Hudy Árpád: Az írnok panasza

Minden fontos megíratott már. Az ismétlések, az epigonizmusok, a hígítások, a travesztiák birodalmában élünk – és írunk.

A mai írás maszatol, ködösít, elföd, kiforgat, hamisít, elhallgat. Olvasni kellene inkább, a régieket, minél régebbieket, újra és újra. Aki alázattal olvas, annak elmegy a kedve az írástól. 

A Logosz kakofóniává züllött. Az igeinfláció szellemi és erkölcsi analfabetizmuson burjánzik, mint rikító virágok a bomló televényen.

Miért írsz mégis? Ha tudod? Mert ilyen következetlenek vagyunk. Kétéltűek. Hogy talán mégis. Hogy hátha mégsem haszontalan.

Meg aztán a terápia. Magadnak írsz legvégső soron, magadról, magadért. Auto-autopszia. Kis rendet csempész kusza életedbe, pillanatnyi fegyelmet. És némi önigazolást. Ha már nem vagy szent, még csak bölcs sem, legalább játszadozz e két létállapot szóbeli kellékeivel.

S ha már írsz, vedd esszéisztikusra a figurát! A lustaság, szellemi szárnyalás, szakmai kontárkodás ideális műfaja. Szabályai nincsenek, tartalma kötetlen. Nem kell hozzá jegyzetapparátus és bibliográfia, mégis lehet komoly. Meg bohém is, vicces, anélkül, hogy bohócsipkát öltene. Elmélyedni, de könnyedén. Maratoni gyúrás helyett akupunktúra, pár jól irányzott tűszúrás.

Mert manapság, ha egyáltalán, már csak röviden szabadna írni. Negatív betűvetésre van szükség: betűelvetésre, szavak elhagyására. Törölni, sűríteni, ritkítani a ránk maradt írásrengeteget. Örkényesen írni. Hamvasan iróniába és szarkazmusba csomagolni a leküzdhetetlen prófétai allűröket.

Kötélen táncolni a rendszer és a káosz között.