„Irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról…”

Vannak-e egyáltalán „kulisszái” az írómesterségnek, vagy csupán a számítógép a munkaeszköze a ma költőjének, írójának? Mi tartozik az olvasóra, s mi maradjon a műhely falai között? Többek között ezek a kérdések is előkerültek a PPKE Bölcsészettudományi Karán rendezett egész napos konferencián, mely egyben ráhangoló volt a tervek szerint 2015 őszén indítandó új képzéshez: a kreatív írás és művészeti kritika mesterszakhoz. A négy fél éves képzés során ismert szépírók és kritikusok vezetik majd be a hallgatókat az írás gyakorlati kérdésköreibe, a kortárs művészeti világ alakulását és működését tárgyaló kurzusok kíséretében. Már ha elindul a mesterszak: mint Bazsányi Sándor elmondta bevezetőjében, egyelőre nincs meg a végeleges minisztériumi jóváhagyás. A pezsgő beszélgetéseket viszont addig is meghallgathattuk, a délelőtt szekción Horkay-Hörcher Ferenc vezetésével Szabó T. Annáét, Kemény Istvánét, Marno Jánosét és Térey Jánosét a költészetről.

Költő és költőszerep

Mibe ír a költő? – vetette fel rögtön a moderátor, és Szabó T. Anna elmondja, férjétől, Dragomán Györgytől kapott sok éve egy saját készítésű mappát, amelynek a borítójához Gyuri hozzávarrta a tollat. Ez azonban túl személyes tárgy ahhoz, hogy közönség előtt fel lehessen vonultatni. Kemény István viszont elhozta és meg is mutatja „Kék füzetét”, amelybe sorokat, gondolatokat firkant – benne rengeteg áthúzás, satírozás, javítás. Szabó T. Anna szerint a filológusok „halála”, amikor egy költő olyan indulattal javít, mint például az általa kutatott Szabó Lőrinc: a nyomát is eltünteti a satírozással a régi szövegnek. Ugyanakkor kár, hogy a mai számítógépes korszakban nem látjuk a javítások indulatát. István csak a versekhez használja a kék füzetet, minden, ami más műfaj, számítógépben születik.

Térey János sem használt harmincéves koráig komputert, de papír a mai napig mindig van nála a gondolatok feljegyzéséhez. Aztán gyakran el is veszíti, de ami fontos gondolat, az rekonstruálható. János elmeséli, könyvvel is járt már úgy, hogy az egészet átsatírozta volna, sőt meg is tette: a Termann hagyományait betűről betűre átírta, így született belőle a Termann hagyatéka. Marno János gimnazista korában élte meg a „füzet-korszakot”, aztán lecsapott édesapja írógépére, amelyen az ’56-os elítéltként szüntelen írta a fellebbezéseit. Marno ihlető közege a budai Gesztenyéskert, itt tesz meditatív sétákat, régebben éjszakákon át, közben többoldalnyi szöveg születik. Kész líra az is, ahogy a peripatetikus alkotásról beszél: szerinte a séta „megtisztít a mindennapi indulatoktól, koszoktól, elpépesíti, összeturmixolja azokat, s aztán ezek a homogenizált cudarságélmények leválnak a személyről, aki többé nem érintettje, hanem tanúja azoknak”. 

Így eveztek át a beszélgetők a személyes líra és a szereplíra kettősségéhez – a két alapvetően különböző költői alkatot József Attila és Ady életművén keresztül ütköztetve. Marno szerint József Attila, aki Adyval ellentétben képtelen volt a szerepköltészetre, azért is a 20. század legnagyobb költője, mert a legtisztább személyességében is jelen van a distancia önmagától, a tébolyban is megtartja a vers az önreflektív képességet. A legeltaposottabb állapotban is képes volt virtuózként megszólalni. Ennek ára volt, hogy nem tudott viselkedni, emberileg „szalonképtelen” volt. Szabó T. Anna úgy összegzi provokatívan a különbséget: József Attila az istenek ellen harcolt, Ady pedig maga volt az isten. Vagyis próféta prófétaszerepben, egészíti ki Kemény István. Egyébként „egyetlen költőnek sem kéne szalonképesnek lennie” – mondja Szabó T. Anna. Felmerül a József Attila-szerep nyomdokaiban járó Jónás Tamás neve, Szabó T. Apuapuapu című regényét ajánlja, mint kiemelkedő művet. Marno József Attila-apológiájára reflektálva Térey úgy felel: ő nem tesz különbségeket a maga számára a nagy elődök fontossága szerint, ahogy az alkotók emberi hibái sem dühítik fel. „A költők néha nagyon ellenszenves gesztusokat tesznek” – mondja Térey, s példaképp felhozza, mi sem áll tőle távolabb Kosztolányi alkatánál, mégis százszor jobban izgatja Adynál. 

