„Nagy kő esett le a szívemről, pont a tyúkszememre”
Kukorelly Endre sajtóbemutatója akár parlamenti bizottsági meghallgatásra is emlékeztethette az embert: a Libri Kiadó a Centrál kávéház egymás mellé tolt asztalaihoz ültette a meghívott újságírókat, s az asztalsorral szemben foglalt helyet a szerző, valamint Sárközy Bence, a kiadó főszerkesztője és a kérdező, Veiszer Alinda.
Kukorelly megvallotta, nem rajong az efféle frontális beszélgetésekért, így aztán kicsit közelebb húzódva barátságosabbá tettük a légkört. Amiben egyébként sem volt semmi hivatalos, még ha az Országházi divatok kötetcím netán ezt sugallná is. A mű nem politikai kézikönyv vagy a szerző ideológiai katekizmusa, hanem a Kukorelly-életmű újabb darabja; csak éppen – ahogy Sárközy Bence fogalmazott – az író kicsit eltávolodik benne az irodalomtól, és közelít a realitásokhoz. A szövegnek alapvetően három síkja fut párhuzamosan, mutatta be Sárközy a művet: az emlékezet-típusú családtörténet, a naplójellegű feljegyzések, illetve az interpellációk, parlamenti beszédek részletei.
Monotóniától tehát nem kell tartani, már csak azért sem – tette hozzá Sárközy Bence –, mert Kukorelly amúgy is zsúfolt életébe egyéb tevékenységei mellé illesztette a képviselőséget 2010 és 2012 között, s ez a sokszínűség a naplórészekből is visszaköszön. Veiszer Alinda szerint – aki a maga felszabadultságában kifejezetten kritikusan kérdezte az írót, és mellőzte az „udvariassági köröket” – annyi a név ebben a könyvben, hogy nincs ember, aki követni tudná. Meg is kérdezte Sárközytől, nem kellett-e volna szigorúbban szerkeszteni. Kukorelly (aki nem egykönnyen tudta magához venni a szót Veiszertől) ezt azzal indokolta, hogy a nevek sokaságából az élet követhetetlen forgataga köszön vissza. Ami a Parlamentben koncentráltan jelentkezik: 386 embert képtelenség személyesen megismerni.
Az író Mikszáth Tisztelt Ház című karcolatait ajánlotta a jelenlévők figyelmébe – a bemutató során még többször is –, amelynek egy névregiszter van a végén, annyi személyt emleget benne az író. Mindenkit azonban még a történészek sem tudtak beazonosítani. Kukorelly az aktív politizálás időszakában arra is rájött, mi az igazi különbség a Mikszáth-korabeli és a mai parlament között. Nem az országházi elit különbözik – hangsúlyozta az író –, hanem a másod- és harmadvonalban politizáló „mamelukok” (ezt a szót Mikszáth használta először, jegyezte meg Kukorelly). A 19. században ugyanis ez a réteg is valódi úriember volt, egészen más, mint a mai esendő, „gombnyomogató társaság”. Mikszáth egyébként aszerint minősítette karcolataiban képviselőtársait, kinek a beszéde alatt milyen dohányt érdemes elpöfékelni. Jókaiért, Tiszáért egy minőségi szivart is érdemes volt elszívni – anekdotázott Kukorelly.
Veiszer Alinda a kötet aktualitását firtatta, Kukorelly saját szavait idézve egy interjúból: Mit fog ebből bárki is érteni tíz év múlva? A szerző irodalmi példával válaszolt, noha hangsúlyozta, eszébe sem jut Dantéhoz mérni magát: az Isteni színjátékból sem lehetne ma már semmit érteni a hatalmas jegyzetapparátus nélkül. „A pártpolitikát nem lehet különválasztani a létezéstől” – fogalmazott annak alátámasztására, hogy számára nem válik el élet, irodalom és aktuálpolitika. Egy Jókaitól vett mottó formájában ezt egyébként a kötet élén is feltüntette.
Mikszáth mellett Kukorelly a leggyakrabban az ókori görögöket hozta fel példának a bemutatón: az antik kultúrában azt a férfit tartották szabad embernek, aki el merte hagyni az oikoszt, a birtokát, a gazdaságát, és kilépett az agórára, hogy ott aktívan belefolyjon a közügyekbe. Ehhez kellett persze hübrisz is, de a férfiasságnak elengedhetetlen része volt a társadalom ügyei iránt érzett felelősség. Az LMP kommunikációjában a részvétel fontosságának hangsúlyozása szlogenértékű volt – magyarázta Kukorelly –, vagyis ki kell menni az agórára. Veiszer Alinda szerint ez a meggyőződés már-már monomániásan ismétlődik a kötetben, s ezt az író nem is tagadta, valóban „mániája”.
