Ugrás a tartalomra

A beszéd tájai – Kántor Zsolt vers/esszéi

A BESZÉD TÁJAI
KÁNTOR ZSOLT VERS/ESSZÉI
 
 
Egy nyelvemlék darabkája
 
Az idő elnyeli a széttört mondatot. „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk.” Az utolsó sornál van beárazva (betárazva) az opus. „Hogy az ítéletnap elérkezik, az ő minden szentjei és felemelkedettei (választottai) közé, jobb felől való odaiktatás végett, felélessze őt. ”Itt kilóg egy perforált könyvjelző a síkból (szimbólum ez is), tehát szakítsa fel a befogadó a vers első rétegét, nézze meg, mi van a sorok alatt. A sorok között semmi nincs. A sorok között nincs mondandó, sőt mondani – érteni – való sem. Ott egy kis szünet van, lélegzetvétel. Persze, nem elég fölszakítani az első festékréteget. A második tépés már mélyebben szakad, s ez is hozadék. A mélye, a töve alatt van.  A tudat alatt rengeteg elásott szó van. Ki kell bányászni a letűnt időket és az anyaméhből származó szót. A sminket, amit megesz az ihlet. A felfedezett, ősi beszéd szétesett ékszereit. Vagy egy becsomagolt mellkast? Mennyi minta, sok kék hajszál közé rejtőzött ötlet. Kihúzok egy fűszálat és a helye vérezni kezd a földben.  Rácsöppentek a tubusból, szétkenem a színeket. A fájdalom múlik, bíbor és alvadó kék olvad össze. A mai divat. Sok egymásba csavart szivárvány, egymásba gyűrt ecset-sörény. Borral is le van öntve a varrat. A halott beszéd élőbeszéddé válik. Majd jön Diderot a Szalonból: Azok a képzetek, melyeket a romok keltenek bennem, fenségesek. Minden porrá lesz, minden elenyészik, minden elmúlik. Csak a világ marad. Csak az idő tart továbbra is. Pedig milyen öreg már ez a világ! Két örökkévalóság között bolyongok. Idézet vége. Ámen. Valamelyik csak-csak beenged magába.
 
 
 
A vattacukor felhő
 
A hegy tetején időzött.
Mintha ráesett volna az ég
egy darabja. Könnyű lepel.
 
Mellette a tó tükre a földön,
körülötte pázsit. Egy-két jácint.
S a tóban az égbolt,
mint a sóvárgás metaforája.
 
A képzelet, mint papírgalamb.
Zseb-multiverzum. Egy kis folt.
A tölgyfáról lehulló aprópénzekből.
Kis levél-darabkák és békalencse.
A murva sűrűjéből is kibújt egy fűszál.
S azután a hó. Mint famentes levélpapír.
Ráíródnak az időjárás absztrakt grafikái.
 
Utána végtelen esőzés. Ellágyult ampullák.
Szelídséggel fogadják a beoltott igét.
Mintha el akarna mosni minden csészét,
minden ételhordót és vázát, a Vagyok.
Az ember csak néz, nem tud szólni.
Valahol felszívódtak a rügyeket szállító,
piros helikopterek. Majd a fekete dobozt
egy ejtőernyővel leengedték a tóba.
S most ott lebeg a semmiben a magyarázat.
 
 
 
Bárány & motor
 
A legelementárisabb energia a beszéd.
Egy cizellált monológ. És egy ebéd.
Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb.
Mindig a kétely emészti fel az egeket.
A hit pedig csinálja a helyet.
Elmélkedés közben jó érezni az ízeket.
A belátás pedig kikezdhetetlen. Nemes.
Amihez ragaszkodik a megtért ész.
Átöltözik az új gondolkodásmódba.
Majd jön a bor. Egy kis szóda.
S a kérdések celofánnal bevonva.
Majd lefekszik a család. Bealkonyodik.
Kint az udvaron bárány szopik.
Az anyajuh egy fűcsomón dolgozik.
A gémeskútnál egy Pannonia motor.
Ódon tisztaszoba. Ablak alatt csipkebokor.
Komód. Logosz. Varrógép és oboa.
A múlt most épp tanácstalan. Tűnik tova.
A zongora mellett gyermek esernyő.
A kisfiú, aki játszott vele, megnőtt.
Valami undok hegemónia akar bejutni itt
az eszközökön keresztül a szobába. 
Elkergetem az elmúlást. A melankóliát!
A familiáris hajlam emlékekeim ne lássa!
Ha a világegyetem egy héj burkában
lakozik, akkor a burkon kívül mi van?
Egy dráma, kérdezi, nem az emberi hang.
Ha minden sors az ember tragédiája?
Lesz-e, aki a kivételt meglátja?
Maradok a kérdések barátja.
 