Ady szereplírája kapcsán veti fel Horkay-Hörcher a manapság gyakran vitatéma tárgyát képező közéleti költészetet. „Kell-e” ilyet művelni ma egy költőnek? Térey szerint Ady volt az utolsó, aki költészetté tudta emelni a publicisztikát, és még belefoglalhatta versbe az aktuális miniszterelnök nevét, ma ez elképzelhetetlen. Marno János nem szépítgeti a véleményét: ha meghallja egy politikus nevét, csakis a romlottság jut eszébe. Szerinte nincs olyan mozzanata a politikusneveknek, amelyet érdemes egy költőnek a szájára venni. Mintha ahogy egy pondróban sincs semmi versbe-való. Kemény István nem ért egyet: a költészet attól jó, hogy mindent meg lehet benne csinálni – még egy kis pondróról is lehet verset írni. 

Térey szerint három nagy klasszikusunk volt, akiknek a sorsában valamiféle közéleti kiválasztottság tükröződött, haláluk is történelmi korszakhatárral esett egybe: Petőfi, Ady és Radnóti. Horkay-Hörcher Ferenc felveti Gérecz Attila nevét, de Térey nem érzi benne a nagyságot. Marno kitart amellett, hogy a költői szereppel Ady tudott utoljára élni, Horkay-Hörcher Nagy Lászlóval és Petrivel egészíti ki. Szabó T. Anna őszintén vall: számára csapda a közéleti költészet, de manapság muszáj ezen a hangon is megszólalni. „Ha nem az istenek ellen megy a vers, nincs tétje” – utal korábbi mondatára Anna. A moderátor firtatja, hogy a kutatói munkája mennyiben befolyásolja a költészetét. Szabó T. a szép Pessoa-versszakkal felel, érzékeltetvén, ha az ember nagyon elmerül a líra tudományában, sokszor nehéz megőriznie a természetességét, hiszen: „A költő színlelő-művész. / Oly jól ért már a mímeléshez, / hogy tetteti a bánatot, / a bánatot, mit tényleg érez”. 

De mi a tétje ma a költészetnek, mi értelmét látják a tevékenységüknek? – teszi fel a kérdést Horkay-Hörcher Ferenc vendégeinek a beszélgetés vége felé. Térey szerint ha manapság metafizikus, szakrális tevékenységként tekintünk a költészetre, nevetségessé válik. Ahogy egzisztenciálisan is vicc. Ő „íróságnak” nevezi a munkáját, és egyfajta polgári lét- és megélhetésformaként fogja fel – ez utóbbi záloga, hogy színházaknak is dolgozik. Kemény Istvánnál sem válik el polgári élete és „írósága”, mostanában határidős munkákon dolgozik különféle műfajokban. A versírás más – vers bármikor, bármiből születhet, mondja. 

Zárásképp a „vallomások perce” jön el, Horkay-Hörcher azt firtatja, vendégei szerint ki fontos kortárs költő ma. Térey rávágja Tandori nevét, mint legnagyobb élő magyar költőét, Szabó T. Rakovszky Zsuzsát említi. Marno szerint Rakovszky túl enervált lett, nincs benne szerethető. Szabó T. Anna visszakanyarodva az énlíra–szereplíra kettősségéhez úgy látja: Rakovszky magában a költészetben hisz egyre kevésbé. De ebben nincs semmi meglepő: közkeletű jelenség ma a próza felé hajlás. Az már egy új beszélgetést nyithatna, vajon miért van ez így, ahogy Marno János frappáns megfogalmazása is: a költészet ott kezdődik, hogy egy ember képes-e úgy megszólalni, hogy a szavak puszta pragmatikus értelmén túl reflektálni tud a nyelvre. A vita után a hallgatóság ízelítőt kap az elméletben megfogalmazott nézetek gyakorlati megvalósulásaiból, a költők felolvasnak műveikből.

„Az ember lakjon a szövegben”

Mintegy alátámasztva Szabó T. Anna véleményét a próza felé elmozduló korról, a délutáni próza-szekción már egy hajszálat sem lehetett leejteni a második emeleti előadóteremben. A diákság a padlót is birtokba vette, leterített kabátokra, pulóverekre ülve hallgatta Sándor Iván, Spiró György, Tóth Krisztina beszélgetését, melyet Vörös István vezetett. Mi a hátsó sorokba szorulva hallgattuk a disputát, még a fényképezőgépet előhúzni sem volt hely.

