Az életrajz démona
Néha jobb lenne, ha nem tudnánk róluk semmit. Elrejtőzhetnének egy álnév mögé, vagy egyszerűen ők lehetnének a nagy névtelenek, mint a középkor szerzői. Az sem lenne baj, ha legyőzte volna őket a nagy irodalomelméleti forradalom, és a Szerző tényleg halott lenne. A Szöveg élne helyettük, az Írás, ami mögött nem ólálkodik ott az életrajz. Pontosabban az életrajz démona, aki a fennmaradt levelek alapján bevezet minket a hálószobába, a napló alapján tudni véli, mikor járt bordélyban Magyarország ünnepelt írója, mikor paktált le a hatalommal, és mikor keserítette meg az életét egy embertársának, akiről műveiben olyan szépen beszél.
Nehéz őket úgy olvasni, hogy csak az esztétikum számít. Vagyis inkább lehetetlen. Folyton ott áll a könyv mögött a hang, és azt suttogja: bizony, az a Kosztolányi antiszemita cikkeket írt. Bizony, az a Márai elég elkötelezett kommunista volt fiatalkorában. Bizony, az a Wass Albert háborús bűnös volt. Bizony, az a Kertész Imre átvette azt a kitüntetést. A magyar olvasó sohasem győzte le az életrajz démonát, így sohasem teremtett magának esélyt arra, hogy valójában elkezdjen olvasni. A valódi műélvezet talán éppen az ártatlansággal kezdődik. Amikor gyerekkorában fogalma sincs az embernek, ki az a Verne Gyula és P. Howard, csak azt tudja, nagyon szereti azt a könyvet, amin a nevük szerepel. Később nemcsak a nevükkel, hanem az életükkel is kénytelen megismerkedni.
Az irodalomnak lett volna esélye erre a viszonylagos ártatlanságra a rendszerváltás után, amikor a bölcsészkarokon lezajlott az elméleti forradalom. Csak a Szöveg harsogott a katedrákról. De a frissen végzett bölcsészeket és irodalomtanárokat is legyőzte az életrajz démona, hiszen az irodalomtankönyvekben, monográfiákban évtizedek óta ott tolakodik az Írás előtt a Szerző, hogy „rajtam keresztül ismerd meg művemet”. A régi beidegződés új igényeket szült, a Szöveg elbukott, az életrajz démona győzött. Újabb életrajzokat, újabb titkokat követelt.
Nehéz megmondani, mi okozhatta a Szöveg bukását és az életrajz démonának további diadalmenetét. Talán az irodalomtankönyvek, talán az Írásnál érdekesebb Szerzők, talán mi magunk, a kulturális újságírók és szerkesztők. Vagy talán tudtukon kívül éppen a Szerzők okozták ezt, amikor életüket és műveiket szoros szálakkal próbálták összekötni. Nem tudhatjuk.
Annyit viszont tudhatunk, hogy a szerző sohasem ártatlan. Mindig van valami mocskos titka, hiszen minden embernek van valami bűne. Nem lehet teljes összhangban művével, hiszen a Szöveg nem ő maga. Legfeljebb egy szerepe, életének egy kimerevített, erősen kiszínezett pillanata, leginkább pedig alkotása, amely – mint a gyermek – önálló életet él. A magyar olvasó pedig a Szöveg és az életrajz közötti feszültséget szereti leginkább történetté olvasni. Megnézi, ki volt az író. Elolvassa, mit írt. Vagy fordítva. A kettőt összeveti, és ebből az interferenciából születik meg az élmény. Azt is mondhatnánk, hogy a Szöveg képviselte esztétikum és az életrajz képviselte erkölcs feszültségéből. Talán ezt nevezhetnénk az életrajz démonának. Azt, hogy a biográfia kiiktathatatlan. Akkor is ránézünk, ha felesleges lenne. És többé már nem szabadulhatunk tőle. Olyan erővel hat ránk, hogy szemüvegként erősítjük magunkra az olvasás során.
Ha az életrajz és a Szöveg között alig van feszültség, mint például Tóth Árpádnál, akkor őt betesszük a harmonikus alkotók közé. József Attila is rendben lehet sokaknak, hiszen úgy írt, ahogy élt, mondhatnánk leegyszerűsítve. Ebből a szempontból ő is harmonikus alkotó volt. De mit kezdjünk Kosztolányival vagy éppen Wass Alberttel? Hagyjuk-e, hogy legyűrje őket az életrajz démona? Hagyjuk-e, hogy legyűrjön minket az a suttogó hang? Miért van szükségünk rá?
Kosztolányinál visszafogottan működik az életrajz démona, hiszen lírájának és szépprózájának a rendszerváltás óta egyre biztosabb helye van a kánonban. Életműve nehezen viselné azt a feszültséget, amelyet a suttogó hang kelthet körülötte. A történet arról szólna, hogy Kosztolányi antiszemita cikkeket írt, miközben kimagaslót alkotott más téren. Ez egyeseknek minden bizonnyal imponálna, míg másokat arra biztatna, hogy erkölcsi alapon fenntartásokkal olvassák Kosztolányit. Közismert példának ott van Wass Albert esete. Nála az életrajz démona olyan erős, hogy az esztétikum és az erkölcs feszültségéből születő történet sokaknál rögtön nem-olvasássá válik. Esélyt sem adnak a Szövegnek a Szerző miatt. Helyesen teszik? Példát mutatnak ezzel, vagy szakmájuknak mondanak ellent? Nem tudhatjuk. Nehéz hinni a gyilkosoknak, mondja az egyik Wass-ellenző a kocsmaasztalnál. Zseniális A funtineli boszorkány, súgja ugyanaz a Wass-ellenző ugyanannál a kocsmaasztalnál, halkabban. Melyiknek van igaza? Le kell-e mondanunk a Szerzőről, hogy eljussunk a Szöveghez? Démon-e egyáltalán az életrajz, vagy csak természetes előszobája az olvasásnak?
Most, amikor a bulvár irodalomtörténet népszerűbb, mint a szépirodalom, újra kell gondolnunk ezeket a kérdéseket. Most, amikor az állami kitüntetések fontosabbá váltak a kitüntetett író olvasásánál, újra el kell gondolkodnunk Szerző és Szöveg viszonyán. Most, hogy a közösségi oldalakon a Szerző elkezdett hozzánk beszélni, és megelevenedik előttünk családja, marhapörköltje és futballrajongása, találkozóra kell hívnunk az életrajz démonát. Újra rendezni kell vele viszonyunkat.