 
 
Átértelmezi, újraalkotja
 
A lapból kinő egy szó-növény, fehér üvegből egy kérdőjel. Majd lassan, kis lépésekben, megépül egy térbeli mondat. Tiszta, napfényes lugas. Csupa spóra, liánok, borostyán és lépcsők. Kellemes, enyhe klíma. Egyetemes borzongás. Zongora alakú épület. A páncéltőkék között medence. A klaviatúra kabinsor. A liftben úszónövények. Plexi akvárium. Benézhetnek a hangok alá. A kottatartón egy óriási képernyő. Lengőtőzeg, sűrű, pompázó jázminfüggöny. Fű a márványlapok között. Ideális sótartalom. Lenmagok, begóniák, kaktuszok magvai szóródnak szét az ezüst szirmokon. Sweet Temptations. Édes kísértések. Nem édesek! Mérgezőek.
 
 
 
Ekrazit & vér
 
A kor megszülőnk és öldöklőnk is.
Mikor milyen ízzel ébred a szájában.
Azután viszonyít, egybemos.
Azt mondja: horderő, nagyságrend és teszi, amit kell.
A válságból is profitál. Feldarabolja és eladja
stabilitás-granulátumként.
Torkos és gonosz angyal, távozz!
A legjobb napok azok, amikor olvasni hagy,
legalább is nézegetni a könyveket, lapozgatni.
Bámulni a betűket és lustálkodni.
Hab a „tormán”, ha Ildikó megengedi,
hogy a blúza alatt végighúzzam a tenyerem.
Majd a szótár leesik a szőnyegre.
Olyan hangja van, mint az eldőlt hegedűnek.
Tudtam én már gyerekként, a nagy, vastag kötetek
lelkében húrok vannak. És a szívük helyén
violinkulcs. Két szó marad éjszakára: ekrazit
& vér.
 
 
 
Fotocella

Mennyi eldugott, kék szótő kerül el.
Narancs, héj és zsír, és kréta. Egy kutya ássa ki őket.
A makacs visszasírás. Múltak: lepréselt szárnyakkal.
A betűk elmosódtak, mint a padba karcolt égbolt.
Találok egy-két diót. Tűhegyes életek bújnak át
az idő szövetén. Rezervált sorsok.
Használnám az idegdúcban föllelt főneveket:
ösztön és szembogár. Fotocella. De remeg a kezem.
Magába szívja az időt a várakozás.
Szivacsként működik a fantázia. Felissza a felejtést.
Egy agyonszívott szóvég billent le a szószékről:
panasz. Alszunk, suttogta az ősz és a tavasz.
Ez egy Amőba Záróakkordja, szisszent fel a muzsikus.
Hajnal kettőkor azután végre ránk talált
Donna Macedónia, az impresszárió
és felírta a telefonszámom. Van esélyem nála.
 
 
 
A pillanat tekintete
 
Mindig az ég
Kódokkal teli és öblös planetáriuma
Ami folytonosan szakadozik és mégis ép
Olyan, mint egy mindent átfogó tekintet
A pillanat pillantása
A flexibilis plafon és a túlnan szembogara
Nézi ahogy a lépcsőház előtt áll -
Miután végez a szemetes zsákkal
Visszahúzódik a szobájába
Ül a fotelben és nézi a Rakéta porszívót
Közben a feltoluló emlékek
Megszállják az elme legeldugottabb odúit
S a felhők megfricskázzák a lelkét –
 
Az idő le van jegelve mint a kelbimbó
S egy drámában a látszólag indifferens momentum
De tegyük át a teljes kontextust
Egy másik szituációba egy másik ágyba
Ölbe véve téged fáradjunk a hálószobába
És mindent megértünk
Mondod te mi közben az eget kémleled
 
 
 
A beszéd tájai
 
Autentikus szubsztancia: szellem. Átfogó, tendencia. Szférák, értékeszmény. Plasztikus bölcselet. Benne hemzsegnek a középponti karakterek. És szerkeszti az életművét a lelet. Az Úr kebelén nyugvó alkotó fantázia. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme kék. Egy vers néz ki a borítója alól, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme, a tágasság: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény tenyerén nyújt át a neki a nyomdai szedő. az a szerencse, hogy meg van szólítva. A létezőn kívül is való van. Nem merül ki a merengő a szóban. Az elcsöndesült időző hol van? A barázdált papírra alvadt a holnap. Az égből remek gondolatok hullanak. Egy mondat áll össze: a pillanat.
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.