Fiktív viszony – Viola Szandra versei
FIKTÍV VISZONY
VIOLA SZANDRA VERSEI
Tengernek
A test 70%-a tenger.
Tengertől sós a könny.
Szemem fél kagylóhéj.
Hullámzárt.
Áldozatnak
Vasárnapok áldozata,
amikor hozzád.
Így jó. Amikor készülődöm,
hogy ne menjek el érted,
ahogyan szépítkezem,
hogy majd ne láss.
Köveket darabolnak kavicsokká
egészbenmaradt munkások,
törtkezű gyerekek csontjait
illesztik szét a mentősök.
Haláloddal önéletrajzod kezded.
Egésszé tör a hiány.
Hazugságnak
Ami kívül, az van ma belül.
Belülről kerekedik a ház.
Rubint ékszer a var bőrödön.
Egyik lábról a másikra állsz.
Kiolt hideg-meleg tétovázásod,
a küszöbön kutyamód topogsz,
egyazon ajtón egy időben
kintről be, s bentről kikopogsz.
Áprilisnak
És akkor az időfáról leestek és
szétgurultak a napok,
borostás földek,
lógó-bajszú fűzfák kívánnak meg,
és eljött ideje
a láthatóvá tévő ködnek,
csak az látszik, amit eltakar,
csak, ha nem tudsz róla, hogy teljesült,
akkor teljesül.
Fikciónak
Fiktív viszony.
vacsorák, forrón,
életszínezékkel,
mohón magunkba,
töm-jén/jük
esz-ünk/telen.
Különbségnek
A te csókod, Kedves, és az én csókom
nem ugyanaz a csók?
Otthonnak
Na, végre kifoszthatlak ruháidból, gondolataidból,
nincstelenül teríthetlek az ágyra,
végre otthontalan leszel, kiszolgáltatott, hogy megszánjalak,
befogadjalak,
akár ha haldokló lennél, úgy szeretlek,
mintha egy másik világból lopnánk minden határidőn túli ölelést
még jó, hogy mindeközben még élni is elfelejtünk,
így hát nem is telik az élet, nincs idő és nincs hely sem, csak a folyton
változó térköz két tenyerem közt és közted,
amint belebújsz ölelésembe,
amint belépsz karjaim fehér szobájába.
Akrasziának
Meg akarlak csalni, mint ahogy te tettél,
mikor még nem is ismertél!
A lábnyomod előbb jött a földre,
mint te magad!
Te, jövőt taposó vénember,
rég megtörtént minden elkövetkező szeretkezésünk.
Féltékeny vagyok.
Miféle családod, virágoskerted van otthon,
ahol úgy nőnek ki a földből a csecsemők, mintha mindig tavasz volna?
És csodállak is,
hogy te tudsz egyszerre több nőt szeretni,
én önző módon még megcsalni sem tudlak.
Játéknak
A nyakamba akasztanálak, édes kolonc,
de ülhetnél a fejemen is, Bolond.
Vagy én szegődnék a nyomodba,
követném
ágas-bogas árnyékaid,
vagy mint a fejfájás, homlokodba költöznék,
gyötörnélek, tágítanám pupillád két kezemmel,
szemhéjaid mögül lesve kifelé,
hogy mikor odaállsz tükröd elé,
megnézhesd magad az én szememmel.
Előtted
Nem csak magadat hoztad,
bőröndöt, cipőt, fogkeféd,
Hoztál fésűt, tükröt, tükörképet,
falrepedésből mintát, árnyékból szőttest.
Hoztál hétfőket, magányt,
ruháim szagát... engem is te hoztál.
De akkor hol voltam előtted én?
