A női író

Nőnek lenni nem alternatív identitás – hangzott el a visegrádi FISZ-tábor Hétköznapi feminizmus című kerekasztal-beszélgetésén, amelyre némi kétellyel ültem be, valószínű azért, mert nem vagyok feminista, s ki tudja miért, tán félek is egy kicsit a feministáktól. A nőiség számomra nem alternatív identitás, természetesen élem meg, hogy nő vagyok, s ebből sosem származott semmiféle hátrányom. Nőnek lenni szerintem jó dolog.

Összességében a beszélgetés nem okozott csalódást, de sok újat sem tudtam meg a magyar feminizmusról. Az egyik beszélgetőtárs, Kiss Noémi például az irodalom felől próbálta megközelíteni a kérdést. Sajnálom, hogy a jó kezdeményezés ellenére inkább társadalmi problémaként járták körül a témát, és az irodalmi vonatkozás sehogy sem akart kibontakozni. Pedig a feminizmus mellett a gender-kérdésről is szó esett, Nádasdy Ádám Vastagbőrű mimózájáról beszélgettek néhány kusza gondolat erejéig. Tormay Cécile-ről mint a budai úriasszonyokat elcsábító hölgyről esett szó, majd a női regény előtörténetének megteremtőjeként Szabó Magda is bevillant, hogy végül Tóth Krisztinát és Szvoren Edinát emeljék ki mint „női írókat”. 

A női író fogalom említésekor, megvallom őszintén, szívesen kijöttem volna a teremből. Kiráz a hideg, ha valaki úgy határoz meg egy alkotót, hogy női író. Úgy gondolom, ez mondvacsinált, erőltetett és fölösleges kategória. Arról már nem is beszélve, hogy ezáltal mindenkit, aki ír és nő, akarva-akaratlanul  beskatulyáznak.  A feminizmusnál maradva: a nemek közötti egyenlőség arról is kéne szóljon, hogy a nők alkotta vers vagy próza ugyanolyan, mint a férfiak papírra vetette irodalmi mű. A vers vagy novella nem visel szoknyát, nem köt nyakkendőt, nincs szakálla vagy bajsza.

De lássuk csak, mit is fed tulajdonképpen a női irodalom, milyen paradigmák szerint határozzuk meg. Női író-e az, aki az anyaságról vagy az abortuszról ír regényt, netán a szemfestékről és egyéb piperecikkekről értekezik egy kisesszében, a női pszichéről hexametert, a női mellekről jambikus pentametert, a magas sarkú cipőről és szoknyáról szonettkoszorút ír? A női író több színt használ a költői képekben, verseiben mindig jelen van a türkizkék ég, a hupilila fejfedő és a barackvirág színű fal?

Gyakran azt is állítják, hogy a nők, a női írók érzékenyebbek, romantikusabbak. Finomlelkűek, többet írnak a szerelemről, na meg persze irgalmatlanul szenvednek a szerencsétlenek. De ha belelapozunk József Attila vagy Pilinszky valamelyik verseskötetébe, nyugodt szívvel állíthatjuk-e, hogy ők igazi férfi költők, ennél fogva érzéketlen tuskók, zsigeri macsók? Még Adyra is legfeljebb csak a macsóságot húzhatjuk rá, de a szentimentális vonalat egyetlen „hímnemű” költőtől sem lehet elvitatni. Ha van női irodalom és női író, léteznie kell férfi irodalomnak és férfi írónak is. Az éremnek mindig két oldala van.

Mitől lesz férfias az irodalmi mű? Tán attól, hogy fát vág benne a költő, vízcsapot javít, vagy súlyokat emelget? S mi van akkor, ha női elbeszélő hangon szólal meg a férfi író, vagy férfi bőrébe bújva mesél a nő? Mi alapján döntjük el, hogy valaki férfi vagy női író?

Az elmúlt néhány hónapban egyre gyakrabban találkozom női író kifejezéssel, afféle divat lett, pedig reméltem, kikopott már, klisévé vált ez a fogalom. Kolozsvárott például, ha valakit leköltőnőztek az én pályaindulásomkor, volt némi pejoratív értelme is. Ha valaki költőnő volt, az bizony az jelentette, hogy szirupos, rózsaszín, közhelyektől hemzsegő, bűnrossz verseket ír. Ez már olyannyira hagyománnyá vált (sajnos), hogy a Bretter Körön a fiatal verselő hölgyek műveit aszerint is górcső alá veszi a tisztelt publikum, hogy mennyire nőiesek, behatárolhatók-e a női irodalom kategóriába, míg a férfiak esetében egyszerűen csak megállapítják  a vers vagy prózai szöveg minőségét. Férfiatlan vers, novella, regény nincs is.

Meggyőződésem, hogy csak jó és rossz mű létezik, aki nem így olvassa a corpust, az takarja le a szerző nevét. Az irodalom nem versenysport, ahol a nők és a férfiak külön futamban mérik össze erejüket.

William-Adolphe Bouguereau A művészet és az irodalom című festménye, 1867