Kezdetnek rögtön a „hogyan lettem író” történeteket hallgathattuk meg az alkotóktól. Sándor Iván egy pályázatnak köszönheti indulását, amit még Komlós Aladár írt ki, s ő diákfejjel indult rajta. Itt csillanthatta meg először írói tehetségét. Spiró Györggyel ellenkezőleg esett meg: őt kiváló osztályfőnöke (akiről azóta esszét is írt) jó érzékkel a versírásról beszélte le az első próbálkozások olvastán, helyette mérnöki, műszaki pályát javasolt tanítványának. Ezt váltotta ki a próza- és drámaírás, ami már gyümölcsöző terepnek bizonyult Spiró számára. Tóth Krisztina képzőművésznek készült, s a vizualitás vezetett nála az íráshoz. A szobrászaton belül is a kis formák, a kisplasztikák, érmek izgatták belső látását. Ez a mai napig átszüremlik prózájába is.

Spiró úgy fogalmaz: vannak képszerűen és nem képszerűen gondolkodó írók, ő az előbbihez tartozik, innen művei filmszerűsége. Az utóbbiak között ott van Esterházy, Kertész Imre, akik a szöveget munkálják meg, nincs bennük képiség, ahogy például Franz Kafkánál sem. Sándor Iván vitatja, A per kapuja például nagyon erős kép. Tóth Kriszta szerint Kafkánál ezek absztrakciók; ő úgy látja, egyesek az absztrakciót próbálják képekké alakítani, mások a képekbe látnak belesűrített történeteket. Ő maga ez utóbbiakhoz tartozik, később erre példákat is hoz fel az életéből, milyen intenzíven működő jelenség.

Megmutatják-e valakinek műveiket, mielőtt megjelenik? – kérdezi Vörös István, és a válaszok még különbözőségükben is hasonlók. Tóth Krisztának nagyon fontos a visszajelzés és a szerkesztői vélemény, lehetőleg több felől. Sándor Iván magányos alkat, nem mutatja senkinek, állítja, de aztán kiderül: két állandó „előolvasó” barátja mégiscsak van, az egyik épp ott ül köztünk: Bazsányi Sándor kritikus. Spiró György hangsúlyozza: csakis akkor mutatja meg a művet, ha kész van, s ezzel mindenki egyetért – menet közben „öngyilkosság” az írónak mutogatni prózáját. Kriszta szerint a félkész műhöz fűzött vélemények az alapkoncepciót képesek megingatni, Spiró abban látja a legnagyobb problémát, hogy a még formálódó szöveg alapján elvárásokat támasztunk az előolvasóban, ami merőben elüthet az elkészült műtől.

Nem kevésbé érdekes kérdés a művek megszületésének hogyanja, a műhelymunka. Sándor Iván szerint regényt csak folyamatosan szabad írni, minden egyes nap, az erre tudatosan fenntartott idősávban. Tóth Kriszta megnézné azt a kétgyermekes családanyát, aki minden napja negyedét szigorúan az írásnak szenteli – e véleményével jelzi némi szarkazmussal a Füst Milán-i elv tarthatatlanságát. Ám ettől függetlenül úgy véli: „az ember lakjon a szövegben akkor is, amikor nem írja”. Neki is folyton ott van a gondolataiban egy-egy formálódó próza, az utcán járva-kelve is. Spiró György az írás „melós” részét hangsúlyozza: nagyon kemény munka, míg megszületik egy-egy véglegesnek tekinthető szöveg. Gorkijt hozza példának, aki a nála kopogtató ifjú Babellel fél évig dolgozott két, pár oldalas novellán. Mindkettő remekmű lett. A magyar irodalomban is akad tanulságos, ismert történet: Hajnóczy ’56-os kisregényét elvitte Örkényhez, aki kétszer is kiválónak nevezte, csak javasolta a felét (majd a felének a felét) húzásra. Végül három oldal lett belőle – Ki a macska? –, és a mai napig a legjobb ötvenhatos novella.

