Ringben a folyóiratokért
A Magyar Írószövetség KultúrRing című sorozatának barátságos mérkőzésén a folyóiratok támogatásáról vitatkoztak a szakma képviselői. Kiütéses győzelem nem született, de nem is ez volt a cél, inkább a megegyezés: merre tovább.
A vitaestet az előzetes programmal ellentétben Kollár Árpád helyett Szentmártoni János nyitotta meg, kettős minőségében is: az NKA folyóirat-kiadási kollégiumának tagjaként és volt lapszerkesztőként. Pápay György kulturális szakértő, ezúttal műsorvezető egy „politikai fikciót” vetett fel nyitókérdésnek: ha egy új miniszter fel akarná számolni az NKA folyóirat-kiadási kollégiumát, mivel győznék meg?
Doncsev András, az NKA alelnöke rögtön valós példával cáfolta, hogy ez fikció lenne: mielőtt L. Simon László külön kuratóriumot hozott volna létre a területnek, a folyóirat-finanszírozás az egyes szakkollégiumok alá volt rendelve. A vita során többször visszatért a kérdés, vajon melyik a jobb megoldás: a lapok egymással való „versenyeztetése” (vagyis a jelenlegi struktúra), vagy a szakmai kollégiumok autonómiája. Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője szerint ezek másodlagos kérdések, mesterkélt probléma, akárcsak az online–nyomtatott különbségtétel. Minden printnek van online változata, ezt az NKA kötelezővé teszi, de fizetni már nem fizet érte – hangsúlyozta a főszerkesztő. Vagyis nem online és print világ van, műhelyek vannak, és a magyar írók helyzete lényegében ezektől függ: a kiadóktól, folyóiratoktól – hangsúlyozta Oláh János.
Mészáros Sándor véleménye szerint huszonöt éve folyik a kulturális elitek között a háború, de legalábbis harc, s ha a fikció valóssággá válna, vagyis eltörölnék a folyóirat-kiadási kollégiumot, csak elmélyítené ezt a harcot. Hiszen a magyar kultúra sokszínűségét a folyóirat-kultúra sokszínűsége adja. Csupán a politika fényében tűnik kétpólusúnak a terep – vélekedett Mészáros –, s ebben a sokszínűségben minden műhely szétesése vagy kimúlása veszteség. Különösen, ha nem lép az eltűnő lapok helyére más. Nem az a csapás tehát, ha egy-egy fórum megszűnik, hanem ha ezzel a tradíció porlad el. A tradícióhoz pedig nem a maga változatlanságában kell ragaszkodni, hanem folyamatosan megújítani – látja a Kalligram főszerkesztője.
Mészáros Sándor szerint nem jó, hogy csakis az államtól függ a kultúra
Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár a jelen struktúra mellett állt ki, és hangsúlyozta: kezdettől az volt a cél, hogy az NKA a politikától távol, szakmai döntések alapján működtesse a javak elosztását. A folyóirat-kollégium eddig soha nem látott autonómiát teremtett a lapoknak, amelyek ráadásul más forrásokból is juthatnak támogatáshoz. Ez utóbbira Hoppál példaként említette, amikor Pécs kulturális bizottsága elnökeként kisegítette az akkor végóráit élő Jelenkort. A támogatások elosztásakor nem kerülhetjük meg viszont a kérdést, folytatta Hoppál, hogy milyen példányszámban jelenik meg az adott orgánum, mennyire van jelen a kultúrában, hány előfizetője van, mennyi remittendája, milyen honoráriumokat fizet… Vagyis, hallottuk ki az EMMI államtitkára szavaiból, a lapok háza táján is körül kell nézni, „megérik-e a pénzüket”.
Szentmártoni János ugyan sietett megköszönni, hogy a miniszter plusz 450 millió forintot rendelt az NKA-hoz, s ebből 70 milliót a folyóiratokra fordíthatnak, de összehasonlításképpen arra is felhívta a figyelmet: a teljes, közel 800 milliós kollégiumi alap nagyjából egyetlen vidéki kőszínház költségvetése. A folyóirat-kultúra pedig nem csak a magyar művelődés alappillére Kazinczy óta, de az utánpótlás-kinevelés, tehetséggondozás terepe is, (legyen szó bármely tudományos vagy művészeti területről), s ezt a munkát senki nem fizeti meg. A lapok hasznos működését firtató államtitkári felvetésre reagálva Szentmártoni megjegyezte: ne felejtsük el, hogy a kultúra nem versenyképes szegmenséről beszélünk, amely sosem tudott a piacról élni. Még az online lapok sem tudják bevonzani a szponzorációt, mert nem érik el a látogatottsági ingerküszöböt. Épp ezért lenne fontos a magánmecenatúra – hangsúlyozta Mészáros Sándor, később többször is visszatérve rá a beszélgetés során –, amit viszont a politika sosem támogatott. S úgy általában: a kultúra támogatása mindig maradékelven zajlott.
