Ugrás a tartalomra

 

VersTörténés – Farkasvér/Rókalyuk – Babics Imre versei

FARKASVÉR/RÓKALYUK
BABICS IMRE VERSEI

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Tükörponty
 
Midőn dísztavam szélén a narancssárga
    koi ponty
tátogva felbukkan, kezemből etetem,
ő az én aranyhalak közti követem,
    nekiront
zárt világuknak, miként cikázó dárda,
 
feltöri folyékony páncéljuk, ám sebet
    azt nem üt;
csak sérült lelkem buggyan fel útja nyomán,
s a tóban vérzik a költői tartomány
    mindenütt,
míg tükörképem feljebb hínárként lebeg,
 
s szelídgesztenye s égbolt szolgálnak hátterül,
    s vízfodor
leszek hirtelen, ahogy a Mély bánata
fölém hajol, s tükörképe, az éjszaka
    elsodor,
s kisimul minden, s önmagába lemerül...
 
 
 
Rókalyuk
 
A süldő rókán, mely ellopta kenyerem,
  átsütött az isteni,
ki Napban megnyilatkozó, s úr éteren,
s ahogy elfutott, bundája s lelke lángolt.
Nevettem, bár mindenki más átkozódott, 
  nem tudták megérteni,
ki tagad: eltelt, s szellemében csupán holt,
  s minden igenlő: zseni,
s örökké éhesen járja a bozótot.
 
A rókák az istenihez visszatérnek,
  éteri fénylyukon át,
s azok is, kik híján igazi kenyérnek,
most még fizetnek a lélekrombolásért,
s futnak, megbundázott eszmék rabjaként.
  Nem hallanak harsonát,
ám megdermednek mint kiket ragyogás ért,
  s rókákkal lesznek komák,
sőt, egyek ott, tagadva átkos puszta gént.
 
 
 
Egyenruha
 
Várom, nem várom, eljön az az állapot,
    mikor, nem viseltem bár
soha, magamra húzom díszegyenruhám.
Első-utolsó, mégis rám simul puhán,
s elvonuló felhők lesznek a váll-lapok,
    merthogy megtelt a hombár.
 
Megtelt szavakkal, kapuszárnyai halkan
    nyikorognak bakhátán
egy lénynek, ki barázdát vont homlokomra,
vetett-aratott, sok üres lélekkamra
miatt, s már mindegy, élek-e vagy meghaltam.
    Nem Isten s nem a Sátán.
 
Része mindkettőnek, vagyis az én részem
    is, magának tiszteleg
tehát, ahogy esőköpenyben állok ott, 
s csizmámban búza sarjad, mint az megszokott.
S a menetnek vége, s nem fordul felé szem,
    s tócsák: lehullt rendjelek...
 
 
 
Falevél
 
A lehulláshoz mindenképp közel
  az őszi erdőt járom.
S bár nem ropog alattam a haraszt,
legeslegbelül hallható zörej:
  megválasztható száron
kibomlottam, és írtam, s ugyanazt,
mint minden igaz Idős törzsemen,
áltermések elnyomta eleven,
kit rügy fakadása dalra fakaszt.
 
S még le sem hulltam, s már megtaposnak,
  és a megbomlás közel.
S avarként árnyékom messze vetül,
s nem látnak mogorva másnaposnak,
  felfakad gúny és röhej,
s az isteni rész marad egyedül.
Lebomlás mögött ragyog a szentség,
és nem kell, hogy a sárból kimentsék;
én a humuszét kaptam szerepül.
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.