„A legjobb novellák mögött mindig ott egy kisregény” – összegzi a tanulságokat Spiró, átevezve ezzel „a tömörség titka” fejezethez. Színházi példát is hoz: Sztanyiszlavszkij a színészeivel a nyúlfarknyi szerepek teljes életrajzát kidolgoztatta. Tóth Kriszta szerint is pillanatfelvételekbe kell belesűríteni a szereplők sorsát. Nála is fontos fázisa a munkának a „zanzásítás”, első körben a jelzőtlenítés. Spiró szerint egy nagyobb regényből az első tíz-húsz oldal később szinte biztosan elhagyható, rövidebb próza esetén az első néhány bekezdés. Később ugyanis az író már belejön a szövegbe, és nem kell az olvasót végigvezetni a kezdeti állomásokon. Ahogy jegyzeteket is tilos közölni a mű születéséről, ezek a műhelymunka forgácsai. Tóth Kriszta ezt nevezi „kőleves-effektusnak”, amikor a nyitómondat csak ahhoz kell, hogy megszülessen, elinduljon a mű, később eldobható. Sándor Iván is sokat húz: rendszeresen visszatér a nap végén az egyes szövegrészekre, és megtisztítja a felesleges mondatoktól. Egyébként kézzel ír, van egy hűséges, régi beírója, aki gépbe viszi a szöveget, de az már a kézzel is letisztázott változat.

Szóba kerül a próza zeneisége, ritmikája is. Van-e botfülű író? – kérdezi Vörös István. Spiró szerint, ha nagy író, nem lehet botfülű. Fordítók között sajnos bőven akad – tragédia, amikor az idegen nyelvű szöveget nem hallja a magyarítója. Az orosz és francia klasszikusok nagy részét botfülűek fordították, mondja Spiró – magyarul például egyáltalán nem jön át Dosztojevszkij humora. Ahogy elvész Solohov Csendes Donjának zsenialitása az első fordításban – teszi hozzá Sándor Iván. A prózadallam nehezen megragadható szubsztanciájához a hangos felolvasás visz közelebb – értenek egyet a beszélgetők –, hiszen ősi szerepe szerint is így működött az irodalom. Spiró ismét színházi példát hoz: Gyárfás Miklóstól tanulta, hogy a rendezőknek soha ne adjon olvasásra példányt, hanem harcolja ki, hogy felolvashassa nekik a darabot. Tóth Krisztina szerint olyasmi az írónak a saját szövege hangos felolvasása, mint a portrérajzolásnál alkalmazott tükör, ami akkor segít, ha az ember sehogy sem találja, hogy az elkészült rajzon hol nem stimmelnek az arányok.

Búcsúzóul az írók elmesélik Vörös István választása alapján egy-egy kiemelkedő művük születésének történetét. A Fogság hátteréről megtudjuk: Spiró Györgyöt eredetileg az apokrif Tamás-evangélium alapján izgatta: mi van, ha az őskeresztény szekta Tamással (jelentése: iker) helyettesítette a megfeszített Jézust, így mímelve a feltámadást? „Rájöttem azonban, hogy a mai tudattal nincs kulcsom az akkori vallásos lelkülethez”, fogalmazott az író, aki arra jutott: a szekta gondolkodását nem, de az őket körbevevő világot le tudja írni. Végül rengeteg kutatómunka és olvasás eredménye a Fogság. Sándor Iván a Drága Liv születéséről mesél: 1956-ban lapot szerkesztett a Műegyetemen, s az ezredforduló táján érett meg benne a gondolat, hogy írjon egy regényt, amelyben nagy szerepet kap a történelmi év. „Leginkább arról akartam írni, mit jelentett akkor egy feltörekvő nemzedék tagjának lenni” – vallott az író, aki egy nőalakot helyezett a mű középpontjába, és szerelmetes városát, Párizst. Tóth Krisztina az Akvárium hátterét tárja fel, amely nem regénynek indult. Kezdetben két figuráról élt benne nagyon erős vízió, még az utcán látott-hallott arcok és hangok is hozzátettek vonásaikhoz, személyiségükhöz. E fejlődő karakterek újabb és újabb sztorikat hoztak magukkal. A lezárásnak külön története van: Kriszta a tanyájukon csináltatott egy betonpadkát, s amikor a mester magyarázta annak lépcsőzetes formáját, az írónak beugrott az önmagába visszatérő szerkezet gondolata.

Mielőtt elbúcsúztak volna a hallgatóságtól, a diákok kérdéseire válaszoltak a vendégek. Például: előfordult-e már olyan, hogy eldobtak egy-egy készülő vagy kész művet? A három író egyhangúlag nyugtatta meg a jelen lévő reménybeli alkotókat, hiszen mint velős válaszaikból kiderült, hármuknak együtt tucatjával landoltak már kész regényeik is a szemeteskukában. „A rossz regényeket is sokszor végig kell írni, mire kiderül, hogy rosszak” – összegezte Spiró György a sok-sok munkával járó írói mesterség egyik tapasztalatát.

A kritikaírói szekcióban Gelencsér Gábor (film), Jákfalvi Magdolna (színház) és Wesselényi-Garay Andor (építészet-design) beszélgettek Bazsányi Sándor moderálásával.

Szöveg és fotók: Laik Eszter