Szentmártoni János a támogatások megoszlásáról pontos számadatokkal is szolgált
A vitában Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője fogalmazta meg a legradikálisabb véleményt, miszerint 1949-ben kezdődött a katasztrófa, amikor a Baumgarten Alapítvány, a nyomdák, a kiadók vagyonát államosították, s ebből 1989 után semmit nem kapott vissza az irodalom. „A kifosztott, lenullázott szakma mezítláb indult el a szabadversenyben” – fogalmazott Oláh –, amit csak fokozott később, hogy a napilapoknál a tulajdonosok letiltották az irodalmi mellékleteket, s ez negyvenmilliós honoráriumkiesést jelentett az alkotóknak. De egyébként is, „mit csökkentsünk még a honoráriumokon?” – kérdezte némi indulattal Oláh, hiszen „nincsenek is honoráriumok!”. A főszerkesztő szerint a szakma is csapnivalóan képviseli az érdekeit – minden más művészeti ág sikeresebben lobbizik. Egy minimális nézettségű film kap annyi támogatást, mint az összes lap együttvéve – érzékeltette Oláh a különbséget.
Pápay György az NKA szerepét firtatva fordult a vitafelekhez: vajon mennyi felelőssége van a szervezetnek a döntésekben? „Kötött pályán mozgunk” – mondta Doncsev András, ez idén konkrétan 9 milliárd forintot jelent, ebből gazdálkodhatnak. A legnagyobb arányban ebből a folyóiratkiadási kollégium részesül – tette hozzá a tisztánlátás kedvéért a NKA elnöke. Mészáros Sándor szerint baj, hogy az államtól függ minden, különösen, hogy az elmúlt huszonöt évben egyetlen karakán kultuszminiszter sem tűnt fel, a szakma pedig folyton behódol. Amíg egy új adórendszerrel nem kezdik támogatni a magánmecénásokat, nem fog változni semmi – az elit cserélgetése négyévente a politikában vagy az NKA élén nem old meg semmit. Csakhogy nem az államtól kell várnunk, hogy beindítsa a magánmecenatúrát – tette hozzá Hoppál Péter, és megosztotta egy pécsi lap, az Ekhó esetét, amelyet egy máig inkognitóban lévő támogató finanszírozott. Ám amikor három-négy év múltán elege lett, és kivonult, kimondatlan elvárásként fogalmazódott meg, hogy az állam álljon az ügy mögé. Egyébként meg van is állami ösztöke a magántámogatásra, emlékeztetett Hoppál, erre vezették be a TAO-t (társadalmi adókedvezmény). A kritikus felmordulásokból kitűnt: ezt a támogatási lehetőséget vajmi kevés vállalat (azaz egy sem) fordítja folyóiratokra. Várjuk a szakmai javaslatokat – így az államtitkár –, hogyan lehetne ezen változtatni.
Doncsev András: "Egyszer sem szóltunk bele operatívan az NKA működésébe"
Oláh János szerint a magánmecenatúra utópia: a leggazdagabb európai országokban sem működik. A közelmúltban a szerkesztő interjúkat készített nagy, külföldi cégek vezetőivel, akik arra a kérdésre, hogy miért nem támogatják az irodalmat, azt felelték: mert a tulajdonos megtiltotta. „Majd bolondok lesznek a magyar nyelv kimúlása ellen küzdő irodalmat támogatni azok a cégek, akik csak angolul hajlandók kiírni a nevüket” – jegyezte meg a főszerkesztő. Pápay György egy kis iróniával vette el a kifakadás élét: „nincs irodalmi vita nemzethalál-vízió nélkül”.
Oláh János szerint az igazi baj 1949-ben kezdődött
Az est második részében a közönség tagjai szólhattak hozzá az elhangzottakhoz. Elsőként Szűcs Katalin Ágnes, a Criticai Lapok főszerkesztője emelt szót a korábbi NKA-struktúra mellett, vagyis amikor még az egyes szakmai kollégiumok alá volt rendelve az adott terület folyóiratainak támogatása. Ott ugyanis valóban értő, a művészeti-tudományos szegmenst ismerő grémium döntött a pénzek sorsáról. Szűcs egyetértett Oláh Jánossal abban, hogy „ne hajkurásszanak minket az internetre”, az ugyanis teljesen más műfaj. Ahogy korábban Oláh is, a Criticai Lapok szerkesztője is arról a tapasztalatról számolt be: egészen más olvasási szokások jellemzik az online felületeket, ahol nem várható el az a nívó és terjedelem, mint a nyomtatott orgánumokban.
Csáki Judit színikritikus, a revizoronline.hu főszerkesztője homlokegyenest ellenkező állásponton volt, és gyorsan összehasonlította a Magyar Napló becsült olvasóinak számát a revizor oldalán megfordulók arányával, ami sok ezres olvasói kattintás (és egy percnél hosszabb időzés) eredménye. Tehát „van ráció az online-ban, nem igaz, hogy online és minőség egymást kizáró fogalmak” – szögezte le határozottan a főszerkesztő, megosztva azt a tapasztalatát is, milyen jól működik a virtuális szerkesztőség. Vagyis manapság felesleges egy komplett szerkesztőség, iroda működését is támogatni.
Deme Péter, a magyarmuzemum.hu kiadója talán az első elégedett hangú megnyilatkozással szolgált az esten: a múzeumoknak az NKA támogatása nélkül semmiféle fórum indítására nem lett volna esélye. Deme csendes megállapítását, miszerint minden szakma úgy érzi, ő van a legmostohább helyzetben, szívesen tekintettük a vita summázatának, de akár intésnek is felfoghatjuk a kulturális-tudományos területek hiányzó szolidaritásának javítására.
Szöveg és fotók: Laik Eszter
