A beszéd tájai – Kántor Zsolt vers/esszéi

 

 

 

Az idő elnyeli a széttört mondatot. „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk.” Az utolsó sornál van beárazva (betárazva) az opus. „Hogy az ítéletnap elérkezik, az ő minden szentjei és felemelkedettei (választottai) közé, jobb felől való odaiktatás végett, felélessze őt. ”Itt kilóg egy perforált könyvjelző a síkból (szimbólum ez is), tehát szakítsa fel a befogadó a vers első rétegét, nézze meg, mi van a sorok alatt. A sorok között semmi nincs. A sorok között nincs mondandó, sőt mondani – érteni – való sem. Ott egy kis szünet van, lélegzetvétel. Persze, nem elég fölszakítani az első festékréteget. A második tépés már mélyebben szakad, s ez is hozadék. A mélye, a töve alatt van.  A tudat alatt rengeteg elásott szó van. Ki kell bányászni a letűnt időket és az anyaméhből származó szót. A sminket, amit megesz az ihlet. A felfedezett, ősi beszéd szétesett ékszereit. Vagy egy becsomagolt mellkast? Mennyi minta, sok kék hajszál közé rejtőzött ötlet. Kihúzok egy fűszálat és a helye vérezni kezd a földben.  Rácsöppentek a tubusból, szétkenem a színeket. A fájdalom múlik, bíbor és alvadó kék olvad össze. A mai divat. Sok egymásba csavart szivárvány, egymásba gyűrt ecset-sörény. Borral is le van öntve a varrat. A halott beszéd élőbeszéddé válik. Majd jön Diderot a Szalonból: Azok a képzetek, melyeket a romok keltenek bennem, fenségesek. Minden porrá lesz, minden elenyészik, minden elmúlik. Csak a világ marad. Csak az idő tart továbbra is. Pedig milyen öreg már ez a világ! Két örökkévalóság között bolyongok. Idézet vége. Ámen. Valamelyik csak-csak beenged magába.

 

 

 

 

A hegy tetején időzött.

Mintha ráesett volna az ég

egy darabja. Könnyű lepel.

 

Mellette a tó tükre a földön,

körülötte pázsit. Egy-két jácint.

S a tóban az égbolt,

mint a sóvárgás metaforája.

 

A képzelet, mint papírgalamb.

Zseb-multiverzum. Egy kis folt.

A tölgyfáról lehulló aprópénzekből.

Kis levél-darabkák és békalencse.

A murva sűrűjéből is kibújt egy fűszál.

S azután a hó. Mint famentes levélpapír.

Ráíródnak az időjárás absztrakt grafikái.

 

Utána végtelen esőzés. Ellágyult ampullák.

Szelídséggel fogadják a beoltott igét.

Mintha el akarna mosni minden csészét,

minden ételhordót és vázát, a Vagyok.

Az ember csak néz, nem tud szólni.

Valahol felszívódtak a rügyeket szállító,

piros helikopterek. Majd a fekete dobozt

egy ejtőernyővel leengedték a tóba.

S most ott lebeg a semmiben a magyarázat.

 

 

 

 

A legelementárisabb energia a beszéd.

Egy cizellált monológ. És egy ebéd.

Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb.

Mindig a kétely emészti fel az egeket.

A hit pedig csinálja a helyet.

Elmélkedés közben jó érezni az ízeket.

A belátás pedig kikezdhetetlen. Nemes.

Amihez ragaszkodik a megtért ész.

Átöltözik az új gondolkodásmódba.

Majd jön a bor. Egy kis szóda.

S a kérdések celofánnal bevonva.

Majd lefekszik a család. Bealkonyodik.

Kint az udvaron bárány szopik.

Az anyajuh egy fűcsomón dolgozik.

A gémeskútnál egy Pannonia motor.

Ódon tisztaszoba. Ablak alatt csipkebokor.

Komód. Logosz. Varrógép és oboa.

A múlt most épp tanácstalan. Tűnik tova.

A zongora mellett gyermek esernyő.

A kisfiú, aki játszott vele, megnőtt.

Valami undok hegemónia akar bejutni itt

az eszközökön keresztül a szobába. 

Elkergetem az elmúlást. A melankóliát!

A familiáris hajlam emlékekeim ne lássa!

Ha a világegyetem egy héj burkában

lakozik, akkor a burkon kívül mi van?

Egy dráma, kérdezi, nem az emberi hang.

Ha minden sors az ember tragédiája?

