Testfüggősség – Miklóssi Szabó István elbeszélése

 

Melle zsírtól megfosztott bőrzacskó volt, dohányt tartani tökéletes. Bimbói jellegtelenek, érintésre, csókra halottak; hímvesszőmet alig tudtam közéjük helyezni, két tenyérrel tapasztotta össze a zacskókat. Orgazmusom veszettül kicsikart hörgés volt, ököllel ütöttem a falba, a festés hetekig őrizte ujjaim nyomát, míg le nem festette a tavalyról megmaradt mésszel. Bámulatos volt... Úgy himbálózott az ecsettel, mint valami fagyott ág a hideg szélben, készen arra, hogy bármikor eltörjön: tőlem, egy filozófiai idézettől, álbölcsességtől, pletykától, ügyféltől, majdnem bármitől.

Szeretkezéseink ritkák voltak, érdesen érzékenyek. „Ne olyan erősen” – riant, mint a jég. Mikor belehatoltam, az ágyba kapaszkodott, nyaka kivörösödött, pulzált az ütőér: elharaptam volna, jó, egészséges, természetes harapással mélyedt volna fogam sovány húsába; de inkább csak elnéztem, ahogy sorra jelennek meg a hajszálerek, telik meg arca vérrel, ahogy küszködik az orgazmus ellen.

– Miért? – kérdeztem tétován, gyáván.

– Hagyjál... – halmozta rám egyetlen szóval alkoholista apját, feketedett anyját, görcsösségét, minden elvárását.

Csak hevertem ezekben az elvárásokban. Tengernyi volt, evickélni lehetett benne: számlafizetés, ruhák, barátnők, részletek, megfelelések, vasárnapi, szülői ebédek, születésnapok, döntésképtelenség, ostoba várakozás a következő szeretkezésig, mikor már annyira kívántam, hogy érintésére tüsszentettem. 

Majd jöttek a rosszullétek. Eleinte feszengtem, ideges lettem, később szédültem, a teraszra rohantam levegőért, percekig mélyeket lélegeztem. Háziorvosom gyenge nyugtatót írt fel. Hatástalan volt. Az első roham döbbenetes erővel tört rám: vérnyomásom az egekbe szökött, sürgősségi ellátásra szorultam. Ült ágyamon, álmatag szemekkel, kezét fogtam, remegtem. Kínzó halálfélelmem volt, injekciók hatására nyugodtam meg valamelyest. Sírás szakadt rám, emlékszem, legszívesebben arra kértem volna: szeress. 

Több roham után kijelentette: nem bírja tovább. Költözzek el néhány napra, gondolkodnia kell. 

Elköltöztem, végleg. Tizenhat négyzetméteren kuporogtam szüleim lakásában, szívem százas lüktetése minden egyes ütéssel közelebb vitt a halálhoz. Minden ember, minden gyógyszer félelmetes mellékhatású. A kardiológiai rendelőből egyenesen a kórházba vittek ellátásra. Valahol az őrület, normalitás, halál között egyensúlyoztam, mint Nietzsche kötéltáncosa, felületes mosollyal, bízva pszichológusokban, ideggyógyászokban, pszichiáterekben, orvosi műszerekben. Antidepresszánsokban, nyugtatókban. Hónapokig feküdni is alig bírtam. 

Ő akkorra már messze járt, magával vitte bőrzacskóit, én meg messze elkerültem valamikori lakásunkat, ahol azért fájtak a térdek, mert nem volt kellő alázat, egy toll megjelenése az angyalok kommunikációját jelentette, ahol nem voltak véletlenek, ahol bioenergetikai kimérésekkel határozták meg jövőjét. Mindentudó sorozatokat bámultam, a szereplők izzásig hevült neonfényben bölcselkedtek nők, zongorák, kátrányos italok, szutykos alsógatyák, fegyverek, sebesültek, halottak között. Mikor kimerészkedtem, mellkasom majdnem szétrepedt. Fal mellett haladtam, gerincem, bordáim voltam a pár perces séták alatt, melyekre esetleg ránehezedhetek. Esténként a monitor kegyetlen fényében a földön kuporogtam, gitáromból olyan hangokat csaltam ki, melyeket bármelyik pszichedelikus zenekar megirigyelhetett volna. Ezek a zajok voltak a gyógyszereim, gyógyszerek számlálása, heves türelmetlenség közben. Enmagam Sid Barrett-je lettem, torz és élni akaró.

