Irodalomból peepshow

A szegedi Thealter fesztivál táncszínházi előadása Boccaccio Dekameronját dolgozta fel. A műből nem sokat láttunk a színpadon, humorból és meztelen testből annál többet.

Dekameront olvasnak a Dekameronban (Fotó: thealter.hu)

Talán akadt már olyan rajongója az irodalomnak, aki némi legális tudatmódosító hatása alatt arra gondolt, hogy a popularitásnak fityiszt mutatva eltáncol egy novellát, esetleg egy egész kötetet. Csak szólt a fejében a zene, és futott agyában a szöveg, aztán nem lett belőle semmi, legfeljebb egy nagy közös nevetés. Valami hasonló történt a Molnár Csaba által színpadra vitt Dekameronnal, amely maga volt a tudatmódosító, és elég távol került Boccaccio alapművétől. Ráadásul a táncosok szó szerint maguk mögé hajították a novellaciklus Európa Diákkönyvtár sorozatban megjelent kiadásait, de a populáris kultúra és maga a tánc is megkapta a magáét.

Az előadás kezdetén az arctalan kirakatbábuk a mai, minimál zenére épülő partik világát idézve mozogtak a színpadon, a táncosok maszkjuktól vakon teljesítették a tökéletes, monoton koreográfiát. Majd lekerült a csillogó öltözet, ott álltak előttünk meztelenül, és a közönség fiatalabb része felhördült, feltételezhetően arra a látványra, hogy most egyedül a test az eszköz, a maga tökéletesre formált, csodálni való állapotában. A Dekameronban megjelenő erotika, amely számos pornófilm rendezőjét is megihlette, ebben az esetben egy komoly téttel bíró peepshowt eredményezett. Megmutatta a két végletet: a csillogó maszkjai mögé bújó tömegembert és a magát végletekig lecsupaszító egyéniséget, aki mindent megtesz a sikerért.

De nemcsak ezzel hozta zavarba a nézőt a négy táncos. Saját szakmájukat is bátran kifigurázták, főként annak ezoterikus irányát, a szerepébe belefeledkező és beleőrülő táncost és a koreográfust, aki kényszeresen szeretné minden tudását átadni. A néző a magas irodalom mellett elfeledkezhetett a klasszikus tánc felsőbbrendűségéről is, hiszen a végtelenül képzett táncosok egyetlen mozdulata sem volt komolyan vehető, és ez érződött a közönség folyamatos nevetésén is.

Megkapta a magáét a mozi is. A filmszereplőkké váló táncosok a kamera előtt imitáltak egy szexuális aktust, ami a színpadon teljesen máshogy mutatott, mint a kivetítőn. Ami a vásznon hiteles testi érintkezésnek tűnt, az a deszkákon már lelepleződött a maga megjátszottságával. Így készülnek a filmek megkapó jelenetei, sugallta a Dekameron, és talán ilyen az irodalom is: a tettetés legmagasabb szintje. Az előadás viszont végig kizökkentette a nézőt ebből az imitációból az események folyamatos megszakításával. Egyik jelenet befejezetlenül úszott át a másikba, hogy a kapkodásban, a kényszeres sűrítésben mindennek az ironikus oldala mutatkozzék meg.  

A Molnár Csaba rendezte előadás tehát hülyét csinált a popularitásból és a művészetből, az irodalomból és a táncból is. Ugyanaz volt a végkicsengése a Dekameron táncszínházi feldolgozásának, mint az Újvidéki Színház Bánk bánjának: felhívta a figyelmet a hagyomány, a kultúra kortárs adaptációjának lehetetlenségére. A néző tulajdonképpen a kudarc nevetségességén szórakozott, de megnyugtatásként ott állhatott mögötte a közös tudás, hogy milyen műveltséganyagot lehet a tömegkultúrával együtt lehúzni a vécén. A komoly kérdések viszont olyan szórakoztatóan kerültek elé, hogy valószínűleg annyira emlékszik majd belőle, mint egy legális tudatmódosítóval átmulatott éjszakára.

Molnár Csaba (Budapest): Dekameron. Szeged, Thealter fesztivál, Régi Zsinagóga, 2015. július 24. 18:00