Majorana Kolozsvárra látogat – Böszörményi Zoltán versei
MAJORANA KOLOZSVÁRRA LÁTOGAT
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN VERSEI
MAJORANA TRIPTICHONJA
Halottak ezek a versek,
átjárható szobák.
A test kinyújtva,
lemeztelenítve: áruház.
*
A jövőt kell elosztani,
felkúszni a hegyre,
a lélekkel is valaki,
Isten feleselne.
*
A zöld lugasban datolyák,
árnyak tótágast állva.
Rájuk zárom a délutánt,
kezemben véres tálca.
MAJORANÁVAL TÖRTÉNT
Megjött az este, vele volt a lelked.
Én ostoba, belészerelmesedtem.
Holdfény guggolt a roppanó havon,
láttam az árnyak pihéit arcodon.
Láttam a tested hiúz szememmel,
festettem, róla tájat képzeltem el,
álmodozó szavakat aggattam rád,
ne faggasson rólad senki többé már.
Az ingem ujját ingedre kötöttem,
felfalta a csendet a szél köröttem.
Az örök hitemnek emeltem márványt,
mindened imádtam, mint bűvös bálványt.
De gondolt egyet, vállat vont az este,
elment, s hagyott megszerelmesedve.
MAJORANA KOLOZSVÁRRA LÁTOGAT
A sarki presszóban valami emlék ásít,
a fellegvári ugrótorony magához int,
ismeretlen egy konyakra áthív,
fáradt sirálykéz az asztalon.
A lélekvesztő átvisz dimenziókon,
élményeken, melyeket megélhettem volna.
Lyukas cipővel csatangolok
Kolozsvár utcáin,
kéz a kézben a széllel.
A szeretet hiányát még elviseli az ember,
büszkén viseli, mint vasárnapi fehér inget,
néha kérkedik is vele.
A gondolat Golgotája népes.
A fagyos semmire fura árnyat vet a Szamos-part.
Shakespeare sétálhatott itt ennyire békésen,
messze Londontól,
közel ahhoz, amit naponta
játszani, mondani, érezni, hazudni kell.
A fényben-puhult parton fűzfák,
idő-féle piroslik az ágakon,
elmondatlan legendák testében nő a misztikum,
az el nem hordott kövek érzete,
az óceánok
– melyeket majd bejárok –
gőgös ereje.
Én, a tücsök,
azóta minden este
ülök a fövényes parton,
álmosan pislogó csillagok között.
MAJORANA LÁTVÁNYA
a látóhatár húsában lila fényhad
vak szerencsének látnokai a madarak
messze vinne az elborult gondolat
lombjai között pellengérre állított szavak
alul távoli kétely szívébe mélyed
hangtalan ébred a szorongásos Nap
a tévedés lángoszlopai felcsapnak
kilátszik az égből a jaj
foltos ingemen fondorlatok pecsétje
bejárja velem a tájat s felébreszt a baj
színek zenéje köröttem lázad ha Pénelopé
karjába omlik a zaj
társaim heverésznek a fűben
csak én vagyok távol s nem érzem
hogy élek s voltam valaha
