradalomhoz és szabadságharchoz. Mások meg erkölcsi vagy közéleti tekintélyként adták nevüket a látomáshoz. Végül a Medgyessy-kormány emberei ordenáré módon lenyúlták és paródiába fullasztották az egészet.) Gyarmati Fannit is felkértem, nem mintha bármi köze lett volna 1956-hoz, hanem mint személyiséget, szellemi életünk referenciapontnak számító alakját, hogy támogassa az emlékmű-tervet. Legnagyobb meglepetésemre kitért ez elől, mivelhogy 1956 úgymond megint csak annak volt a bizonyítéka, mennyire zsigeri és primitív módon képesek uszulni (ezt az igét használta) a magyarok. Nem vitatkoztam vele, nyilván megvoltak a saját emlékei, élményei, tapasztalatai. Mi több, mára már én is úgy látom, hogy nemzetünk olykor képtelen uralkodni negatív ösztönein. Ám a visszautasítás rosszul esett. Faludy is elköltözött a sarokról, hogy miért, erről is érdemes volna egyszer beszélni, úgyhogy a szomszédból való baráti átsétálás helyett már bonyolult egyeztetésre és szervezésre lett volna szükség, hogy létrejöjjön a történelmi találkozás a múlt század két nagy tanúja között.
Milyen kár, hogy így alakult.
Mennyire sajnálom, hogy ezen a búcsúztatáson sem vagyok ott.
De egy héten belül négy temetés, ez azért nem normális.
Mit hoz még ez az esztendő?
(Mekkora patáliát rendezett Gyarmati Fanni, amikor valamilyen díszpolgári címet akartak adományozni neki. Zengett az egész Pozsonyi út. Temetése pedig úgyszólván titokban, a nyilvánosság kizárásával történt, 11 fő részvételével. Szerettem volna, ha egyszer elbeszélgetünk Flóráról. Ő is néhány karáttal keményebb volt a gyémántnál. Nem tudom, ismerték-e egymást, s ha igen, mennyire – meg fogom kérdezni Illyés Ikát.)
(Cserhalmi György, Szőcs Géza és Konrád György Jancsó Miklós temetésén)
És amikor ezt írom, még mindig feküdnöm kell, még mindig nem tudok lábra állni, pedig az orvosok jó munkát végeztek. Közben eltemették Debrecenben szegény Szilárdot, s biztosan jó néhányan feltették magukban ugyanazt a kérdést, amit én Jancsó temetésén.
(Cserhalmi György színművész beszédet mond Jancsó Miklós temetésén a Fiumei úti sírkertben. A kétszeres Kossuth-díjas, világhírű magyar filmrendező életének 93. évében 2014. január 31-én hunyt el
MTI-fotó: Mohai Balázs)
Amúgy, még hétfőn, megjelent a Népszabadságban az interjú, sokan gratuláltak hozzá, már kezdtem is emiatt aggódni, amikor azért mégiscsak durván beszólt valaki balról, helyreállítva a világ rendjét.
(Borbély Szilárd – Forrás: modemart.hu)
Gyakran és szívesen gúnyolódnak sandán (most is) értékszolgálat-szenvedélyemen, és teszik szóvá például vagy legalább célozgatnak rá, hogy érték ide, érték oda, 2010 óta, amióta magam is a Kossuth- és Széchenyi-díjbizottság tagja vagyok, e díjakra főleg dilettánsok, akarnokok, a kormányzathoz lojális udvari kedvencek számíthatnak. Nyilván ideértendő Borbély Szilárd is, aki Babérkoszorút, vagy a kilencvenéves Reigl Judit, aki Kossuth-díjat kapott (csoda, hogy megérte, volt rá elég idő kitüntetni, vajon miért nem kapta meg korábban?), vagy Hobo, vagy Sebő Ferenc, vagy a grafikus Orosz István, a festő Szentandrássy István, a fotós Szilágyi Lenke, vagy Kelemen Barnabás, vagy a matematikus Szemerédi Endre – még az Abel-díja előtt –, vagy a két Csíkszentmihályi, vagy vegyük csak az ez éviek közül Dobai Pétert vagy Baráti Kristófot, John Lukacs nagydíjáról nem is beszélve, vagy Orbán Györgyöt, korunk egyik legnagyobb komponistáját, hogy csak másfél tucatnyi nevet mondjak hirtelen (több tucatot lehetne mondani) azok közül a nemdebár dilettánsok és szellemi törpék közül, akik ugye nap mint nap ott gazsulálnak a kormányzat konyháján vagy előszobájában... Reigl Judit, amikor Párizsban átadtam neki a kitüntetést, bizalmasan megkérdezte tőlem, ki van ma kormányon Magyarországon.
Ma azt álmodtam, hogy egy olyan vendéglőben jártam Hernádi Gyulával, ahol az ételsorok színe naponta változott. Megpróbálom én is összeállítani egy hétszínű gasztronómia alapanyagait.
Sárga : húsleves, sáfrányos rizs, rántott hús, citrom, tojássárgája, sör, kajszibarack, sárgadinnye, sárga paradicsom, paprika, krumpli, kukorica, banán
Narancs: sütőtök, kagyló, rák, rókagomba, korallgomba, sárgarépa, narancs, őszibarack
Piros, vörös: cékla, eper, málna, szőlő, görögdinnye, hús, vörös káposzta, bogyók, som, paradicsom, paprika, bor, fagyi, alma, vérnarancs
Fekete: kir royal, szeder, áfonya, Guinness, olajbogyó, kávé, csoki, bor, aszalt szilva
Zöld: saláta, uborka, paprika, zöldborsó, spárgavég, kivi, lime, menta, kapor, petrezselyemzöld, olajbogyó, szőlő, alma, vinho verde
Fehér: tej, sajt, tojás, vaj, rizs, hal, csirke, torma, petrezselyemgyökér, spárga, fehérbab, retek, fehér csoki, tejszínhab, citromfagyi, kókusz
Barna: bab, mogyoró, máj, barna sör, kenyér, barna cukor, kávé, konyak, whisky, csokoládé, fagylaltok
Kék: besztercei szilva, kökény, curaçao, színezett fagylaltok, sütemények
És persze még rengeteg minden, meg ezek árnyalatai – hányféle színre lehet megsütni a húst? – és kombinációi. Ahogyan Ion Lăncrănjan írta: akkora volt a magyar piaci árusok romángyűlölete Kolozsváron, hogy egymás mellé tették a zöldhagymát meg a piros retket, mert folyvást a magyar trikolór járt az eszükben...
