Tájból a vers –Viola Szandra versei
Tintoretto (1518–1594) festménye
Tájból vers
Viola Szandra versei
TÁJBÓL VERS
Fekete vaj a levegő,
szétkenve a tájon a jelen,
a Nagy Kutya épp csak kiszagolja
a csillagképeket,
alig ragyognak.
A sötétség befogja
a világosságot,
a ma a holnapot,
a Földcentrifugában,
fényszennyezés.
Az összes holnapból ma lesz,
idegpályákon halad visszafelé az idő,
egy nagy Rák az emlékezet.
Nem is tudom már,
a tájból lesz a vers,
vagy versből a táj.
HAJTÁS
Mikor hajtanak ki
a belénk ültetett fák?
Lét-csendigékből,
hókönnyű, tiszta jelzőkből.
Belemélyeszti
a fájdalmat a húsba,
égből és földből varrják össze,
cérnaesőből és felhő-szakadásból
foszlékony lénnyé.
VÉGTELEN
Van-e kiterjedése a végtelennek,
vagy csak a találkozások végtelene párhuzamos?
A vonal egyik vége a képzeletben, a másik a múltban van,
a vonal beleáll az emberek fejébe,
hajszálak formájában,
alatta az agyvelő meleg lüktetése.
A szemgolyó forog a forró könnyben,
a forró könny kihűlni csordul.
A fény a sötétben,
a víz a porban mosdik.
AHOGY BELEÉG BŐRÖDBE A MONOTÓNIA
Ahogy beleég bőrödbe az a hét tengerparti nap,
ahogy élve szenesednek a testek.
Ahogy a fekete kékség a napszemüveg mögött,
ahogy elvesztik lelküket a színek és kifakulnak.
Ahogy a szabadság értágulatai egyre lüktetőbbek.
Ahogy a Nap tejét
mint időt kenjük
arcunkra, mellünkre,
tárgyakra és falevelekre.
Ahogy mindig ugyanaz a nap jön,
csak máskor.
Idő kell, míg a test megszokja saját létét,
még álmodik olykor,
sejtenként mást és mást.
TÁJKÉP
Ül az élet a fák agancsain,
majd belebújik a rügyekbe,
tisztaságért esedezik a hó,
elvisel minden féktelen tavaszt
az erdős idegzetű talaj,
felettünk megőszülnek a felhők.
ÍVELŐ
Egyszer csak kilyukad a valóság,
napi teendőid húsodig szivárognak,
megkezdődik a módosulás a testben,
azon kapod magad, hogy gyakran elalszol,
elájulsz vagy álmodozol napközben…
A horizont mentén összevarrt ruha feslik,
kifordítom: álom,
a visszája: valóság.
ISTEN
Isten egy madár röpte,
kérdőjel íve,
meggörbült láthatár.
TÜKÖR ÉS ANGYALKÖNNY
Szenteste befagynak a tükrök,
és megolvadnak a pocsolyák,
fényeket bont ki a szél,
magokat csomagol be a sár.
A tükrök közös határaink
angyalok könnyéből és verítékéből.
A végtelen tükrökből áll.
Ahol az angyalok könnye megfagy,
ott jég vagy tükör keletkezik.