Az avarba rejtette harisnyáját. Kérésemre több óráig viselte. Tőlem inget kért. Hogy érezhessük egymás illatát. Álnéven ismerkedtünk. Puszta megjelenése kapcsolataim listáján kőkemény erekciót produkált. Fantazmagóriáinkat a pornóipar is hüledezve követte volna. Egymás égető, perverz titkai lettünk, hágásra készek, mint a tüzelő kanca, annak illatától megrészegülő mén. Pulzusom ijesztő magasságokba szökött, mikor ruhadarabjaiért mentem, alig bírtam előásni az avar alól.

Zsebemben kis rézvázát szorongattam. Egy időben gyűjtöttem, pótcselekvés volt. „Nem akarok könyvtárban élni”, panaszkodott elmúlt élettársam, hát mindenféle baromsággal próbáltam feldobni a könyvespolcokat. Ónszobrocskákkal, fafaragványokkal, réztárgyakkal. Jókora szerzetesszobrot kaptam tőle születésnapomra, melyről azt hittem, akarom. Mikor elköltöztem, első dolgom volt kidobni. Rideg, túl álszent, futószalagon készített idomtalan fatárgy volt, hinni, dekorálni akarók körében végtelenül népszerű. Ám a hitet nem szobrokban mérik, nem is szavakban, gyertyák fényében, tömjén füstjében.

Most ebbe a vázába kapaszkodtam. Az autó néhány zökkenés után megállt. Megcsapott vezetőm lélegzete: ittas volt. Kiszálltunk.

Képzelt aktusaink ereje barátsággá szelídült. De azt sem bírtam soká. Az erdős találkozással valami mélységbe ütköztem, melyet nem tudtam folytatni. Szavajárása volt: szeretve vagy.  Rászóltam, ne mondja. Nem éreztem semmiféle szeretetet, sem magamban, sem belőle. 

Törvényszerű volt eltávolodásunk. A magammal hozott éhséget próbáltam kielégíteni vele. Hónapokba telt, míg erre rájöttem. És több lánnyal kellett találkozzak, hosszú autóutakat téve. Remegő gyomorral, vérnyomásmérő készülékkel felfegyverkezve, zsebeim tömve tablettákkal. Valahogy... valahogy nem tudtam megállni egy erdőben, és egyszerűen hallgatni. Inkább száz meg száz kilométert furikáztam, dühös voltam mindenkire, leginkább magamra. Olykor végsebességbe hajszoltam kínlódó autómat, és elengedtem volna a kormányt. Néha csaknem meghaltam. Fogalmam sem volt róla, hogy a lassú gyógyulás útját jártam.

Már nem voltak orvosok, sürgősségi kirándulások, injekciók, pánikrohamok. Maradt az áldott jó szorongás, mely majdnem mindenben megakadályozott.

Egyre fogytak a réztárgyak, szobrocskák. A harisnyát kidobtam. Ha rám tört a magány undorító érzése, a padlón kúsztam, annyira letaglózott. 

De mertem egyedül lenni.

Apró dolgokat hordozok magamban, mint madár a magokat. Nagyanyám könnyei nagyapám halálakor, anyám egyetlen részegsége szülei halála után, apám pofona, melytől a fürdőkádba estem, az első csók, mikor azt mondtam a lánynak, hogy ne, ezt inkább hagyjuk. Alvó ember a padon az őszi vásárban, cimborám érintése nyakamon, mikor egymás után kaptam az elégteleneket az iskolában. Ezek valahogy életben tartanak, mint a madarat a magok.