Lesz-e, aki a kivételt meglátja?

Maradok a kérdések barátja.

 

 

 

 

A lapból kinő egy szó-növény, fehér üvegből egy kérdőjel. Majd lassan, kis lépésekben, megépül egy térbeli mondat. Tiszta, napfényes lugas. Csupa spóra, liánok, borostyán és lépcsők. Kellemes, enyhe klíma. Egyetemes borzongás. Zongora alakú épület. A páncéltőkék között medence. A klaviatúra kabinsor. A liftben úszónövények. Plexi akvárium. Benézhetnek a hangok alá. A kottatartón egy óriási képernyő. Lengőtőzeg, sűrű, pompázó jázminfüggöny. Fű a márványlapok között. Ideális sótartalom. Lenmagok, begóniák, kaktuszok magvai szóródnak szét az ezüst szirmokon. Sweet Temptations. Édes kísértések. Nem édesek! Mérgezőek.

 

 

 

 

A kor megszülőnk és öldöklőnk is.

Mikor milyen ízzel ébred a szájában.

Azután viszonyít, egybemos.

Azt mondja: horderő, nagyságrend és teszi, amit kell.

A válságból is profitál. Feldarabolja és eladja

stabilitás-granulátumként.

Torkos és gonosz angyal, távozz!

A legjobb napok azok, amikor olvasni hagy,

legalább is nézegetni a könyveket, lapozgatni.

Bámulni a betűket és lustálkodni.

Hab a „tormán”, ha Ildikó megengedi,

hogy a blúza alatt végighúzzam a tenyerem.

Majd a szótár leesik a szőnyegre.

Olyan hangja van, mint az eldőlt hegedűnek.

Tudtam én már gyerekként, a nagy, vastag kötetek

lelkében húrok vannak. És a szívük helyén

violinkulcs. Két szó marad éjszakára: ekrazit

& vér.

 

 

 

Fotocella

Mennyi eldugott, kék szótő kerül el.
Narancs, héj és zsír, és kréta. Egy kutya ássa ki őket.
A makacs visszasírás. Múltak: lepréselt szárnyakkal.
A betűk elmosódtak, mint a padba karcolt égbolt.
Találok egy-két diót. Tűhegyes életek bújnak át
az idő szövetén. Rezervált sorsok.
Használnám az idegdúcban föllelt főneveket:
ösztön és szembogár. Fotocella. De remeg a kezem.
Magába szívja az időt a várakozás.
Szivacsként működik a fantázia. Felissza a felejtést.
Egy agyonszívott szóvég billent le a szószékről:
panasz. Alszunk, suttogta az ősz és a tavasz.
Ez egy Amőba Záróakkordja, szisszent fel a muzsikus.
Hajnal kettőkor azután végre ránk talált
Donna Macedónia, az impresszárió
és felírta a telefonszámom. Van esélyem nála.

 

 

 

 

Mindig az ég

Kódokkal teli és öblös planetáriuma

Ami folytonosan szakadozik és mégis ép

Olyan, mint egy mindent átfogó tekintet

A pillanat pillantása

A flexibilis plafon és a túlnan szembogara

Nézi ahogy a lépcsőház előtt áll -

Miután végez a szemetes zsákkal

Visszahúzódik a szobájába

Ül a fotelben és nézi a Rakéta porszívót

Közben a feltoluló emlékek

Megszállják az elme legeldugottabb odúit

S a felhők megfricskázzák a lelkét –

 

Az idő le van jegelve mint a kelbimbó

S egy drámában a látszólag indifferens momentum

De tegyük át a teljes kontextust

Egy másik szituációba egy másik ágyba

Ölbe véve téged fáradjunk a hálószobába

És mindent megértünk

Mondod te mi közben az eget kémleled

 

 

 

 

Autentikus szubsztancia: szellem. Átfogó, tendencia. Szférák, értékeszmény. Plasztikus bölcselet. Benne hemzsegnek a középponti karakterek. És szerkeszti az életművét a lelet. Az Úr kebelén nyugvó alkotó fantázia. Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme kék. Egy vers néz ki a borítója alól, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme, a tágasság: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény tenyerén nyújt át a neki a nyomdai szedő. az a szerencse, hogy meg van szólítva. A létezőn kívül is való van. Nem merül ki a merengő a szóban. Az elcsöndesült időző hol van? A barázdált papírra alvadt a holnap. Az égből remek gondolatok hullanak. Egy mondat áll össze: a pillanat.