„Egy másik interjúban egyszer azt mondtad – hivatkozott egy újabb beszélgetésre a tévés műsorvezető –, hogy akkor tekintenéd sikeresen lezárt négy évnek a működésed, ha pont időben tudnád abbahagyni.” Kukorelly mosolyogva reagált: jól venné ki magát, ha most erre azt válaszolná, igen, pont időben szállt ki, de ennél bonyolultabb a helyzet. Nem titkolta: mindig egy kicsit outsiderként politizált az LMP-ben, nem volt párttag, a „megúszásra” hajtott, miközben körülötte szorgos, ambiciózus fiatalemberek tették fel az életüket az ügyek megoldására. „Én meg csak húzódoztam” – mondta Kukorelly, pontosabban szerette (volna) jól érezni magát egy rokon közegben, örömmel viszontlátni naiv – s erre a naivitásra mindenkit biztatott – elképzeléseit. De ahol hatalom felé orientálódó férfiak tömörülnek, természetesek a konfliktusok. „Úgy sikerült nekem ez a kilépés, mint Karábának a gól a Manchester ellen” – idézte az író a Fradi-játékos legendás mázliját.
A kilépés utáni megkönnyebbülését így jellemezte: „Nagy kő esett le a szívemről, csak pont a tyúkszememre esett.” Valamicske csalódás vitathatatlanul van mögötte, hiszen a „lehet más a politika” szlogenje számára egy megértőbb, derűsebb politizálás lehetőségét sugallta – azt a látásmódot, amit Bocskai úgy fogalmazott meg: „A dolgot magát kell nézni”. „Aztán láttam, hogy ez nem egészen így működik” – tette hozzá az író.
Politikusként két fő célt tűzött ki maga elé: a kultúra és a tömegsport helyzetének javítását. Bár a kötetben többször céloz volt képviselőtársai olvasási szokásaira (vagyis azok hiányára), ezt sosem valamilyen népnevelő szándékkal teszi – ahogyan a beszélgetésen mondta: „Nem vagyok kultúrkritikus”. Elismerte viszont, hogy a kisszínházakat sújtó törvényjavaslat vitája idején tényleg dühös volt. Kukorellyről lévén szó természetesen része a kötetnek a foci is – az író Veiszer Alinda kérésére felolvasta azt a részt, amelyben beszámol kísérletéről, hogy csatlakozzon a PASE (Parlamenti Sportegyesület) focicsapatához. A komplett kis novella fanyar humorral rántja le a leplet a sportban is érvényesülő pártos kisstílűségről, és kirajzolódik belőle a kollégákat focira csábító íróember gyermeki lelkesedése, majd csalódása. Mesterien kódolva ott van benne Kukorelly véleménye a játéktérről, ahol ő is megpróbált labdába rúgni.
A játék pedig a legkomolyabb dolog – magyarázta az író. Minden játéknak megvannak a szabályai, és lehet tisztességesen játszani. Lényegében erről szól a felolvasott részletet is tartalmazó A Sportbizottság című rész, amely Veiszer Alinda szerint a kötet kulcsfejezete. „Mindent azzal a szándékkal figyeltél meg, hogy később leírd?” – kérdezte a moderátor a felolvasott részlet hallatán. Egyáltalán nem – vallotta meg Kukorelly, olyannyira, hogy még az elmaradhatatlan naplóírást is szüneteltette képviselősége alatt.
Alinda szerint a könyv utolsó másfél oldalán megjelenő idill nagyon „kilóg” a fejezetek összességéből. Az író füvet nyír és a „műveld a kerted” egyszerű szépségéről elmélkedik. „Hedonista alkat vagyok, aki jól akarja magát érezni. A parlamentben túl kemény volt a szék” – fogalmazott Kukorelly a kötet metaforikus-ironikus hangneménél maradva. Vagyis megkönnyebbült, és kicsit jobb is kevésbé fontos embernek lenni – ma már csak a reggel 8 utáni műsorsávba hívják be a tévébe, ha hívják.
A közönségből is érkeztek kérdések, így például a Mikszáth-korabeli interpellációkra utalva, melyek még szabadon elmondott beszédek voltak. Azokhoz képest a mai, előre megírt szövegek színjáték-érzetet keltenek az emberben. „Ez a színjáték a parlamenti demokrácia” – felelte az író. De nagyon fontos, hogy a szegény adófizető, akinek nincs módja elhagyni az oikoszt és az agórára menni, legalább lássa, hogyan működik ez a színjáték.
Hogy írói vagy politikusi munkássága részének tekinti-e a kötetet, erre Kukorelly így válaszolt: ő írta, tehát írói, természetesen. A politikusi tapasztalatokkal „gyarapodtam, tudatosabban nézem a polisz dolgait”. A megjelenés időzítésének nincs direkt választási célja, bár nem tagadta, mindenkit szeretne meggyőzni, hogy menjen el szavazni.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
