Irodalmi Jelen

Fénnyel festett írótekintetek

2014. szeptember. 22. - 15:12

Az Átrium méltó hely a Magyar Dráma Napja megünneplésére – no nem díszessége, hanem sikertörténete okán. Az egykori, vérbeli szocreál Május 1 Filmszínház valósággal feltámadt, amikor az eredeti stílusjegyek megtartásával, de idézőjelbe téve azokat két éve színházat varázsoltak a volt moziból. Ráadásul a legjobb magyar alternatív társulatok lépnek itt fel, többek között Pintér Béláé, a TÁP Színházé, vagy Gergye Krisztián Társulata.

Az Átriumban a régi kockák, de tágas, dizájnos

Itt nyílt meg Rick Zsófi szerkesztő-fotós kiállítása is, aki újságírói munkái mellett 2004 óta dolgozik a színházi szakmában. Rendszeresen fotóz próbákat-előadásokat, werkfilmeket készít forgatásokon, és a Hanem Zenekar hegedűseként, énekeseként maga is tudja, mit jelent színpadon állni. Ezúttal más művészeti ág felé fordult, a színházzal azért mégsem szakítva: olyan írók portréit készítette el, akik színházi munkát is végeznek, legyen az drámaírás, fordítás, dramaturgia, vagy épp szövegeik szolgáltak már színpadi adaptációkul.

A fotós a tükörben, Egressy Zoltán a falon

A kiállítást Mohácsi János szobrász nyitotta meg – Mohácsi István és János színházi szerző-rendezőpáros harmadik testvére, aki egy újabb aspektusból, a térben alkotó képzőművész szemével tekintett végig a fotókon. Mohácsi az irodalmi művek elbeszélője és alkotója közötti distanciához hasonló különbségből indult ki a fotók esetében is: állíthatjuk-e egy portréról, hogy azonos a személlyel? A dilemma hasonló Magritte pipájához, és a hozzá tartozó felirathoz: „ez nem egy pipa” – fogalmazott a szobrász. De akkor miféle kiállítást is nyitunk ma meg?

Rick Zsófi és Mohácsi András

Válaszul a kérdésre Mohácsi áttekintette a portréfotózás történetét, amelynek első szakasza az arcképfestészet kiterjesztése. Barabás Miklós, a legismertebb irodalmi portréfestő, ha gyorsabb és olcsóbb megrendelést vállalt, fotózott, ha jómódú megrendelője volt, megfestette. Noha a fényfestés is hosszú procedúra volt, amihez az alanynak türelmesen kellett modellt ülni és részt venni a folyamatban. Később Klösz György munkáin is számtalanszor megfigyelhető, hogy az alany nem nézett elég hosszú ideig az optikába, és csak elmosodó árnyéka maradt utána a lenyomaton – emlékeztetett megnyitójában Mohácsi János.

Kukorelly Endre és Finy Petra villanások között

Revelatív élmény végignézni a magyar irodalmi nagyságok fotótörténetét. Petőfiről számtalan grafika és festmény készült, de „a félvad, cingár őrült tekintete csak azon az egy dagerrotípián tekint vissza ránk a maga teljes valójában” – fogalmazott a művész. Jókai időskori fotója a családi üldözöttségben végsőkig megtört vénembert ábrázol, aki egészen más, mint a vászonkötéses díszkiadások borítójáról letekintő grafikák.

Szálinger Balázs

A fotó története egyszercsak elvált a festészet vágyától – kalauzolt tovább az időben Mohácsi. A fénnyel festett potréknak köszönhetően elkezdtünk újat megtudni a személyiségről, mást, mint előtte négyezer évig. Az írók is „viselkedni”, vagy épp pózolni kezdtek a kamera előtt, a helyzet, a hosszúra nyúló pillanat fennköltsége és jelentősége helyett sokszor a könnyedsége kapott hangsúlyt (gondoljunk csak Karinthy mókás strandképeire). Elkezdődik a „slampos fotózás korszaka”, amelyben a képek már egészen másról beszélnek, mint a 19. század művészportréi. Bármilyen meglepő, de József Attila némely fotóját látva elhihetjük, hogy jó humora volt; a Radnóti Fanni halála után frissen előkerülő Radnóti-képek pedig a bánat új arcait ismertetik meg.

Kalauz

Az irodalmi portrékat szemlélő néző leginkább a szövegekből indul ki: a művekkel vetjük össze az író személyiségét. Csakhogy a személy mégsem azonos a fotóval, hangsúlyozta újra Mohácsi, és ahogy Klösz György eltűnő fotóin csak árnyakat látunk, úgy tűnnek el portéik mögött maguk az írók. Ahogy időben változnak a művek, úgy az íróhoz való viszonyunk is. És az idő múlásával a megértésében egyre nagyobb szerepet kap a fotó, mely igazi jelentőségét a halál után szokta elnyerni.

Mindenki nevet, de Kornis színesben

A kiállított képek azonban mind kortárs írót ábrázolnak, ha merőben különbözőek is. Van, aki tudta, hogy fotózzák, van, aki nem sejtette. Van, akit jól ismer személyesen Rick Zsófi, van, akit nem – tárta fel a képek elkészültének hátterét Mohácsi. Az összkép érdekessége, hogy egyedül Kornis Mihály fotója színes: az író-drámaíró lekapta szemüvegét a kép készültekor és „kimosolygott” a képből a maga „Mityus” módján. Érdemes összevetni Nádasdy Ádám portréjával, amely ezzel ellentétben „nem épp egy szemüveglevevős pillanat”, fogalmazott Mohácsi: „megdöbbentő, ahogy Nádasdy beleréved saját súlytalanságába, zuhanásába”.

Fent Grecsó, Szilágyi, lent Nádasdy, Darvasi

Rick Zsófi a rengeteg digitális kattintás után gondosan válogat, ami a modern portréfestészet még újabb fázisa: tudatos választás a képtömegből. De legyen akár színesen nevető, akár elrévedő pillanat, mind az elkapott, meglesett, gyarló, az objektív kíváncsiságának kitett alkotó embert ábrázolja. És aki tud válogatni az esendőség pillanatai között, az igazi portréfestő – zárta szavait Mohácsi András. Rick Zsófi az érdeklődést megköszönve szintén jó szívvel ajánlotta vendégei figyelmébe a műveket, mi pedig elmerültünk a meggypiros falról lepillantó – többnyire nevető – írótekintetekben.