A nagy dolgok soha nem elégítenek ki. Mit sem számít szüzességem elvesztése, nagyapám halála. Jobban lenyűgöz, hogy bolond Rudi a közeli faluból talicskán vitte be apja tetemét a városi polgármesteri hivatal elé. Temessék el, neki nincs pénze rá. Ajtóról ajtóra járt, lisztet, cukrot, kenyeret, tejet koldulva, mert nincsteleneket etetett a faluban, magával mit sem törődve. Jobb ez, mint a Robespierre, Garibaldi, Kolumbusz, Pasteur. Newton gravitációja semmi egy érintéshez képest. Legyen az hang, szín, íz, bármi.

Nem volt filozófia. A fehér hirtelen fehér lett. A fekete fekete. Az alma alma. A szeretkezés valami édes emelkedés, mohóság. Apró érintések, tökéletes test, semmi fájdalom. A perverzió valami ködös messzeségben, csaknem végleg elfeledve. A pornóipar unottan legyintett. Utána órákon át feküdtünk csöndben. Megrémültem: annyi év után boldog voltam.

Apránként kezdtem újraélni a közelmúltban történteket. Rángatott a rosszullét, Sid Barrett ismét gitáromba költözött. Feküdtem az ágyon, mit sem tettem. Undorítóan magányosnak éreztem magam. Az apró dolgokra való koncentrálás égette az idegrendszerem. Találkozásainkkor kénytelen voltam több nyugtatót bevenni. Junkienak éreztem magam. Tudtam, boldoggá tehetem, mégsem enged nekem.

Tisztában voltam azzal, hogy én alakítottam ki a függőségi viszonyt. A kérdés az volt: mit teszek ellene. A válasz a lehető legapróbb volt, elég soká érkezett.

Semmit.

Komolyan hittem, hogy a feleségem lesz. Két munkahelyem is volt, hogy pénzt tudjak félretenni a közös jövőért. Egyszer vitáztunk. Elmaradt menstruációja, terhességi tesztet vásároltam. Nem volt hajlandó elvégezni a vizsgálatot. Rákiáltottam. Bár ne tettem volna: tüdőgyulladása volt, az erős antibiotikumok végett maradt el vérzése.

Mikor más városba költözött, önkéntelenül is keresni kezdtem. Más nőkben, italban, bulikban, könyvekben. Soká tartott, míg rájöttem, hiányát mi sem töltheti be. 

Ő is hiányomat töltötte be. Telefonálásainkból rájöttem, más férfiakkal is találkozik. Húga elmondta, egy látogatása alkalmával a padlóra kucorodva találta. Kérdezte, mi a baj. A magány, válaszolta sírva. Későn ismertem fel: utána kellett volna mennem. 

Sokáig gyászoltam. Féktelen ivászatok, nőzések, őrült tettek. Egy átivott éjszaka után a szemeteskuka mellett lehugyozott családi képeket pillantottam meg. Sírva szedtem össze. Mikor barátjával hazajött, a kocsmában futottunk össze. Akkora mennyiségű bor volt bennem, hogy önkéntelenül is megöleltem. Barátjának dadogva mondtam, ha nem tetszik, jöjjön ki. Ki is jött, amilyen állapotban voltam, nem védekeztem. Tarkómon a seb hónapokig nem gyógyult be. Nem engedtem gyógyulását. Máskor a templom előtti kereszt előtt ébredtem a hóban. Aggnak, nyomoréknak éreztem magam.

Társfüggőség, mondta a zacskós lány. És pszichológushoz küldött. Magamtól soha nem mentem volna. Ott mesterien megtanultam elnyomni magamban az érzelmeket. A kövér kisfiút, akit többször is elvertek, apám alkoholizmusát, a szeretethiányt, az együttérzést. Rengeteg magyarázat áll rendelkezésre, ha ilyet akarunk tenni. Ideig-óráig működnek. Szép lassan megfojtanak. 

Nem társfüggőség. Testfüggőség. Az érintés, a szív dübörgése, a vérnyomás, a halál, az antidepresszánsok függősége ez. Félelem az elmúlástól, legszívesebben örökre beleragadni egy filozófiamentes pillanatban. Amikor minden olyan egyszerű, mint egy kisgyerek enni kérése. 

Az a legtisztább életforma, amikor nem érezzük a magányt.